PRAE.HU: Milyen a viszonya a nagy magyar klasszikusokhoz?

Általában véve a hagyomány egyszerre nagy esély, amennyiben újra tudjuk fogalmazni és személyesen meg tud minket szólítani, de ugyanakkor nagy teher is. Angol nyelvterületen Shakespeare-t játszani a legnehezebb, a franciáknál mondjuk Moliére-t vagy Racine-t. A klasszikusok, nagy általánosságban, javasolnak egyfajta valóságritmust és világérzékelést, de a nagy kérdés mindig az, hogy sikerül-e jelen idejűvé tenni az adott művet, illetve mi, akik a szöveggel dolgozunk, a néző számára is átélhetővé tudjuk-e tenni a fölvetett problémákat. Számomra a tisztelet jele a klasszikusok iránt a feladat körültekintő megfogalmazásában, azaz a szöveg elmélyült értelmezésében mutatkozik meg. Ez nem egy önmagában való tisztelet, hiszen azt látom, hogy ezek a szövegek dialógust javasolnak nekünk a mű kortársaival. Ebből keletkezhet az újból és újból frissülő tisztelet a klasszikusok iránt, de ez érdemlegesen csak a valóságos találkozásból alakulhat ki, mivel ha ez nem így történik, akkor a klasszikusokat nem is múzeumokba, hanem mauzóleumokba zárjuk, aminél félelmetesebbet el sem tudok képzelni.

PRAE.HU: Az eredeti Madách-szöveget nagyon átformálták. Miért volt erre szükség?

Már a szövegértelmezés során is a több elem egyértelmű lehet, mint például a tér, akusztikai környezet, játékstílus. A mi előadásunk esetében tulajdonképpen egy görög amfiteátrummal van dolgunk, amelyet Dragoş Buhagiar díszlettervező a reneszánszkori nyilvános boncolásokhoz tett hasonlóvá. Maga a tér azt veti fel, hogy mi is számunkra Az ember tragédiája, hogyan fogalmaznánk meg ma az úgynevezett történelmet, vagy milyen hangsúlyokkal kérdezünk rá az emberi élet értelmére, aminek a bemutatására a darab épül. Ami a színészek megjelenését illeti, mindenki fehérre van sminkelve, majd az édenkerti bukás után Ádám és Éva fehér arcára maszkok kerülnek, elrejtőznek mögöttük. Ráadásul itt a prózai színháznak és az operajátszásnak nagyon elmélyült dialógusának, egy olyanfajta megközelítésnek vagyunk a szemtanúi, amelynek köszönhetően az előadás észrevétlenül csúszik bele az operába, amire a néző csak akkor figyel fel, amikor már benne van. Ha ezeket az elemeket összerakjuk, akkor megadják a szövegolvasáshoz szükséges szempontokat. Amint a szöveg a zenei kifejezés részévé válik, nem tud mértéken felül hosszú lenni, mivel egyfelől a zenei megszólaláshoz szükséges szerkezeti kritériumok, másfelől a zenei hangzás tagolják a szöveget.

Többen felvetik a prágai szín hiányát, teljesen jogosan egyébiránt. Többször is megpróbáltuk ezt a színt megragadni, létezik a szövegnek négy változata is, de végül oda jutottunk, hogy kihagyjuk. Ennek az egyik oka, hogy a prágai szín csábítás-jelenetei meglehetősen operettesnek tűnnek. Ádám megcsalattatása legalábbis ebben a formában, amiben mi gondolkodtunk, nem elég drámai; a dekadens nemesi udvar könnyűvérűsége nem vezet el a párizsi szín vércsatakos jeleneteihez. Izgalmas dramaturgiai probléma mindenesetre.

Azt hiszem, egy alkotói csapatnak feladata szabadon bánni a szöveggel mindaddig, amíg úgy érzi, hogy a szöveg szelleme vagy az írói attitűd megmarad benne. Ez utóbbi sikerét azonban csak az előadás körüli beszélgetések tudják megvilágítani.

PRAE.HU: Szándékos volt, hogy ne hasson annyira nőgyűlölőnek a darab?

Szöveg szintjén Az ember tragédiája nagyon sokszor nőgyűlölő, viszont mindig a nő közbelépésekor fordul meg a jelenet, és így a történelem luciferi iránya. Tehát van egy furcsa ellentmondás a szövegben, ami jót tesz a darabnak, hiszen izgalmas kérdéseket vet fel. Én arra jutottam, hogy a történet egy megváltás-misztérium. Éva személye mozdítja ki ezt a történelempusztító mechanizmust, amiben Lucifer, magát a fejlődés hajtómotorjának gondoló szellem úgy gondolja, hogy az  egész univerzum leírható a klasszikus mechanikával és a kémiával. Még az Úr hangja is, a végén, ezt a mechanikus világképet erősíti. Az ember csak dolgozzon és bízva bízzon, utána pedig lesz, ami lesz – meglehetősen ironikus zárlat, de ma már látjuk, mihez vezetnek a túlhajtott fejlődésprogramok. Mi meg úgy éreztük, hogy nem erről szól Az ember tragédiája. Madách zseniálisan érzékeli a modernitáson belüli hasadtságot. Egyrészt ott ez a hatalmas bizalom a racionalitásban, ami persze önmagában elembertelenít, másfelől meg megszólal a poézis, az érzelmek, amit a nő személyével azonosít. A kiűzetéskor elhangzik az első prófécia a Bibliában, a tulajdonképpeni ősevangélium, amikor Isten azt mondja, hogy a nő fogja megszülni a gyermeket, aki a sarkával a kígyóra tapos. Az előadás vége erre a próféciára rímel a liliomszálakkal megjelenő Évák képében. Nem annyira az anyai princípium, mint inkább a Messiást megszülő nő képe, tehát az evangéliumi Máriáé sejlik fel benne.

Az Ádám – Lucifer – Éva-hármasok érttették meg velem, hogy Lucifer inkább a bohóci szerepkörhöz áll közelebb, nem a félelmetes bajkeverőhöz. Ő a dogmatikus és nárcisztikus értelmiségi, akinek nincs egyetlen saját gondolata, az ideológiák foglya, aki vakon hisz a maga igazában, és el van ájulva önmagától. Tulajdonképpen nem tudja kinevetni önmagát, és ezért gyenge. Tehát nevetségessé kell válnia, és a kísérletének buknia kell.

PRAE.HU: Az ember tragédiája kapcsán mit gondol az ember kiszolgáltatott helyzetéről?

Ebben az előadásban minden színész hússzínű dresszbe van öltözve, tehát „meztelen”. Ezzel pedig a történelemmel szembeni kiszolgáltatottságunkra utalunk. Számomra nagyon fontos volt ez a rendezői döntés, a hús közvetlensége, hiszen az emberi test közelségével minden olyan valóságossá válik, és ahogyan a nagy művek általában, úgy Az ember tragédiája is egy hasadt korban érzékel valamit, amit a költészet nyelvén meg tud ragadni és átélhetővé tud tenni számunkra. 21 színész játszik 26 négyzetméteren úgy, hogy közben legtöbbször három asztal dominálja a teret. Rettentően kicsi, konkrétan befér egy szobába az előadás. A közelség egyszerre rémisztő és fölemelő ebben az előadásban, mert az embert az ember testvérévé teszi, és ennek a felismerésnek a szükségessége egyre inkább elkerülhetetlennek tűnik számomra.

Gondoljunk csak bele, hogy a londoni szín Madách kortárs világa, nem múltba tekintés, ráadásul a lehető  legriadtabb jelenet a poémában. Amolyan bábszínház a (báb)színházban, amelyben a színészek is sokkal inkább bábként írhatóak le. Madách a vele kortárs világot haláltáncnak látja, és az előadásunkban a halál Éva képében ítél az élők felett.

A munka során megnéztük Purcăretével Jeles  András Angyali üdvözlet (1984) című filmjét. Ebben a filmben gyerekek játsszák el Az ember tragédiáját, a maguk ártatlanságával és szépségével. A Jeles-féle londoni színtől nem lehet aludni, olyan szorongató. A színháznak nem szabad elhallgatnia a kiszolgáltatottságot,  és azt, hogy az ember a progresszió nevében kiúttalan helyzetekbe sodorja önmagát, elképesztő felelőtlenséggel.

PRAE.HU: Silviu Purcărete kívülről látja a szöveget, és kevésbé kezeli „szent” klasszikusnak. Mi volt Purcăretével való munkája során az, ami megdöbbentően hatott az Ön számára?

Nagyon sok ilyen volt. Éppen ezért is írtam meg a munkafolyamatról szóló naplómat. Purcărete gyermeki tisztasággal nyúl a szöveghez, ez az előadás kiindulási pontja. Azt hiszem, ez jó példája annak, hogy a történelemmel és a világ egészével szemben mindannyian lelki szegények vagyunk, és ez a felismerés nekem kifejezetten felszabadító volt. Tehát nem okoskodnunk kell, hanem oda kell adnunk önmagunkat a másiknak, a közösségnek, amelynek részei vagyunk, a törékenység- és gyengeségtapasztalatainkkal együtt.

A másik – de ezt már tudtam, mert már korábban is volt lehetőségem Silviu Purcăretével dolgozni –, hogy ő olyan rendező, aki soha nem űz hatalmi játékokat a munkafolyamat során, sem a színészekkel, sem a műszakkal.  Sohasem érzékelteti azt, hogy a színészek nem képesek megcsinálni azt a nagy gondolatot, ami őt foglalkoztatja. Ha valami miatt a társulat nem tud az általa javasolt úton haladni, Purcărete az, aki feladja, és más javaslattal áll elő. Valamiféle nagy gondolati és plasztikai gazdagságból dolgozik, mint egy gyermek. Nagy titok számomra is, hogy idősödő kora ellenére hogyan őrizte meg a romlatlanságát. Valami olyasmiről beszél ő, ami engem mindig is érdekelt a színházban, nevezetesen, hogy a próbafolyamat összezár egy közösséget, ahol egymás előtt meztelenek vagyunk, a gondolataink is pőrék, a szeretetünk is végtelenül törékeny.

Továbbá számomra még hatalmas meglepetés volt az is, hogy Purcărete milyen magas szinten művelt teológiailag, amit jól tudott hasznosítani az Az ember tragédiájához. Talán ezért tűnik úgy, hogy Madách szereplői a bizánci színben zuhannak a legmélyebbre, hiszen a szerző hogyan magyarázhatná meg magának, hogy a szeretetvallás nevében követjük el a legszörnyűbb tetteket. Itt Éva kolostorba vonul, tehát hátat fordít a történelemnek és nem kér belőle. Tehát ezek szerint nem lehet feldolgozni a kereszténységen belül megjelenő agressziót azok után, hogy Péter apostol a római színben a szeretetvallást hirdeti meg. Nagyon mai ez a szöveg, és a színháznak mindig azt kell megoldania, hogy az írás maiságát, ittlétét felfedezze, és ennek adjon átélhető formát.

PRAE.HU: Az Úrnak Éder Enikő kölcsönözte a hangját, és gyakran érthetetlen, ráadásul nehezen beazonosítható, nemtelen torz hangot hallottunk. Hogyan jutottak erre a megoldásra?

Egy előadás megszületésében mindig nagy szerepe van a véletlennek. Az egyik próbán Silviu Purcărete arra kérte Éder Enikőt, hogy gyermekhangon énekelje Az Úr záróbeszédét. És ahogy felhangzott ez a kortalan hang, egyszerre nőé és férfié, felnőtté és gyermeké, világossá lett, hogy éppen ezt kereste a rendező. A Példabeszédek könyvében azt olvassuk, hogy a bölcsesség gyermek képében a világ teremtésekor jelen volt és ott játszott a teremtő Isten körül: ezt a részt fel is olvastam a társulatnak a Szentírásból, mert a teremtést szelídnek, emberinek, befogadónak láttatja. Valami ilyesmit sugall számomra ez a hang, azt tudniillik, hogy Az Úr nem fordított hátat az embernek, hanem a szenvedéseiből is részt vállal. A hang olykor megtört, máskor tisztán gyermekien szól, de mindenképpen velünk van. Isteni hang, tehát mindenképpen aszexuális, nem férfié, és nem nőé. A gyermekéhez van a legközelebb.

PRAE.HU: Legközelebb mikor és hol fogják játszani az előadást?

A Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházban mindenképpen. Több romániai, illetve egy szerbiai fesztiválmeghívásról is tudok. 

Fotó: MITEM és Facebook