Délelőtt Rácz I. Péter barátommal bevásároltunk. Vettünk egy raklapnyi bort, köztük csupa olyat, amit a Kaiser’s árufeltöltő borszakértője javasolt. Kiderült azonban, hogy Buda György is készült valamivel, finom borai mellett ezúttal vagy két rekesz Löwenbräu sört hozott. Kocsival bumliztunk be a városba, melyre a „katlan” kifejezés finoman szólva is eufemisztikusnak tűnt; Péter ráadásul nem hajlandó bekapcsolni a légkondit az autójában, mert szerinte attól csak megfázunk. Így történt, hogy a befelé tartó röpke háromnegyed órás út során – melybe beletartozik egy kellemes kis körúti dugó is – gyakorlatilag puhára főttünk. (Mentségünkre legyen mondva, hogy azért sietni próbáltunk, és csak kétszer parkoltunk tilosban, akkor is rövid ideig.)

Küldetésünk legfontosabb komponenseit, a borokat a csomagtartóba helyezve, a tábor felé vissza szinte már száguldottunk, bár nehezítette az utat egy fura, nagy és szőrös bogár közvetlenül mellettem, az ajtón, aki olyan elszántan indult meg felfelé, hogy teljesen elhittem, engem akar megtámadni. Péter szerint egyszerű szöcske volt (a szöcskéket pedig kiskoromban mindig nagy élvezettel fogtam meg) de ez itt biztosan nem szöcske volt, inkább valamiféle szárnyas trilobitának tűnt. A szőrei voltak a legijesztőbbek. Kapálóztam egy kicsit a biztonsági övvel, rákönyököltem a sebességváltóra, és majdnem a kézifékre is, csaknem sávot váltottunk, a szemből jövő betonkeverő pedig ingerülten dudált, de nem lassított. Mivel a bogár az izgalmaktól testmérete háromszorosára nőtt (a képzeletemben), szinte elkerülhetetlennek tűnt a baleset, viszont ezt azért nem abszolváltuk, mert biztos voltam benne, hogy ő lenne az egyetlen, aki túlélné, és röhögve csámcsogna húsunkon. Itt lépett érvénybe a B-terv, hála annak a valakinek, aki az elektromos ablakemelőt föltalálta.

E viszontagságos kalandot követően meglehetősen üdítő volt Lovász Andrea előadása a gyerekirodalomról. Arról a gyerekirodalomról, amely az utóbbi időben, szerencsére, céltudatosabb, érettebb, mozgalmasabb és jobb lett. Köze van ehhez, persze, a Harry Potter-szériának és a gyors vágású, pergő cselekményű filmeknek, rajzfilmeknek is, hogyne; de ma már sok tehetséges szerző dolgozik külföldön és Magyarországon, akik végre nem nézik hülyének a gyereket. Azaz felvállalnak komolyabb, felnőttesebb témákat ugyanúgy, amint képesek az infantilis dolgokon ironizálni. Természetesen nem csak a gyerekpróza, de a gyereklíra szintén kitűnő, és nem lehet eléggé dicsérni a hozzáállást: ma már a gyerekköltészetben sem egyeduralkodó a kötött forma, a csengő-bongó nyelvezet (legfeljebb a nagyon kicsik számára írott szövegeknél), sok a szabadvers vagy akár a képvers. (Reprezentatív példaként az előadó a Friss tinta című gyűjteményes kötetet említette.)

A Csodaceruza nevű, gyerekirodalommal foglalkozó folyóirat képviseletében Sándor Csilla volt jelen, aki örömmel hangsúlyozta, milyen jó dolog, hogy ennek a témának is van saját fóruma; ugyanakkor, persze, mint bárhol másutt, itt is lehetne jobb promóció, szélesebb terjesztés és miegymás.

Este Békés Pál, Kiss Ottó és Lackfi János szórakoztatta a közönséget Tamás Zsuzsa vezetésével; láthatóan mindannyian elemükben voltak. A tábor egyik legkellemesebb, legviccesebb esti eszmecseréjét hallhattuk, a szerzők felolvasásai egyértelmű tetszést váltottak ki. Ez egyébként igen érdekes: a gyerekirodalom fordíthatósága amúgy is fejtörést okozhat, hiszen a nyelvi játéknak ebben a közegben olyan dimenziói tárulnak fel, melyek finoman szólva is a saját nyelvet éppen elsajátító, már elsajátított és lelkesen gyakorló gyerekek számára a zeneiség, az összecsengések és más akusztikai paranomáziák mellett a jelentésátvitel véletlenszerű eseteit ugyanúgy tálcán kínálják. E helyütt mégis az a legszebb, amit a gyerekirodalom kapcsán délután és este is többen kidomborítottak: nevezetesen, hogy az a jó gyerekirodalom, melyet a felnőtt ugyancsak élvez, a nyelv mutatványai pedig minden irodalombarát felnőtt számára esztétikai élményt ígérnek.

A német–török meccs második félidejét udmurt és orosz társaságban élvezhettem. Vagyis élvezhettem volna, ha a nemzetközi közvetítés bénaságai miatt nem lett volna szinte teljesen hervasztó a játék. A folyamatosan megszakadó vonal, Gundel Takács Gábor erőlködése a rádiós közvetítést illetően eléggé megmosolyogtató volt, bár a nevetésbe jó adag üröm vegyült, és nem csak azért, mert lemaradtunk pár gólról, hanem azért is, mert szerencsétlen török csapat nem jutott tovább. Pedig olyan derekasan küzdöttek. Győzött tehát a germán buldózer-foci, ezután pedig már csak azon nevetgéltünk az orosz, udmurt és komi kollégákkal, hogy mi lesz, ha német–orosz döntőt kell néznünk. Na tessék, a történelem szövedéke mindig beleszövődik valahol a beszélgetésbe; ha persze orosz–francia döntő lenne, Napóleon olyan távol lenne orosz szemszögből, mint Párizs Moszkvától. A téma tovább gyűrűzött: roppant érdekes beszélgetést folytattam ugyanis Galina Ryzhukhinával a nemzettudat mint olyan hagyományának orosz és magyar történetéről. Némi nehézség árán sikerült egymásra hangolni a gondolatokat, és kiderült, hogy orosz identitás – mely a kulturális múltban gyökerezne –, a magyarokéval ellentétben, nem létezik. Rakin Nyikolaj tiltakozásának adott hangot, szerinte igenis beszélhetünk autonóm orosz népről és identitásról, bár a vita alighanem egy apró értelmezési különbségen csúszott meg, éspedig a hagyomány és az önazonosság értelmezésének széttartásán. A diskurzus a továbbiakban a közelmúlt és a jelen – elsősorban orosz, de valamelyest nyugati látószögű – politika kátyúiról és útvesztőiről folytatódott, Galinának köszönhetően jó alaposan ki lettem művelve Brezsnyevből, Gorbacsovból, Jelcinből és Putyinból, de még Medvegyevből is, amint az orosz irodalmi elit felemás megítélhetőségéből egyaránt. Az orosz írók többsége, ahogy maguk a kozmopolita orosz emberek is, állítólag a globalizáció áldozatai, legalábbis abban az értelemben, hogy vagy erőteljesen és „idegen” módon követik a nagy amerikai álmokat, vagy egyfajta konzervativizmus maszkja mögé húzódva osztják az észt, úgymond Tolsztoj vagy Dosztojevszkij módjára, jól megmondva, mi is a helyzet a nagy orosz honban és úgy általában a világban. Nem csoda, mondta Galina, hogy bajok vannak az önazonossággal.

Később bekapcsolódott a beszélgetésbe Marta Wronowicz is, így a lengyel kontextus szintén vázolva lett; hm, azt hiszem, sokat okosodtam. South Parkkal szólva, „ma megint tanultam valamit”, és ebbe beletartozik az is, hogy sörnyitó híján kulccsal bontogattam föl söreinket, némi plezúrt szerezve ezzel bal kezem mutatóujján a középső ujjpercre. Az a számító óriás-trilobita jutott eszembe a délelőtti kocsiútról. Mindezt feledni igyekezvén, az éjszakai heves zivatar elmúltával visszahordtuk a rekeszekbe az üres sörösüvegeket, és eltettük magunkat másnapra.

Fotó: L. Varga Péter és Sándor Attila