Felnőttként is szeretem, ha egy gyerekkönyv szép. A Móra Könyvkiadó gondozásában megjelent kötet olyan, mintha egy emlékkönyv lenne: méretét tekintve kis alakú (A/5), vékony, a borítója pedig fényes, meleg őszi színekkel. Rajta egy kislányarc, amint rácsodálkozik a tenyerében fekvő zöld hátú, sárga pöttyös bogárra. Talán vándorpoloska vagy boróka-tarkadíszbogár lehet. Mindkettő kártevő, ez azonban más, mint a többi. Ő egy jótevő, segítő, csodálatos bogár. A könyvben ő lesz majd a kislány (képzeletbeli?) barátja.

De miért kell Zsófinak segítség? Először csak annyit tudunk, hogy mint sok gyerek, nem szeret iskolába járni, esténként sírdogál az ágyában és szorongva várja a második osztályt. Ha a tanító néni kérdez valamit az osztálytól, ő nem szereti feltenni a kezét. Aztán az is kiderül, hogy kiközösítik és csúfolják őt az osztálytársai. Mondjuk nem csupán őt, hanem mindenkit, aki egy kicsit eltér az átlagostól, akin van valami furcsaság. Az osztályfőnöke pedig egyenesen csodabogárnak titulálja. Ez vezet aztán ahhoz, hogy a szülei másik iskolába íratják.

Az új helyen azt ígérik neki, nem lesz több kellemetlenség. Aztán amikor ott is belekötnek Zsófiba, egy különös bogár siet a segítségére, aki mindig, minden körülmények között megsúgja neki, mikor mit kell cselekednie, és kinek mit kell mondania ahhoz, hogy végre elfogadják. A kislány eleinte undorodik a hatlábútól és kételkedik a tanácsaiban, de apránként elfogadja, sőt, meg is szereti. Bizonyos életszakaszokban mindenkinek jól jönne egy ilyen segítő, aki olvasatomban egy fantáziabarát lehet. Igaz, pont abban az életkorban jelenik meg, amikor másnál éppen eltűnik. A bogár útmutatásait követve Zsófit nem csak befogadja a közösség, hanem barátokat is sikerül szereznie. Már senki nem csúfolja, nem tartja rondának és nem kérdezik, miért ilyen a karja.

A történet során Zsófiról sokkal hamarabb kiderül, milyen remek sportoló, mint az, hogy veleszületett végtaghiánnyal él. Erről csak akkor esik szó, amikor az osztálytársai faggatják róla. Radnóti Blanka illusztrációi sem ezt állítják a középpontba, noha vizuális szinten sokkal inkább tetten érhető a probléma, mint szövegileg. Az általában meleg, őszi színekkel, illetve fekete háttérrel operáló rajzokat alaposan szemügyre kell venni ahhoz, hogy meglássuk, miért is kap annyi bántást a kislány. Ennek okán a szavak által okozott lelki nyomás, továbbá a nap mint nap előforduló iskolai bántalmazás válik hangsúlyossá számomra. A végtaghiány pedig ennek csupán egyik lehetséges kiváltó okaként manifesztálódik. A konkrét problémán túlmutat az a nyomasztó érzés, hogy bármikor válhatunk kirekesztetté, akárki ránk sütheti a csodabogárság bélyegét.

Mindez magától értetődő természetességgel van jelen a könyvben, mintha naplóbejegyzésekből állna össze a nyolc fejezet. Pontosan nyomon követhetjük Zsófi érzelmi hullámzásait, ahogyan a megalázottságból, teljes reményvesztettségből eljut annak felismeréséig, ő is ugyanolyan szerethető, értékes ember, mint bármelyik osztálytársa.

Bár a könyv a Végtaghiányos Gyermekekért Alapítvány megbízásából íródott, direktség és didaktika nélkül jellemzi a teljes iskolarendszert: bizony sokszor csak egy csodálatos lény menthet meg bennünket környezetünk kiközösítő magatartásával szemben. A meséhez az alapítvány ügyvezetője, Peresztegi-Stiller Zsuzsanna készített foglalkozásterveket, illetve óravázlatokat, amelyek a szervezet honlapján érhetők el.

A könyvkiadó 8 éven felüli gyerekeknek ajánlja a kötetet, én azonban lejjebb szállítanám a korhatárt. Két óvodáskorúval olvastam a történetet, és úgy éreztem, ez az a korcsoport, ahol még prevenciós céllal beszélgethetünk Zsófi esetéről. Az iskolákban már mindenütt ott vannak a hozzá hasonló, kirekesztett gyerekek, és nem biztos, hogy az ő szekrényükben is ott lapul egy óvó szándékkal érkező, életmentő hatlábú.

Kiss Judit Ágnes: A csodabogár, Móra Könyvkiadó 2021, 64.oldal