Ahogy a naplemente narancssárgára festi a vízfelszínt és a hawaii-ingeket, ahogy a műanyag cipőtalpak a hajóba vezető alumíniumlépcsőre érnek és megkongatják azt épp a fedélzetről szóló latin tánczenére rezonálva, úgy is megérkezhettek volna minden sztereotípiát alátámasztva a spanyol szerzők. Azonban María és Ismael bár valóban utánozhatatlan hanyag eleganciával léptek színpadra, a beszélgetés utáni viharos tapsból sokkal inkább a spanyol költészet közvetlen, élményszerű megtapasztalása miatt érzett hála volt kihallható.

A beszélgetés kezdetén Zelei Dávidot is leginkább a sztereotípiák ledöntése iránti vágy motiválta. Elsőként felvázolta, hogy Magyarországon általában a költőkről egy szakállas férfi jut eszükbe az embereknek, aki már elhunyt, és hajdanán patetikus stílusban szólt le a Parnasszusról. Ebből következően Zelei kérdése arra vonatkozott, hogy Spanyolországban, hogyan gondolkodnak az emberek a költőkről? Milyen szerepet töltenek be a társadalomban?

María szerint, úgy tíz évvel ezelőtt változott meg az a költőkről kialakított kép Spanyolországban, amiről Zelei Dávid magyar viszonylatban beszélt. Előtte szalonköltészet folyt, amit olyan férfiak műveltek, akik nem voltak hajlandóak kilépni az elefántcsonttoronyból. Az emberek egyszerűen nem tudtak megfertőződni a költészettel. Márpedig ilyenkor természetes módon jön a késztetés, hogy a költészetet lerángassuk az elefántcsonttoronyból, és megfosszuk azt annak szakrális jellegétől. A fiatalabb pályatárs arról számolt be, hogy ő a 2010-es években már egy ebben az értelemben deszakralizált líra-felfogásba lépett be.

Ismaelnek a költészet terei olyan hétköznapi helyek voltak, mint a bárok, az intézmények, vagy az utcák, így a vers a cselekvéssel, a lázadással, a beavatkozással fonódott össze. „Mikor egy köztéren felolvasok verseket, az számomra olyan, mintha szórólapokat osztanék szét” – fogalmazott.

Ismael gondolatát vitte tovább Zelei, ugyanis a cselekvés és a költészet kapcsolatára kérdezett rá. Leginkább arra volt kíváncsi, hogy az itthon is nagy hatást gyakorló slam-poetrynek milyen befolyása volt a spanyol nyelvű költészetre? A slam közelebb vitte a költészetet az olvasókhoz vagy teljesen más kifutása volt? María szerint a legtöbb slam és a költői igénnyel megalkotott szövegek között komoly minőségkülönbség van. Azonban a kommunikáció meglétét fontosnak tartja, így a slam jó példa lehet arra, hogy egy adott szöveg minél egyszerűbben, minél több emberhez jusson el. Ismael is a kommunikáció jelentőségét hangsúlyozta. Arról mesélt, hogy a 2008-as gazdasági válság következtében nem tudott kötetet megjelentetni, ezért úgy próbált színteret teremteni költészetének, hogy szavalni kezdett egy egyetemi városban. Bár sosem volt célja, hogy nagy közönséghez szóljanak a szövegei, véleménye szerint társadalmi eseménnyé kell tenni a lírát, amihez nem kellenek díjak vagy könyvek, csak egy mikrofon és jó előadói képesség. María helyeslően hozzátette, hogy például egy bár is alkalmas hely lehet az irodalom térnyerésére, sőt talán a könyvhétnél abban az értelemben alkalmasabb, hogy míg előbbin körbevesszük magunkat étellel, itallal és jó, ünnepélyes hangulatban vagyunk, addig a könyvhéten, csak az irodalom ünneplésének ígérete van étel és ital helyett.

Zelei Dávid arról az élményről számolt be, hogy a szerkesztési folyamat közben döbbent rá mennyire sokrétű a kortárs galego költészet. A szerkesztő ezért arra kérte Ismaelt, hogy meséljen a gall kultúráról, mert talán ez az a Spanyolországban élő kisebbség, akikről a legkevesebb információ jut el Magyarországra. A költő szerint Galíciában a költészet a legfontosabb műfaj, fontosabb, mint a regény jelenleg. Ez egy örökség, hiszen mind a portugál-gall nyelven íródó énekek a középkorban, mind a romantika korának lírai alkotásai elképesztő népszerűségre tettek szert. Egyetértett abban Zeleivel, hogy valóban, mintha Galícia kevésbé lenne reprezentálva világszerte, mint a többi kisebbség. Szerinte ez annak köszönhető, hogy náluk nincsenek sem terroristák, sem a függetlenedés érdekében vívott háború, igaz a múltban sok kegyetlenség érte őket, de mégis túl tudták élni. Büszkén mesélt arról, hogy mekkora élmény egy olyan közösség tagjának lenni, ahol ennyire fontos a költészet és ahol ilyen sok fontos költő volt és van jelen.

A szerkesztő ezután az antológiát állította a beszélgetés középpontjába. A versgyűjtemény kapcsán arra hívta fel a figyelmet, hogy annak címét María do Cebreiro Szerelmes verse szolgáltatta („Nem beszélek a tengerről: már nem lehet”). „Beszéljünk kicsit arról, hogy ti galegók hogyan kapcsolódtok a tengerhez.” − fordult Zelei Ismaelhez. A költő arról számolt be, hogy az előbb említett verset Cebreiro egy olyan hajótörés következtében írta, ami nagyon sok tengerész családnak tette tönkre az életét, így tulajdonképpen arról szól, hogy nem lehet a tengerből, a tengerrel élni. Ismaelt inspirálta ez a szöveg, ezért írt egy paratextust, amely azt az ellentmondást viszi színre, hogy a tenger egyszerre elringat, a keblére ölel, etet és egyszerre egy ellenséges közeg is. Úgy gondolja, hogy a galego identitást is jellemzi ez az ellentmondásosság.

Zelei Dávid ezután Maríához fordult és egy 1970-es években megjelenő, a Kilenc vadonatúj spanyol költő című antológiáról és az általuk képviselt megemelt költői szerepről kérte ki a véleményét. Voltak a szerzők között olyanok, akiket María szívesen olvasott, például Antonio Colinas barokkos stílusú szövegeit, fiatalként nagyon lelkesedett, amikor ezekkel a megközelíthetetlen költőkkel találkozhatott. De hamar rájött, hogy egyszerűen nem egy nyelvet beszélnek, és ez a fajta szakrális szereptudat azt váltotta ki belőle, hogy ezt elűzze azt saját költészetéből. Ezenkívül az egyetemen tanultak és édesapja halála is a deszakralizáció irányába mozdították el lírai megszólalásait.

A felolvasások idejéhez közeledve az íráshoz való személyes viszonyról számolt be a két költő. Ismael Ramos szeret elveszni a részletekben írói gyakorlata során, így számára lehetetlen feladat lenne egy eposz megírása, mert túlságosan nagy figyelmet szentelne a kenyérre, az ágy melegére vagy az apjukat váró gyerekekre. Azt emelte ki, hogy

számára az írás az önmegértés útja, így talán magától értetődő, hogy a család, az identitás és a trauma témái, amelyek a legjobban foglalkoztatják. Pontosabban a családba és a társadalomba való beilleszkedés lehetőségei és lehetetlensége, valamint az ezekből születő traumák.

María Eloy-García poétikáját a hétköznapiságban rejlő meglepő dolgok elemzése szervezi. A költészet számára arról szól, hogy megvizsgálja hogyan szemléli az egyes jelenségeket. Elmesélte például, hogy Málaga városában látott egyszer egy galambot, ami a szeme előtt rászállt egy „i” betűt ábrázoló graffitire, így egy ponttá avanzsálva önmagát. (Igaz, végül ezt az élményt nem foglalta versbe, mert úgy érezte, nem tudja megírni azt az örömöt, amit akkor érzett.) Azonban egy hűtőszekrényben felejtett ráncos olívabogyó, egy szépen szóló pénzautomata, vagy a mosogatás is költői témák számára. Ars poeticája ismertetését egy meghökkentő felvetéssel zárta: „A költészet mindenhol ott van! Miért, szerinted, ha Platón egész nap mosogatott vagy takarított volna otthon, akkor nem jut ilyen következtetésekre?”

Zelei a beszélgetés végén arra kérte Ismaelt és Maríát, hogy ajánljanak egy-egy spanyol nyelvű költőt, majd olvassanak fel verseikből. Előbbi Rosalía de Castro galíciai költőnőt javasolta, akinek verseit a mai napig érvényesnek és misztikusnak tartja. Számára Rosalía a legjobb romantikus költő, ráadásul hatástörténetileg is fontos, hiszen a modernizmus egyik előfutára. María hosszú gondolkodás után azt kérdezte: „Ha Lorcát mondom az gáz, ugye?”

Ismael a fotelből, keresztbe tett lábbal olvasta fel versét, amelyet nemcsak érzékletes olvasási dinamikájával, hanem hosszú távolba nézéseivel is emlékezetessé tett. Verse a halfeldolgozás allegóriáján keresztül viszi színre a lírai én apjához való viszonyát. María szintén egyedi és megismételhetetlen performatív nyelvi eseménnyé tette a felolvasást. Hangsúlyos térdhajlításai és vicsorgó „r” betűi után tényleg az volt az ember érzése, hogy a közönség minden egyes tagja miután hazaért, leült a konyhába és átgondolta a hűtőszekrényéhez való viszonyát. María Eloy-García e viszonyt többek között ekképpen ragadta meg: „Hóvégén azonban a hűtő lehet csupasz, mint a reformáció.”

fotó: Stepmotions