PRAE.HU: Milyen közösségi zenei jelenségekhez kötődsz, felhasználod-e valamely nép zenéje vagy a populáris műfajok motívumait, vagy ezek milyen más módon hatnak rád? 

Életemben a zeneszerzés 12 éves korom óta jelen van – a zenével való első ismerkedéstől kezdve. Egyszerre kezdtem furulyázni, intenzíven foglalkozni a középkori és modern zenével, de komponálni is. Mindig mindenben önfejű voltam, a zeneszerzést sem tanultam senkitől, csak csináltam, és a saját kudarcaimból tanultam. Egyik első darabom (1976-ból) egy saját forrasztású oszcillátor-rendszerből megszólaló térbeli kompozíció, igazi minimal-art; miközben a New York-i minimalista iskolát akkor még nem ismertem. Szintén első darabjaim közt kísérleteztem kockadobással írott darabokkal, Cage ismerete nélkül. Nálam a házi barkácsolás hamar átadta a helyét a nyilvános előadásoknak, és a zeneszerzés nagyon hamar közösségi eseménnyé vált számomra: gimnazista és egyetemista koromban barátaimból szervezett együttesekkel adtuk elő különféle, gyakran térbeli és a hagyományos és grafikus notációt ötvöző darabjaimat. Közösen írtunk színházi zenéket is saját produkcióinkhoz.

2004 és 2012 között gödöllői zeneiskolásokkal csináltam tíz, félig improvizált avantgárd operát – a tanítás mindig nagyon fontos pont volt számomra, s ezekben az operákban a gyerekek szemléletének tágítása és az őbelőlük jövő, saját egyéni létüket tükröző impulzusok megbecsülése együtt nagyon jó, felszabadító dolgokat hozott létre.

Kezdettől fogva alapjelenség a közösségi improvizáció, a 20. születésnapomat is közösségi improvizációval ünnepeltem a barátaimmal, s jelenleg is gyakran játszom improvizáló együttesekben (pl. BIO).

A népzene sosem érdekelt túlságosan, és alig tudok olyan alkalmat, amikor valami dallamot vettem volna át bárhonnan. A populáris zene és a hozzá tapadó agresszív marketing erősen taszít; csupán egyetlen zenélő szobromban használtam egy magam által felénekelt és feldolgozott popszám-töredéket. Ugyanakkor például a hip-hop zene DJ-i tű alatt rángatott lemezének elve jelenik meg Scratch című darabomban, ahol egy körvonalon mozgó táncos irányítja azt, ahogy a fuvolista a körkörös kottából oda-vissza játszik, a táncos mozgásának megfelelő sebességgel (42:10-től).

PRAE.HU: Milyen előnyt és milyen hátrányt látsz abban, hogy a magyar közösséghez tartozol, és felhasználod-e ezt az identitást valamelyik művedben?

A magyar mivoltom számomra adottság, ami néha örömömre van (amikor például Adyt vagy Weörest olvasok), néha szégyellem (amikor újságot olvasok). Nem identitás számomra magyarnak lenni; de hát, egyáltalán – azon túl, hogy Bali János vagyok, semmilyen identitás nem létezik a számomra.

Hogy egy számítógép megvásárlása egy-két havi nettó fizetésem, egy jobb furulyáé meg még annál is több, ez nagy hátrány. Hogy Budapesten egy olyan szerteágazó, sokrétű és színes szellemi- és alkotó-közösség részese vagyok, amit nem sok helyen látok a világban, ez nagy előny. Ugyanakkor az elmúlt bő egy évtized kormányzása rengeteget rombolt sajnos ezen is. Ki-kinő újra a fű még itt-ott, de összességében a tájék egyre hervadtabb.

PRAE.HU: Kiknek komponálsz, van-e célközönséged, milyen társadalmi réteget, esetleg csoportot szólít meg a zenéd? 

Évtizedekkel ezelőtt kialakítottam magam számára az „eldobható zeneszerzés” kategóriáját. Minden darabom alkalmi darab, semmit nem szánok az örökkévalóságnak. Ennek megfelelően minden darabom igyekszik a lehető legtöbb szállal kötődni ahhoz az alkalomhoz, amire készült; a zeném mindig azoknak szeretne szólni, akiknek írtam, legyenek bár előadók vagy hallgatók. 

PRAE.HU: Mennyire vagy befogadó az európain kívül eső zenei rendszerekkel, szerinted hozhat-e minőségi változást a harmadik világ (tiers monde) egyéni és közösségi zenéinek európai  importja?

Az Európán kívüli zenék alapvető tapasztalatokkal ajándékoztak meg, akkor is, ha biztos vagyok benne, hogy sok mindent félreértek bennük. Elég meghallgatni európai klasszikus zenét játszó távol-keletieket, hogy az embernek súlyos kételyei támadjanak azt illetően, hogy ugyan szereti a több ezer éves ragákat, de hogy mit is ért belőle, az nem evidens.

Igen, kell ezekkel foglalkozni, de csak kellő alázattal és nyitottsággal, nem képzelve, hogy egyszerű az interpretálás különböző kultúrák között. A „világ-zene” jelenségét rémesnek tartom – felszínes katyvasz, durva kútmérgezés. Továbbá, hogy Wim Wenders Buena Vista Social Club-os filmje mekkora pusztítást vitt végbe a kubai zenében, hogy a jazz népszerűségének felívelése hogyan formálta át az afrikai „népzenét”, azt tanítom.