Milbacher Róbert pécsi író, irodalomtörténész július elején megjelent ÉS-esszéje a magas irodalom lektűrösödéséről ugyanolyan nagy port kavaró volt, mint korábbi, a kulturális migránsokról szóló írása, amelyben sok fiatal, és idősebb szakmabeli magára ismert, a Belépési küszöbben Vida Kamilla problematizálta a koncepciót, Biró Krisztián pedig a kötetbemutatóján fogalmazta meg a Milbacher-esszé hatására is kialakult érzetét, hogy többet kéne beszélnie verseiben a vidékről, és máshogy.

A magas irodalom lektűrösödéséről című esszével Milbacher ismét jól rátapintott az irodalmi szakmát lázban tartó kérdésekre: mégpedig, hogy mi a szépirodalom, a piac és az olvasóközönség mátrixa? Tényleg az olvasók a buták, hogy lektűröket olvasnak és emiatt a szerencsétlen író kénytelen kiszolgálni a közönséget? Mi a könyvpiac mércéje, ami példányszámokban méri azt a bizonyos esztétikai értéket? Tényleg az a képlet, hogy a könyvpiac feketelyuka beszippantja Bartók Imre kötetét, hogy az Grecsó Krisztiánéként jöjjön ki többszörös példányszámban?

Az est meghívott résztvevője Milbacheren kívül még András Csaba, szintén pécsi kultúrakutató, A magyar irodalom politikai gazdaságtana kutatócsoport tagja, aki az est során hozzászólásaival megpróbálja átkeretezni a diskurzusban a magas irodalom vs. populáris irodalom paradigmát. Milbacherrel vitázik Kőszeghy Ferenc és Bocsik Balázs a közönség soraiból, akik nemrég jelentették meg a Mércén válaszcikküket.

Milbacher a házigazdák első kérdésére elmondja, hogy egy kritikaíró szemináriumra olvasott el egy könyvet, amit szerinte dilettantizmus elbújtatni az esélyegyenlőség témája mögé. Rögtön meg is érkeztünk az est későbbi legfontosabb állításaihoz, nevezetesen, hogy a könyvpiac a lektűröket magasirodalomnak állítja be annak érdekében, hogy az olvasó ne szégyellje őket, sőt, büszke lehessen rá, hogy elolvasta, illetve, hogy az érzékenyítés érdekében a szépirodalom egy olyan cél szolgálatába áll, ami csökkentheti esztétikai értékét. Az első állítás átfogalmazása pedig rámutat az est legfontosabb tanulságára is, mégpedig a kritika válságára. Milbacher szerint ugyanis magas szintű, fontos feladatokat ellátó lektűr jött létre az utóbbi évtizedekben, ami sok százezernyi embert megmozgat, de a kritika még nem tudja, hogy lektűr.

Mondhatni, klasszikus problémákról van szó az autonóm művészetet, az esztétikai ítéletet és a magas irodalmat a populáris irodalommal szembeállító elméleti paradigmában - ahogy Milbacher rögtön hivatkozik is Radnóti Sándor azon állítására, miszerint van esztétikai hierarchia - ám András Csaba átkeretezi a vitát a kultúripar és az autonóm kultúra szembeállításával. Ennek a jóval szociologikusabb megközelítésnek a lényege, hogy a szépirodalom minden zsánere a kultúripar terméke, hiszen egyazon a piacon kell érvényesülniük, és esztétikai értékük nem csupán önmagukban rejlik, hanem abban is, hogy bizonyos társadalmi rétegek egy eleve adott pozícióból (iskolázottságtól függően például) olvassák őket.

A probléma adott, András Csaba más politikai nyelven beszélné el, de a vita természetesen egy arra való tér, hogy ezek a politikai nyelvek ütközzenek, így Milbacher kifejti, pontosan miben látja a lektűrösödés folyamatát: a kezdeteként az irodalmi mező autonómiájának szűkülését jelöli meg, feltéve a kérdést, hogy mi az irodalom feladata, hogyan tesz hozzá a világ és az ember megismeréséhez. Milbacher szerint az irodalom tudástermelő funkciója egyre inkább perifériára szorul, például azáltal, hogy ma már nem a történelmi regényekből tanuljuk meg, ki volt Hunyadi.

Kőszeghy és Bocsik, a válaszcikk írói szerint azonban az irodalom feladatát nem lehet egy haladáselvű tudományfelfogásban értelmezni, mivel mindig utólagosan döntjük el azt, hogy mi volt az irodalom “feladata” az adott évtizedekben. Vida az érzékenyítésre, mint az irodalom feladatára utalva rá is kérdez, az empátia felkeltése nem lehet-e az irodalom funkciója?

Milbacher továbbra is tartja az álláspontját, miszerint az irodalmi mező autonómiája csökkenőben van, emiatt gyakorlatilag mindegy is, ki mit olvas, mert a társadalom elenyésző hányada olvasó, és nincs valódi társadalmi hatása az irodalomnak. Szalai Erzsébet szavaival él: “Aki olvas, az ellenáll.”

Vida felvetésére kifejti, kétségtelen: jó arra az irodalom, hogy az ember bele tudja magát helyezni másvalaki nézőpontjába, mivel akik nem olvasnak, azok nem tudják elképzelni, hogy más emberek máshogy gondolkodnak. Azonban Milbacher szerint az nem járja, hogy a gyermekirodalomban például receptre írják a könyveket az alapján, hogy mire kellene megtanítani, mitől kéne óvni őket. És ez szerinte benne van a felnőtteknek írt könyvekben is, azáltal, hogy kiszámíthatóak lesznek azok a könyvek, amelyek elébe mennek az olvasói elvárásoknak.

Mibacher szerint ez a “balos giccs”, ami társadalmilag érzékeny témákkal operálva próbál úgy tenni, mintha magasművészetet csinálna.

András Csaba szerint az igazán izgalmas kérdés az, hogy mit tud nyújtani az irodalom a tudásátadáson kívül. Itt a keretváltáshoz a konszenzuális és a disszenzuális kultúra fogalmát használja, példaként hozva az Élősködők című filmet, amely egy magas minőségű konszenzuális kultúra terméke, tekintve, hogy könnyen értelmezhető a jelenlegi kultúrafogyasztás viszonyai között.

Bocsik a társadalmi érzékenység problémájára reflektálva azzal helyesbít, hogy szerinte az,

ha szociálisan érzékenyek vagyunk, de nem teszünk semmit a társadalmi problémák megoldása érdekében, az nem balos, hanem liberális giccs,

mivel azt feltételezi, hogy, a problémák felmutatása elég ahhoz, hogy egyéni lelkiismeretekre hatva individuálisan segítsünk embereken ahelyett, hogy társadalmilag lépnénk fel.

Milbacher továbbra is tartja, hogy a társadalmi problémák kérdésében a szépirodalomnak nem igazán lehetséges újat mondania. Jó példaként hozza fel Halász Rita: Mély levegő című kötetét, amely szerinte tudott újat mondani az abúzus kapcsán, azonban meglátása szerint ezek a témák csak biztonsági játékok, mindenhonnan az érzékenyítés folyik, de azokra az emberekre valójában nincs hatással, akik mondjuk verik a feleségüket. Példaként hozza még a szegénységirodalom problémáját, ami szerinte Borbély Szilárdon túl már csak nyomorpornó.

A beszélgetőpartnerek ismét a haladáselvűséget problematizálják Milbacher érvelésében, András felveti, hogy az “újat mondást” valójában nehéz elgondolni a kultúripar keretein belül, mivel folyamatai  ugyanúgy érvényesülnek a magas irodalom és a populáris irodalom könyvei esetében. Csete fölveti, hogy a tömeges könyvpiac minden korban ugyanígy jelen volt, a Milbacher által problematizált jelenségek a könyvpiac mindenkori folyamataira érvényesek, nem csupán a jelenre.

Az est ezen pontján felvetődik a kérdés, amit Milbachernek egy barátja már el is küldött e-mailben: valójában nem a kritikával van-e baj? Kőszeghy és Milbacher megegyeznek abban, hogy a szakma a kritika mély válságát éli át, hogy nincs értelmezés, csak termelés.

A kritika válságát történeti perspektívába helyezve Milbacher elmeséli, hogy 2005 körül, az internethasználat elterjedésével micsoda fordulatot várt a szakma az irodalmi művek értelmezése terén. Arra számítottak, hogy az internet elterjedésével a kritikaírás demokratizálódni fog, nem “Réz Pál fogja megmondani a tutit”. Ezek az elvárások azonban nem teljesültek, Milbacher véleménye szerint amiatt, mert az irodalomnak az a természete, hogy hierarchizál, és hogy elitista. Ugyanilyen kontextusba helyezi a kiadói tevékenység és az irodalmi ösztöndíjrendszerek tendenciáit is: szerinte ezek is a “nőklapjásodás” felé tartanak, mivel a népszerű szerzők tartják el a valóban esztétikai értéket képviselő szerzőket. Milbacher szerint 10-20 éve még gyanús volt a közegen belül, ha egy könyv népszerű, mert úgy nézett ki, hogy nem a közegnek szól, most azonban a kritika nem értelmezi ezeket a szövegeket. Ugyanekkor folyt le a rendszerváltás utáni magyar nyilvánosságban az a vita is, hogy finanszírozza-e a könyvszakmát a magyar állam. Milbacher álláspontja szerint a piac szabadsága tudja azt megengedni, hogy a népszerű szerzők eltartsák az igazán jó szerzőket, mert ha a könyvszakma nem a piacról él meg, akkor ideológiai iránymutatással telepedhet rá az állam.

Milbacher érvelésének ellentmondásait András Csaba ismét a diskurzus újrakeretezésével próbálja feloldani: szerinte épp ezek a piaci viszonyok teremtik újra a kultúripar viszonyait, és persze az is megkérdőjelezhető, hogy ilyen élesen elválasztható-e és el kell-e egymástól választani az irodalmi szakmának és az olvasóközönségnek szóló műveket.

A műértelmezésnek és a kritikaírásnak tehát nagy feladata lesz az elkövetkező években: új paradigmában kell értelmezni az irodalmi műveket, esztétikai értékükkel együtt figyelembe venni a könyvpiaci viszonyok jelentőségét, nem nézni le az olvasót, ha neadjisten lektűrt olvas, mivel nem lesz vége az irodalomnak attól, hogy szórakoztat, és megelőzhetnénk az esten elhangzó egyik fatalista mondást, miszerint “meghalt Réz Pál, oda az igazság.”

Fotó: Vörös Szilárd