Pedig a nyolcvanas években Ujj Zsuzsi inkább a fotózás területén volt ismert, Darvas Kristóf meg gyerek volt. Ám a huszadik század második felében szinte minden évtized kultikus jelentőséggel bírt. A különbségek leginkább a zenei műfajokban mutatkoztak. A nyolcvanas évekre végleg eldőlt, hogy a mainstream művészeti magyarázatok és a közvetlen spontán tapasztalat végleg kettévált. A kilencvenes évek volt a konkluzió évtizede, az évezred első tíz évétől pedig egy új generáció mutatta tenni akarását. Ebben az időszakban vált a számítógépes elektronikus zene mindenki számára elérhetővé, ebben az időszakban ment ezzel szembe Darvas Kristóf egy szál zongorával mint új akusztikus igénnyel, és ebben az időszakban teljesedett ki Ujj Zsuzsi előadói korszaka, ami azóta is töretlen.

Szeptember 16-i koncertjüket a pécsi Szabadkikötőben a Diverse Youth Network szervezésében a Freedom of My Identity Emberi Jogi Fesztivál keretén belül tartották. Darvas Kristóf itt egy kötelezőn piros színű Nord szintetizátorral jelent meg, amit alapvetően zongorahangszínen használt, de belekóstolt az elektronikus effektezésbe is. Számolni lehet azzal, hogy az igen kreatív komponista új öltözetét találja meg egy régi műfajnak, és amely  jóval több lesz az olyan seggrepacsiknál, mint például azok a Beethoven-átiratok, melyek esztrádzenekarra készültek a brezsnyevi Szovjetúnióban. S bár e műfajok bizonyos részeiben, főleg a tempóiban, ritmizálásában újra és újra feltűnnek a végességet jelző automatizmus megnyilvánulásai, vigasztaló az a tudat, hogy az önműködés is működés, eszerint talán lesznek, akik az utolsó mohikán után is segítenek ezeknek a soha le nem jegyzett  játékmódoknak az átöröklésében. A remény mindig adott. Csak Ujj Zsuzsi szövegei építenek a reménytelenség kiüresedett sivárságára. Ahol a dal címe: Dal. Ahol a Ligeti Sláger egy tangó. Keringő, sanzon, kuplé és ragtime a beláthatatlan zenei tér összetevői. Majd újra keringő. Azaz Walzer, kicsit bécsiesen: közelebb játszva a második negyedet az elsőhöz, ami így  mély arzissá válik. Amikor Zsuzsi megemlíti fiatalkori szerelmének nevét, majd elénekeli a Kivégzés című számot, akkor mindenkinek leesik, hogy itt nem valami útszéli vicceskedésről van szó: a tartalmak mögött  tragédiák emelkednek ki, majd zuhannak vissza a múlt sérülésekkel lehúzó örvényébe. Ujj Zsuzsi a saját életét énekli, Darvas Kristóf Zsuzsit kíséri. De néha magát is. A pécsi koncert a néhány éve megjelent Jövő Hét Kedden című albumban is bemutatott dalokra épül, amely méltatlanul kevés szót kapott, miközben a kiöregedett underground féltve őrzött titkos kedvence lett. Ám egy leplezetten dramatizált időben Zsuzsi átadta a pódiumot addigi kísérőjének, aki különböző fordításokban Danyiil Harmsz verseit, sőt egy prózáját (!) zenésítette meg. Az addigi szomorkás-kesernyés hangulat némi kontraszttal csapott át vaskos iróniába, sejtetve, hogy azért Harmsz szürreális történetei sem ok nélkül születtek a semmi ihlető áradatából. Még arra is tellett, hogy Kristóf megidézze legendás édesapja – Darvas Ferenc – zeneszerzői munkásságának csöppnyi részét: a Várady Szabolcs pajkos limerickjeire írt tényleg humoros dalokat.

Sem a kortárs klasszikus zeneszerzők, sem a kor más zenei műfajaiban dolgozó zeneművészek nincsenek annyira hatással koruk gondolkodására, mint ők ketten.

Dalaik újdonságfaktorát áthatja a személyesség és a megélés intenzitása. Nem akadémikus kidolgozottsággal közelítenek a tapasztalataikhoz, hanem a személyes implikációt, az argumentum ad personam hétköznapi értelmezését helyezik előtérbe, oly módon, hogy ezeket az érveket képesek bezárni egy merev, ám könnyen követhető szerkezetbe. Í

gy csak kevés fáradságot igényelve teszik átélhetővé  Ujj Zsuzsi szomorkás-önironikus, de mindenképpen poétikus  szövegei  által hordozott tartalom különböző dimenzióit. A titkuk nagyon egyszerű: hangsúlyozzák a közelségből fakadó intimitást, a személyes emlékeket, előtérbe helyezik a digitális korban az analógiát, a hasonlóságot. No és a másságot is. 

Playlist