Nem könnyű arra a kérdésre válaszolni, hogy pontosan mi is a tehetség. Arra még nehezebb, mit kezdjünk vele. Használjuk vagy kihasználjuk? És mit tud kezdeni a saját tehetségével az egyén, hogyan lehet összeegyeztetni szakmát és magánéletet, ha a szakma a maga igazi vámpírmódján a csontot, vért, húst, utolsó szabad perceket is leszívja a fiatal színészekről (és általában a színházcsinálókról)? Térey Jánost nemcsak érzékeny (dráma)íróként, de személyes tapasztalatai miatt is foglalkoztatták ezek a kérdések, hiszen a 2018-as POSzT válogatójaként egy színházi évadon át csaknem minden estét különböző zsöllyékben töltött. Ennyi idő alatt nemcsak „színházmérgezést” lehet kapni, de a magyar színház működési mechanikájára is kiválóan rá lehet látni, annak minden rákfenéjével együtt.

Az előadás egyik legnagyobb erénye, hogy nem követi szolgaian a regényt, amely valószínűleg nem tartozik Térey legjobb művei közé, de nagyon élő dilemmákat vet fel. A Kamra kicsi ámde sokféle terét maximálisan kihasználó produkció a lényegre koncentrál, és színházi-filmes-interaktív eszközökkel vezet minket végig az úton, a hátrányokból előnyt kovácsolva. A zombifilmes, ijesztgetős jelenetek, a klausztrofób hátsó folyosók, a kézikamerás-horrorfilmes rettegtetés remekül ellenpontozzák mind hangulatilag, mind tematikusan a húsbavágóan komoly életeseményeket és rossz választásokat: nem szakmabeli szülő-művészgyerek viszonytól kezdve elromlott párkapcsolatokig, sok rossz és néhány jó döntésen keresztül. Csáky Alex figuráját mintha Tasnádi Bencére szabták volna: nemcsak arra képes, hogy a közönséget intenzív jelenlétével, egyszerre kiváló komikus és tragikus érzékével magával vigye órákon keresztül, hanem szinte beszippantja őket saját fejébe, saját életébe, saját kétségeibe.

Hogy az előadás mégsem válik depresszív trippé, nemcsak a főszereplő önironikus hajlamának köszönhető, hanem a körülötte kerengő alakok zseniálisan parodisztikus – és épp ezért nagyon lényegláttató – alakításainak is. Elek Ferenc talán még sosem volt ennyire hideglelősen nárcisztikus és hatalomfókuszált figura, mint Gróf, a művészszínház igazgatójának (és rendezőjének és színészének) szerepében. Ugyanígy oldalakat lehetne írni Fullajtár Andrea zseniális Jászai Mari-paródiájáról, de Takátsy Péter mint a szellemi felsőbbrendűségét csak elegánsan, hidegen de egyértelműen és állandóan érzékeltető főrendező is telitalálat mind színészileg, mind a mai hazai színházi szcénát tekintve. És a kisebb szerepekben is brillíroznak a színészek: Rujder Vivien Csáky Alex mindhárom párkapcsolati lehetőségét megjeleníti, világosan elkülönítve értékeket és életfelfogásokat, Mészáros Béla az értetlen, egocentrikus és igen sznob színikritikust (is) kiválóan karikírozza, mint ahogy Vizi Dávid és Dankó István átalakulásai és figurái is remekbeszabottak.

Színház és élet, művészi Hamlet-előadás és közönségsiker tévésorozat, vetített-közvített kép és élő fizikai testi jelenlét egyszerre jelenik meg az előadásban, és egymásra kopírozódnak a különböző rétegek – igen kreatív módon, és gyakran éles váltásokkal, de mindig jól követhetően. Végigkíséri az előadást az apához (Bán János) és az idősebb generációhoz mint (nem) követendő modellekhez fűződő viszony: nem kell ahhoz Shakespeare-tudósnak lenni, hogy a néző érteni és értékelni tudja, ahogy a rákbeteg, járókerettel közlekedő apából kitör Hamlet atyjának Szelleme (és szövege), és a „trianoni Hamlettel” sikert arató Alex szavai többszörös visszhangot nyerjenek magánéleti, politikai és hamleti világokban.

A közönséget sem hagyja nyugodni a rendezés – ide-oda terelgetik a nézők figyelmét, és fizikai valójukban őket magukat is: más-más helyszíneken vonódunk bele Alex és a színházi-értelmiségi-szórakoztatóipari világ kríziseibe, olyan közelről szemlélve mindezt, hogy nem lehet kívülállónak maradni. A Kamra intim terei erre kiválóan alkalmasak, és erre még ráerősít az előadás. Itt minden egyszerre kicsi (mint a modellasztalon a Káli-medence), és mindent betöltő, nem lehet menekülni, benne kell lenni mindenben, amit látunk és hallunk. Török Marcell és csapatának operatőri munkája remekül egészíti ki az ötletes színházi térhasználatot, filmes eszközökkel, de ugyanúgy végig egyensúlyozva paródia és komolyság határmezsgyéjén.

Sok oldalt meg lehetne tölteni a produkció izgalmas megoldásainak elemzésével, és meggyőződésem, hogy fognak is még tanulmányokat írni róla. Azonban egy színikritika ne legyen túl hosszú, és ne lője le az összes poént!

Összegzésként csak ennyit mondanék: a Káli holtakat meg kell nézni – színházban, élőben, mert friss, kreatív, elgondolkodtató és egyben végtelenül szórakoztató. Egyszerűen látni kell.

Káli holtak
Térey János regénye alapján írta Dömötör András és Bíró Bence

SZEREPLŐK
Csáky Alex: Tasnádi Bence
További szerepekben:
Rujder Vivien
Fullajtár Andrea 
Bán János 
Elek Ferenc 
Takátsy Péter 
Dankó István 
Mészáros Béla 
Vizi Dávid

ALKOTÓK
Díszlettervező: Dömötör András, Kálmán Eszter, Szöllősi Géza
Jelmeztervező: Kálmán Eszter
Jelmezkivitelező: Böhm Katalin
Videó, operatőr: Török Marcell
Operatőr: Kovács Bálint
Vágó: Nagy Réka
Dramaturg: Bíró Bence
Konzulens: Perczel Enikő
Zene: Vranik Krisztián, Vajdai Vilmos
Fény: Lohár Antal
Hang: Wirth Tamás
Súgó: Schaefer Andrea
Asszisztens: Fejes Vera
Rendező: Dömötör András

Munkatársak:
Tóth László, Bokor László, Papp Gergő, Botka Zoltán, Tőzsér Gábor, Pető Sándor, Balogh Attila, Kormány Kristóf, Nedár Barnabás, Horváth József, Ignácz Éva, Gáspár Viktória, Pintér Mária, Szeberényi Lejla, Kelecsényi Bernadett, Tamási Anna, Kántor László, Mészáros László, Pap Miklós, Méreg Mariann, Hűgel Katalin

Bemutató:
2021. szeptember 17.
Katona József Színház, Kamra

Fotók: Dömölky Dániel