PRAE.HU: 2010-ben megkaptad Az év fordítója díjat. 2016-ban Az év gyerekkönyvírója lettél, idén pedig neked ítélték a Csáth Géza-díjat. Milyen érzések kavarognak ilyenkor benned? Fontos mérföldkövei ezek a pályádnak, vagy inkább csak igazolják azt, hogy jó vagy abban, amit csinálsz?

Hogy pálya, meg mérföldkő, ezeket a szavakat nehezen tudom magamra vonatkoztatni. Nem úgy látom magamat, mint akinek pályája lenne. Inkább belekapok ebbe is, abba is, és – mint a legtöbben – próbálok egyensúlyozni aközött, hogy időt hagyjak magamnak a kreatívabb dolgokra, és hogy mindig legyen valami rendszeres, biztos melóm. Szóval egy-egy díj megerősít abban, hogy érdemes lenne jobban odafigyelni az egyensúlyra. A Csáth-díj esetében viszont van egy másik dolog is:

gyerekkönyvszerzők ritkán kapnak nem-gyerekkönyves irodalmi díjakat. Talán mert Magyarországon a gyerekirodalom kissé mellőzött terepe a szépirodalomnak, ezért kevés szépíró ír csak gyerekeknek, ezért a gyerekirodalom mellőzött terepe a szépirodalomnak és így tovább.

Az utóbbi években ez változott valamelyest: a legjobb szakemberek kezdtek el módszeresen a gyerekirodalom recepciójával foglalkozni, de még mindig nincs rendszeres gyerekirodalom-kritika, a hagyományos irodalomkritika pedig ritkán foglalkozik gyerekirodalmi művekkel. Szóval a Csáth-díj nekem elsősorban azt jelenti, hogy a szakma elismeri: a gyerekközönségnek szánt szépirodalom ugyanolyan szépirodalom, mint a „felnőtt”. Nem könnyített pálya, nem alkalmazott irodalom, sőt még csak nem is egy zsáner: ugyanazon esztétikai szempontok mentén értékelhető, mint a felnőttirodalom, és versenyképes vele.

PRAE.HU: Úgy érzem, a verseidben, meséidben mindig nagyon eltalálod a konstruált gyermeki látásmódot. Akad olyan szerző, akinél ez erőltetettnek, túlzásnak tűnik, de nálad mindig abszolút hiteles a gyerekhang. Ilyen jó a beleérzőképességed, vagy sokat figyeled ezt a korosztályt?

Szerintem egyáltalán nem biztos, hogy attól lesz egy szöveg hiteles, hogy „hasonlít” bármire a valóságban. Mondjuk egy gyerek narrátor szövege arra, ahogyan a konkrét gyerekek beszélnek. Sőt talán épp azért tűnik erőltetettnek, ami annak tűnik, mert hasonlítani akar. Van két fiam, akikkel együtt élek, de nem figyelem őket írószemmel. Sőt, akármennyit figyelem őket, ugyanúgy nem ismerem őket igazán, mint ahogy senki mást. Sokszor ugyanúgy elbeszélünk egymás mellett, mint a könyveim szereplői. Az viszont igaz, hogy a velük való együttlét visszahozza a saját gyerekkoromat. Mindig azt a kort, amennyi idősek ők éppen. Annak a kornak a sajátos élményeit, felfedezéseit és traumáit. És ez nemcsak abban segít, hogy jobban értsem őket, vagy legalább legyen valami elképzelésem arról, mi zajlik bennük épp, hanem abban is, hogy már felnőttként könnyebben együttérezzek azzal a gyerekkel, aki voltam. Nagyon sok minden visszajön: hogy miken gondolkoztam, mit éreztem egy-egy szituációban, milyen játékokkal szórakoztattam magam, a dolgoknak milyen színe, szaga és tapintása volt. Ebből már ki lehet indulni. Először mindig próbálok találni a témámhoz egy hangot – de ez sosem az én hangom, hanem egy konstruált hang, ami csak akkor válhat hitelessé, ha a saját rendszerén belül következetes.

PRAE.HU: Olvastam egy veled készült interjúban, hogy első könyvedben, a Tündi és Samuban a nagyobbik fiadat örökítetted meg. Dettike, vagy A Muter meg a dzsinnek kislány főszereplője hogyan született meg?

A Tündi és Samu igazából egy feladat volt a Naphegy kiadónál. A főszerkesztővel közösen találtuk ki, hogy kéne egy olyan könyv, ami a gyerekek hétköznapjairól szól, és szembeállítja a fiú-lány perspektívát. Hogy a kisfiúnak a saját fiam nevét adtam, az pont az a hülyeség volt, amit a gyerekkönyvszerzők rendszeresen elkövetnek – a most tizenöt éves fiam utálja, és teljes joggal. A Muter meg a dzsinnek főszereplője én vagyok kábé tízévesen, ez viszonylag egyszerű. Itt a lehető legkevesebbet változtattam a valós történéseken, helyszíneken. Csak a hang kitalált, amin a narrátorom beszél. Persze ott is történik olyasmi, ami a valóságban nem történt meg, de csak azokon a helyeken, ahol ki kellett töltenem valami rést. A Dettikében pont fordítva van: ott van egy csomó teljesen fiktív szereplőm, akikkel mindenféle mesés dolgok történnek. Csak utólag ébredtem rá, hogy minden női szereplő én vagyok, különféle idősen és azon belül is különféle állapotaimban. A férfi szereplőket nem tudom – velük nem sokat foglalkoztam, ha belegondolok. Ők csak úgy jönnek-mennek. De hát ez ilyen: ha nagyon közelről nézel egy családot úgy, hogy nincs előzetes tudásod a társadalom működéséről, ahogy a narrátoromnak sincs, akkor sokszor tényleg csak nőket és gyerekeket látsz, akik körül a férfiak csak úgy jönnek-mennek.

PRAE.HU: A Muterben és a Dettikében is olyan témákat választottál, amik még a felnőttekre is nyomasztóan hatnak. Sőt inkább a felnőtteket nyomasztják, a gyerekek a dolgok humoros oldalát érzékelik. Tudatosan nyúltál ezekhez, vagy inkább intuícióból születtek?

A Muterban tudtam, miről akarok beszélni, tehát ott nevezhetjük a témaválasztást tudatosnak. De nem a felnőtteket akartam nyomasztani vele, hanem megnézni, hogyan lehet ezt a témát gyerekkönyvesen feldolgozni. A Dettikében fogalmam sem volt az elején, mi történjen, ezért is tartott olyan sokáig megírni. Sok ötletem volt, amit kipróbáltam, aztán elvetettem, mert nem illett a szövegbe, vagy nem vezetett tovább sehova. Aztán maradt, ami maradhatott. És lehet, hogy ennek egy része nyomasztó, de hát egy kisgyerek élete sokszor tényleg nyomasztó, ha belegondolsz: még egy harmonikus, szerető családban élő gyereknek sincs túl nagy befolyása arra, hogy mi történjen vele, milyenek legyenek az emberek körülötte. Gyereknek lenni kiszolgáltatott állapot – a mesék nagy része éppen arról szól, hogyan veheti kézbe az ember mégis az irányítást.

PRAE.HU: Gondoltál már arra, hogy hasonló témákból ifjúsági regényt írj?

Gondoltam. Például egyszer felolvastam a Muter meg a dzsinneket gimiseknek, és ők azt mondták, tök jó lenne egy hasonlót olvasni a depresszióról. Meg azon is gondolkodtam, milyen lenne például egy krimi anorexiás főhőssel. Vagy egy népmese falcolós főhőssel. Na jó, az utóbbit csak most találtam ki. De nem is rossz ötlet.

PRAE.HU: Írás vagy fordítás? Melyiket csinálod szívesebben?

Ha elkezdek valamit írni, nem tudom előre, lesz-e belőle valami. Nagyon sok félbehagyott szövegem van – sokkal több, mint amit befejezek. A fordításnál ez nem kérdés: ott van előttem a szöveg, azt kell megírni magyarul. Ráadásul itt is megvan a szövegalkotás öröme és annak a szabadsága, hogy egy másik ember hangján beszélek. De

a fordítással egyébként ilyen gyűlölök-és-szeretek viszonyban állok: ha csinálom, akkor a szereplők életét élem, és nagyon nehéz, hogy nincs kivel megbeszélnem a problémáikat. A fordítás félévekre elszigetel a környezetemtől. És fél év az sok. Úgyhogy ha kész vagyok valamivel, egy darabig inkább nem vállalok újat, de aztán elkezd nagyon hiányozni, és akkor megint elvállalok valamit. És kezdődik minden elölről.

A bárd

PRAE.HU: Greskovits Endrével közös Kipling fordításodból, a Hogyvolt-mesékből 2016-ban megszületett a Stúdió K Színházban A kengurukölyök. A muter meg a dzsinnekből 2019-ben színházi nevelési előadás, illetve kisjátékfilm készült a Soproni Petőfi Színházban. Nyomon követed, ha színpadi adaptáció lesz valamelyik mesédből vagy fordításodból?

Igyekszem. De a végeredménybe nincs beleszólásom, és talán jobb is így. Mert nagyon sok minden ízlés dolga. A Muterből már két előadás is született, az egyik a Soproni Színházé, ami az én ízlésemnek túl direkt: mindent rögtön megmutat, amit a szöveg körültekintően elhallgat. Miután láttam a szövegkönyvet, sokat gondolkodtam rajta, hogyan lehetne másképp, de nem nagyon tudtam elképzelni. Aztán megkeresett Ecsedi Csenge Berta végzős rendezőhallgató azzal, hogy szeretne a könyvből vizsgaelőadást csinálni Boznánszky Anna főszereplésével. Egy monodrámát. Az előadás el is készült, láttam egy próbáját, és az volt bennem, hogy na végre, ez az! Október elejétől látható a Tantermi Színházi Szemlén a Jurányiban, meg a Soltis Lajos Színházi Találkozón Celldömölkön, és friss hír, hogy a Káva Kulturális Műhely befogadta az inkubátorprogramjába, szóval lesz folytatás.

PRAE.HU: Azt is olvastam rólad egy interjúban, hogy utálsz interjúkérdésekre válaszolni. Mi lenne az az interjúkérdés, amire mégis szívesen válaszolnál, de még senki sem tette fel?

Ezt mondtam volna? Biztos csak hülyéskedtem, elnézést. Hát nem is tudom: azon is gondolkodtam a Csáth-díj kapcsán, hogy miért pont idén kapta meg azt egy gyerekkönyvíró. Amúgy fogalmam sincs, lehet, hogy tök véletlen. De talán mégis: úgy látom, hogy a mostani tizenévesek sokkal aktívabbak, érettebbek, öntudatosabbak, mint mi voltunk. Talán mert ma már nehéz elhitetni velük, hogy a felnőttek egy olyan világ megteremtésén szorgoskodnak, amit nekik nincs más dolguk, mint belakni. Mint mindenhol a világon, itthon is egyre inkább felismerik, hogy joguk van beleszólni az életüket érintő döntésekbe. Minél agresszívabban igyekeznek elvenni tőlük a döntés jogát, annál inkább. És ez nem megy egyik pillanatról a másikra: ők már úgy szocializálódtak, hogy tizenöt-tizenhat éves korukra nekik ez teljesen természetes. Szóval bízom benne, hogy ebben van egy kis szerepe azoknak a könyveknek is, amiket kisebb korukban olvasnak. De nemcsak a könyveknek, hanem a filmeknek is, amiket néznek, meg az olyan más médiatartalmaknak, amiket mi már nem is értünk. És az idő nekik dolgozik. Csak legyen belőle elég.

Fotók: Bart Sámuel