Miután Wilhelm Droste bevezetőjét meghallgattuk, amiből kiderült Esterházyhoz és a magyar nyelvhez fűződő irodalmi kapcsolata, Bán Zsófia nyitotta meg az Esterházy Marcell fotóiból összeválogatott kiállítást, amit két folyóiratszám bemutatása követett. A Könyves Magazin áprilisban kiadott különszámának célját és tartalmát Valuska László, a magazin főszerkesztője foglalta össze pár gondolat erejéig, hangsúlyozva azt, hogy ez nem egy emlékszám. Amellett, hogy nagyra tartja a már elhunyt írót, arra próbálja buzdítani a magyar olvasót, hogy a folyamatos újraértelmezés igénye ne lankadjon, hiszen ettől válik az irodalom közösségi élménnyé. A DreiRaben németnyelvű folyóirat 13 év elteltével most újra megjelenhetett, és szintén a magyar író előtt tiszteleg olyan fordításokat is tartalmazva, amelyek eddig nem voltak elérhetőek a német olvasók számára. Wilhelm Droste nagy reményeket fűz ahhoz, hogy ez az Esterházy-szám megtörte a jeget és a következőkben évi egy kiadványt tudnak majd megjelentetni, ezzel is elmélyítve a magyar és német nyelvű kulturális kapcsolatokat.

Az Esterházy-hagyaték épp csak feldolgozás alatt van, és ebből kiindulva rengeteg párbeszéd is várat magára. Ennek fényében zajlott a másnapi Kalligram-kerekasztal beszélgetés is, amelynek résztvevői Földényi F. László, Takáts József, Forgách András és a moderátor, Tóth-Czifra Júlia voltak. Kiindulópontként a 2000-ben kiadott áprilisi Esterházy Péter 50 éves szám szolgált. Ebben Földényi F. László és Forgách András írását is közölték, amely köré az egész beszélgetés összpontosult. 

„Mondjuk így: kísértet járja be a magyar irodalmat. Esterházy prózájának a kísértete.” – idézi Földényi F. Lászlót Tóth-Czifra Júlia, majd ennek nyomán kifejtik, hogy már jóval a Harmonia ​Cælestis megjelenése előtt felkavarta a port Esterházy nyelvezete, amitől később nem lehetett szabadulni, és az írók többsége a nyelvhasználatban rejlő játékosság tekintetében ma sem tud menekülni az árnyékából. Egy ponton erre a jelenségre reflektál Forgách András írása is, miszerint: „Nem érdemes utánozni. Túl könnyű. Mint Adyt. Vagyis lehetetlen. Csak látszólag modor csupán. Nem iskolát teremt, hanem teret. Nem teret, hanem az érzékenység hasonlíthatatlan nemét.” Hiába kerüli a szépíró azt, hogy ne úgy írjon, ahogyan Esterházy, mégis belekerül abba a csapdába, hogy hozzá viszonyítva határozza meg magát. 

Szó esett arról is, hogy milyen jelentősége van annak, hogy olvasóként az életmű mely részével találkozunk először. Vannak írók, akiknek a pályáját a kezdetektől alkalmunk van követni, és van, amikor időskori alkotásaik kerülnek először a kezünkbe. Takáts József számára a Bevezetés a szépirodalomba volt a belépő Esterházy világába, és kritikusként azóta is ezt a munkáját tartja a leginkább figyelemreméltónak, mert szerinte ez az a mű, ami a legtöbb lehetőséget kínálja az interpretációra. Hangsúlyos kérdésként hangzott el az is, hogy miként írható le Esterházy munkássága más szerzők művei tükrében. Kultuszról azonban nem érdemes beszélni Földényi F. László szerint, annak ellenére, hogy voltak idők, amikor a Könyvhéten Esterházy asztalánál tolongtak aláírásért. Fontos alakja a magyar irodalomnak, hiszen azt az írói hagyományt írja át, amin keresztül teljesen másképpen olvassuk mondjuk Mikszáth Kálmánt, Kosztolányi Dezsőt vagy akárki mást. Ottlik Géza innen figyelve sokkal nehézkesebbnek, Mándy Iván pedig monotematikusnak tűnhet. Takáts József arra is felhívta a figyelmet, hogy a 2000-es években változott meg az irodalmi élet klímája, és hogy Esterházynál is megfigyelhető volt egy realista fordulat. Mivel ebben az időben a tragédiák és szorongásélmények kerültek a próza középpontjába, az Esterházy-kultusz is a peremre szorult, de azon kevés írók közé tartozik, akiknek nem csak munkásságuk, de személyiségük is kiviláglóan izgalmas: „A tökéletes értetlenség. Nincs siker és nincsenek művek. Személyiség van.”

Az igen tartalmas beszélgetés után végül csak egy nagy kérdés maradt megválaszolatlanul, nevezetesen hogy mi teszi Esterházy írói világát időtállóvá, hiszen van az a generáció, akiknek nem mond semmit a 60-as és 70-es évek, amiből Esterházy kinőtt. 

Fotó: Három Holló