Az előadás eredetileg a kortárs magyar líra horizontját vázolta volna, így a történettudós Reinhart Koselleck egy gondolata, mely mintegy mottóként szolgált, rögtön ki is jelölte a kényszerítő erejű beszédpozíciót. E szerint egy eseménynek, történésnek pontosan a szemtanúja tud legkevesebbet a „zajló” dologról, az ő világa a legszűkebb, mert képtelen kiismerni magát benne; az éppen történő esemény azonosságát nem tudjuk megállapítani. Mindez vonatkozik a kortárs magyar líra állapotára is, mely történeti képződményként egyelőre képlékeny, mi, olvasói pedig – szemtanúi lévén – aligha számolhatunk be róla iskolás érvénnyel.

Innen nézve is körvonalazható azonban, hogy az elmúlt 15-20 évben egy olyan nyelvjáték-kultúra uralkodik a lírában, ami abból indul ki, hogy a „költői nyelvnek” két formája lenne: egy esztétizáló, metaforikus, erősen képi és „megcsinált” nyelv, melynek hívei ezt tekintenék „a” költői nyelvnek; valamint a hétköznapi nyelv, mely kívül esik a költészet diskurzusán. Kulcsár Szabó Ernő hangsúlyozta, hogy az esztétizáló nyelv, vagyis ez a fajta költőiség a líra egyik történeti formája, mely már a klasszikus modernség első hullámában ellenállásba ütközött az avantgárd oldal felől. (Példa lehet erre a Babits–Kassák vita is.) Ennek – nem identikus – ismétlődése figyelhető meg manapság: a metaforikus értelmezésű költői nyelv mellett nyomatékosan fut egy retorikailag kevésbé díszes, kevésbe „konstruált”, a hétköznapi nyelv különböző alakzatait a szövegek terébe beemelő, úgyszólván köznapibb nyelv, mely nagyon is költőien működik, dacára, hogy az esztéta felfogás a mai napig egyeduralkodónak tűnik.

Az előadó József Attila egy verstöredékén keresztül világította meg a költői nyelv nem annyira esztétizáló, de hangsúlyos „költőiségét”, egyben a kései modernség bizonyos retorikai alakzatait felnyitva. A szavak többértelműségéből, „világából”, a kiasztikus szerkezetek tropológiai mozgásából bontotta ki a líra nyelvi–poétikai alapjának legfontosabb komponenseit, illetve utalt az irodalmi szöveg – Paul de Man-i értelemben vett – anyagszerű rögzítettségére. E helyütt Kulcsár Szabó Ernő konkrét példákat hozva, mintegy egyetemi szemináriummá változtatta előadását, az interpretációs javaslatok pedig a szövegiség elméletének egyik megkerülhetetlen axiómáját körvonalazták, miszerint a nyelv nem egy eszközszerű használatot lehetővé tevő „konstrukció”, hanem valami, ami uralhatatlan, ami a szubjektum fölött áll, sőt, ami bizonyos nyelvkeletkezési teóriák szerint nem is emberi „termék”. Innentől kezdve egyenes út vezetett – szigorúan értelmezéseken keresztül – az antropocentrikus nyelvfelfogás perspektívájának relativálásához, sőt megdöntéséhez, ismét Paul de Manra utalva pedig ahhoz a fordításelméleti problémához is, mely szerint egy szöveg, egy szó fordítási nehézsége nem feltétlenül a forrásnyelv bonyolultságát jelölné, hanem a fordító anyanyelvi ismereteinek hiányosságát. Ilyen értelemben mindig a saját nyelvünk a legidegenebb számunkra: gyakran nem ismerjük, nem ismerhetjük eléggé ahhoz, hogy rátaláljunk arra a szóra, kifejezésre, nyelvi történésre, amelyre éppen szükségünk van; nyelvünk kihátrál és hatalma van felettünk. Ez az idegenség persze zavarba ejtő, antropocentrikusságának felszámolhatósága pedig nem is annyira az emberi cselekvés, hanem a nyelv hatalmának következménye. A nyelv tehát mindig „gondol” valamit, ez pedig nem a humán gondolkodás kötelékében áll. Kulcsár Szabó Ernő a kortárs líra – német és magyar vonatkozású – tendenciái közül azokat emelte ki, melyek a nyelvi történést a nyelvnek „utat engedő”, a nyelvet „előtérbe helyező” költészetet preferálják; olyan költészetet, melyben úgymond maga a nyelv szólal meg. Ellentétben a látványosan esztétizáló nyelv humán perspektívájának foglyaként pusztán a „megcsináltság”, a „jólformáltság” egyre üresebb formáit fölmutató lírával, mely legékesebben talán éppen saját részlegességéről, esetlegességéről beszédes. Az előbbi tendencia pozitív jeleit már föl lehet fedezni a legfiatalabb magyar lírában; a JAK gondozásában megjelent Egészrész című antológia kapcsán Kulcsár Szabó Ernő arra utalt, hogy a magyar lírában is – ha csak csíráiban, kezdeményezéseiben, de igen szimpatikus és fontos kezdeményezéseiben – egyre határozottabban érződik mindezek produktív hatása.

Este ugyancsak a költészeté volt a főszerep: Győrffy Ákos és Szijj Ferenc volt a vendég, velük Urfi Péter beszélgetett. A kicsit nehézkes, lassú kezdést követően egységes és folyamatos párbeszéd alakult ki, a fordítók mindenekelőtt a próza- és a szabadvers kritériumaival kapcsolatos nézeteket ismerhették meg, szóba került azonban a tájvers mint műfaj, ennek lehetőségei és zsákutcái is. Betekintést nyerhettünk a konkrét költői műhelyekbe: a táj- és városélmény a költészet alapjaként az érzés, a hangulat közvetítésének problematikáját vetette föl, de nem véletlenül vált a beszélgetés részévé a lírai szövegek – itt inkább hangulati analógiákra épülő – médiumközisége, mediális összetettsége. Győrffy Ákos a versszöveget a dallammal, pontosabban dallamok „meghallásával” kötötte össze, Szijj Ferenc a zajjal, ám a képi megalkotottság hangulatának érzékeltetésekor a színek szerepe is fölmerült. Mindezeknek a fordítás módszerében úgy lehet jelentősége, hogy rávilágít azokra az elméleti–gondolati hátterekre, melyek motiválhatják magát az alkotást, az alkotói folyamatot, az ihletettséget is…