A program során az érdeklődők számos hasznos információval gazdagodhattak az irodalomkritika működésével kapcsolatban, azonban a közös eszmecserének és a családias, kötetlen hangulatú beszélgetéseknek is legalább akkora szerep jutott szerda este a Kis Présházban. Márton László előadásában olyan kérdéseket válaszolt meg, amelyek gyakran felmerülnek az irodalomkritikával kapcsolatban, valamint számos tanulságos és szórakoztató történetet említett saját praxisából is. Már a legelején leszögezte, hogy bár a ’90-es évektől kezdve folyamatosan közöl kritikákat, önmagára mégsem kritikusként tekint. Márton László olyan író, műfordító, aki kritikákat is ír. Ez az a pozíció, ahonnan kiindul, ahonnan egy-egy műre rátekint.

Az előadás egyik központi kérdése az volt, hogy mi ad ösztönzést a kritikaírásra. Márton elsőként a megrendelésre készülő kritikákról beszélt, melyek esetében határidőre, és általában adott terjedelemben kell dolgoznia. Ebből kifolyólag az egyes munkák nagyon különböző kihívásokat jelenthetnek, hiszen van, hogy kap egy teljes hónapot, és írhat akármennyit, van, hogy meghatározott karakterszámba kell belesűrítenie a kritikát, és olyan is van, hogy egy írásnak egyik napról a másikra el kell készülnie. Az utóbbi esetre az „öreg rókák” szerint a whiskey és kávé fele-fele arányban a tökéletes megoldás – maximum a szívnek árthat hosszú távon. Márton elmondta, hogy bár még mindig számos felkérést kap, ma kevesebb szellemi műhely létezik a kritikák számára, mint például 40 évvel ezelőtt. Előfordulnak olyan esetek is, amikor a szokatlan témaválasztás áll a közlés útjába. Ezzel kapcsolatban Könczöl Csaba 1975-ös írását említette, melyben a kritikus Juhász Ferenc és Tandori Dezső költészetét hasonlította össze. Az akkor élő legendának számító Juhász tárgyilagos taglalása akkora port kavart, hogy 15 folyóirat is elutasította, míg végül az Életünk lehetőséget biztosított a megjelenésre.

Márton szerint megrendeléstől és közlési platformtól függetlenül a legfontosabb tényező a kritikaírással kapcsolatban az érdeklődés.

Minden kritikus tévedhet, és minden kritikus rendelkezik előítéletekkel és ízléspreferenciákkal, de azt rögtön észreveszi az olvasó, ha egy kritikus ki van égve, és azt is, ha nem magát a művet nézi.

A kritikusnak kell, hogy legyen egy koncepciója, fel kell vetnie egy problémát, és meg kell fogalmaznia az álláspontját egy adott gondolkodásmóddal kapcsolatban. Abban az esetben azonban, ha nem hajlandó észrevenni bizonyos dolgokat csupán azért, hogy saját meggyőződését alátámaszthassa, vagy úgy becsmérel egy művet, hogy nem mutat valós érdeklődést iránta, a szerzőnek jogában áll elutasítani a negatív kritikát.

A továbbiakban Márton László a műfajok különbözőségére tért ki. Bár teljesen más filmről, színházról vagy irodalomról írni, a kritikusnak minden műfajban azt kell vizsgálnia, hogy az adott műnek mi a tétje. Keresnie kell egy problémát, és meg kell vizsgálnia, hogy az alkotó mit kezd vele. Márton itt Ferencz Győző Radnóti Miklós élete és költészete című monográfiáját hozta példaként. Szerinte ebben az esetben a központi problémát az a tény képezi, hogy Radnóti, az irodalmi kánonban betöltött előkelő szerepe ellenére, pályája elején kifejezetten gyenge verseket írt. (Ezen a ponton egészében idézte A „Meredek út” egyik példányára című verset, és bizonyította, hogy csakugyan képes fogást találni Radnótin.) Kritikusként azt figyelte meg a monográfia olvasása során, hogy Ferencz hogy néz ezzel szembe.

Mindig fontos kérdés az életrajzi művek esetében, hogy a szerző rendelkezik-e elég bátorsággal ahhoz, hogy ki merjen kezdeni egy hosszú éveken keresztül stabilan fennálló bálványképpel.

Felmerült a beszélgetés során az a kérdés is, hogy mitől lesz egy kritikus sikeres. Nyilvánvaló, hogy ha egy kritikát sokat olvasnak, beszélnek, vitatkoznak róla, az előnyös lehet mind a kritikus, mind a mű szerzője szempontjából. Márton azonban kihangsúlyozta, hogy ezen túlmenően számolni kell a hatásfokkal is, és azt is át kell gondolnia a kritikusnak, hogy az olvasókat vagy magát a szerzőt tekinti célközönségnek. Szerinte nem igaz, ha egy szerző azt állítja, hogy nem olvas kritikákat. A kérdés sokkal inkább az, hogy hogyan reagál rá. Van, aki nem tűr el semmilyen véleményt, van, aki belebetegszik a negatív kritikába, és olyan is van, akire felszabadítólag hat. Márton itt is említett számos példát saját praxisából, például Bodor Ádám 1992-es Sinistra körzet című könyvéről írt kritikáját, melyben rámutatott, hogy bár regényként nem működik a mű, ha novellaciklusként nézünk rá, nagyon jó megoldásokat tartalmaz. Ebben az esetben, mint visszaemlékezett, a szerző örömmel fogadta a kritikát, és számára is világossá vált valami általa.

Előfordul azonban az is, hogy egy szerző szélsőségesen negatív kritikát kap. Ezzel kapcsolatban még a kritika témájában kevésbé jártas olvasóknak is eszébe juthat József Attila és Babits Mihály konfliktusa, melyet Babits 1929-es Az istenek halnak az ember él című kötete és a fiatalabb pályatárs kifejezetten goromba bírálata indított el. Márton László itt egy pillanatra nézőpontot váltott, és abba avatta be a hallgatóságot, hogy miként lehet „leszámolni” a negatív kritikussal. Az ítélet, annak ellenére, hogy mindkét szemszög ismeretében fogalmazódott meg, tömör és kíméletlen: vagy emberszámba venni és szóba állni vele, vagy megsemmisíteni. Márton szerint mérlegelni kell, hogy tehetséges kritikusról van-e szó, vagy tehetségtelen és rosszindulatú a bíráló. Előbbi esetben érdemes leülni vele egy kávéra, mert ezek után nem fog többé rosszat írni, ha pedig az utóbbi igaz rá, akkor fegyvert kell ragadni, és megalázni, amire egy idősebb írónak rengeteg eszköze van.

A beszélgetés végére nyilvánvalóvá vált, hogy a kritika valóban sokrétű és megosztó műfaj, amely meglehetősen kegyetlen is tud lenni. Nem véletlen, hogy sokakban megfogalmazódik a kérdés, hogy szükség van-e rá egyáltalán. Márton László számára a kritika fontos kommunikációs folyamat, amely ugyan nagy felelősséggel jár, cserébe viszont növeli az írói szabadság érzését.

Lehet szeretni vagy gyűlölni, ágynak esni miatta vagy felszabadulni általa – egy biztos: kritikára szükség van, mert nélküle nem tudna működni az a rendszer, amit élő irodalomnak nevezünk.

Fotók: L. Varga Péter