A történet főhőse egy Pedrónak becézett magyar űrhajós, aki a világűrből észleli, amint a Földön egy titokzatos rádióhullám söpör végig. Hazatérve szembesül azzal, hogy bolygóján a hullám hatására (szinte) mindenki elveszítette az emlékeit. Az emberek már nem tudják, kik is valójában: nem emlékeznek a családjukra, a gyermekkorukra, a kötelességeikre, ezért semminek sem látják értelmét. Zavarodottak, céltalanul bolyonganak, az út szélén ülve búslakodnak, vagy éppen randalíroznak és egymástól rabolják el az élelmet.  

Mivel Pedro az űrállomáson tartózkodott, kívül esett a hullám hatósugarán, de – számításaival ellentétben – szerencsére nincs egyedül. Rajta kívül még megtartotta emlékeit Adorjáni Béla Zoltán neurológus, akinek fiatalkorában egy baleset után fémlapot ültettek a koponyájába, valamint egy kilencéves kislány, Matilda is, akit egy tévéstúdió berendezési óvtak meg. Ők hárman vállalják magukra a nehéz, ám kalandos feladatot, hogy segítsenek az embereknek emlékezni, és felkutassák a rejtélyes hullám forrását.

Bár a cselekmény önmagában is magával ragadó, különösen kedvesnek találtam azokat a részeket, amelyekben az emberi emlékezet rendkívül komplex, nehezen leírható működését gyerekek számára is közérthető formában tárgyalják. Adorjáni Béla Zoltán agykutatóként elmagyarázza társainak, hogy

emlékeinket agyunk nem valamiféle „raktárként” tárolja, hanem az emlékek akkor keleteznek, amikor előhívjuk, vagy valamilyen tényező (akár egy dallam vagy illat) előhívja őket. Mivel az emlékek elemekből építkeznek, amelyek változhatnak vagy keveredhetnek is, minden egyes előhívás módosíthatja az adott emléket.

A jó emlékeket gyakrabban idézzük fel, mint a rosszakat (bár utóbbiak gyakran maguktól is jönnek), az igazán rosszakat viszont akár olyan mélyre is temethetjük, hogy előfordulhat, hogy nem is találjuk meg őket többé.

De mi történne velünk akkor, ha egy nap nem tudnánk többé emlékezni sem a jó, sem a rossz dolgokra? Még a gondolat is ijesztő, a kötet azonban finoman figyelmeztet minket arra, hogy mindez nem is annyira lehetetlen. Egy nagyon érdekes aspektusa ugyanis a történetnek, hogy Pedro édesapja Alzheimer-kórban szenved. A betegségével járó memóriazavar miatt ő már a hullám előtt sem emlékezett semmire, még saját fiára sem. És ez az a pont, amikor az olvasó eltöprenghet azon, hogy az emlékek elvesztésének borzalma, ami a regényben tudományos fantasztikus színezetet kap, nem is annyira áll távol a valóságtól: világszerte rengeteg ember szenved Alzheimer-kórban, vagy a demencia valamely más formájában, és bár az idegtudományi kutatások révén egyre többet tudunk róluk, az ilyen betegségek egyelőre gyógyíthatatlanok, és az érintetteknek valóban súlyos emlékezetkiesésekkel kell együtt élniük.

És persze ott van a regény egyik legfontosabb szereplője, Matilda is, aki különleges képességével képes visszaadni az emberek emlékeit, a sajátjai elől viszont legszívesebben elmenekülne. A kislány olyan múltbéli traumákat hordoz, amelyek miatt az ő emlékezeti mechanizmusa is zavart szenved, bár egészen másféle módon: felejtés helyett az emlékek zabolázhatatlanul törnek rá, hogy általuk akaratán kívül újra és újra átélje a szörnyű eseményeket.

A poszttraumás zavarok egy másik fajtájában, a depresszióban szenved Pedro is, akinek bár a múltját homály fedi, megtudjuk, hogy volt egy fia, akit elveszített. Pedro ezért magányossá vált, nem talált már semmi örömöt az életben – emiatt lett űrhajós, mert ott senkinek nem kellett színlelnie. A „sors fintora”, hogy éppen ők ketten, akik leginkább felejteni szeretnének, segítenek az embereknek visszatalálni az emlékeikhez. És eközben persze szép lassan felfedezik a saját gyógyulásukhoz vezető utat is.

Mint a fentiekből már láthatjuk, Kolozsi László új könyve kalandokban, vidám és szomorú pillanatokban egyaránt bővelkedő történet, amely gondolkodásra ösztönzi gyermek és felnőtt olvasóit egyaránt. Felismerjük, hogy

az emlékek megmentése nem csak a múlt megőrzése szempontjából lényeges, hanem azért is, mert emlékek nélkül a jövő sem létezik:

„Az emlék nélküli ember képtelen arra, hogy belelásson a jövőbe. Nem látja, és nem is érdekli, mi fog történni vele”. Ha pedig sem a múlt, sem a jövő nem részünk többé, akkor csak pillanatnyi, ösztönösen kielégítendő vágyaink maradnak. Vagy ahogy Adorjáni Béla Zoltán fogalmaz: „emlékek nélkül mind őrültek vagyunk”.

Az emlékezés jelentősége mellett a történetben hangsúlyos szerepet kap a klímavédelem, illetve a Föld megmentésének kérdése is. (A rádióhullám egy büntető csapásként érte az emberiséget, amiért nem vigyáztunk megfelelően a bolygónkra.) Ezt a szálat az író a történet végén nem is zárja le teljesen, érzékeltetve, hogy a megoldás még várat magára: a pozitív változás megteremtése a jövő generációjának – vagyis a gyermek olvasóknak – a feladata.

A kötet – a Pagony kiadó Abszolút Könyvek sorozatának többi tagjához hasonlóan – elsősorban a 9-12 éves korosztályt célozza, de bárki számára érdekes olvasmány lehet. Nem ad kevesebbet, mint amit a borító is ígér: abszolút izgalmas, abszolút megható, abszolút elgondolkodtató. És személyes véleményem, hogy abszolút érdemes megismerkedni vele.