„Érdekes” korban élünk politikailag: a világjárvány éles megvilágításba helyezte, hogy a populista vezetők, kisebb és nagyobb zsarnokok, a pénz hatalma mellett a demokrácia ereje is meg tud mutatkozni nemzetek közti összefogásban, egymás segítésében. Csak nagyon nem mindegy, hova születik az ember. Akárcsak Oidipusz esetében: „Ott születtem, hol nem kellett” (Babits Mihály fordítása). Pintér Béla társulata szerint ha ide, a Kárpát-medencébe születik valaki, nem jár jól, a Magóra vírus ellen feltalált ellenszer 2195-re sem jut el hozzánk, és mivel „a tömjénfüst belélegzése nem jelent védelmet”, a „fertőzetet” valahogy meg kell találni. Az ellenszert feltaláló oroszok (Apolló delphoi jósdája helyett) kiutat mutatnak: ha a magyarok megtalálják Sztojka Szvetlana, az országvezető Köteles Lábán Leonárdó első feleségének gyilkosát, elküldik a gyógyszert, és a karanténba helyezett Budapest és az ország megszabadul a kórtól.

Okos analógiát talált a drámaíró Pintér Béla és dramaturgja, Enyedi Éva: a dögvész sújtotta Théba és a COVID által megfertőzött mai Magyarország sok mindenben hasonlít, csak a „kormányzó elnök urak” különbözőek. Bár ugyanolyan ellenállhatatlan akarat hajtja őket a kérdezősködésre és a múltbéli bűnök feltárására a gyanú felébredése után, ez előtt csak a negatív vonásokban osztoznak. Míg Oidipusz Kreónt gyanúsítja meg árulással, a nála sokkal paranoidabb Köteles Lábán Leonárdó (Pintér Béla) maga körül szinte mindenkit. A gyermekként lábán megkötözött Oidipusz a kezdetektől fogva jó uralkodó, Théba sorsát szívén viseli, de Kötelest sokáig csak a hatalom érdekli, fürdőzik alattvalói rajongásában és saját egyszemélyi hatalmának gyakorlásában. Melyik roma Jézust istenítő „tamburmajor papnak” is adományozza a Pannonhalmi Egyetemet, tűnődik, vidám ökölpacsival üdvözli a Moszkvából hazatérő külügyminiszterét, Jónás Jánost, aki kamaszkora óta isteníti őt, kiadja, mit csináljon a Nemzeti Bank elnöke, Harács Miklós vagy a titokminiszter, Lepcses Béla. Az utalások bohózatiak, de jól felismerhetőek a közönségnek, a nevetés nem is marad el.

A politikai bohózat a jelmezekben és díszletekben is kreatívan mutatkozik meg: a világító sámánmaszkok, a vetített diafilmre hajazó háttér az Újpesti Parlamenttel és a cigánykereket tartalmazó nemzeti színű zászlóval, a roma Jézust dicsőítő, Devla-hívő papok dala, a cigány-zsidó „Slamó bácsi” (Enyedi Éva), a MACIZSIHISZ képviselőjének egész megjelenése karikatúraszerűen elnagyolva, de nagyon ötletesen jelzik azt a „Rátóti Zoltán Színházi Arénát” is megtöltő kulturális katyvaszt, amit ez a kulturálatlan, csak a hatalomban hívő rendszer megalkotott magának. A keretek a roma tradíciókra hajaznak, de itt semmilyen hagyomány nincs tiszteletben tartva, minden csak díszes máz a hatalom nyers akarása felett.

Ez a politikai karikatúra azonban önmagában kevés lenne, ezért kell az Oidipusz király dramaturgiai alapja, melyet megkavar kicsit az előadás – itt a valaha kitett (azaz holtnak hazudott, de Hollandiába küldött) gyermek, a tudtán kívül gyilkos és vérfertőző egy nő, Chiara, a nyomozó pedig a Chiarába szerelmes férj és országvezető, igazából Chiara apja, Leonárdó. Ezen szerep- és nemcsere ellenére ez a szál működik, hiszen csakis a kormányzó elnök úrnak van egy ilyen országban hatalma arra, hogy kicsikarja a kényszerű vallomásokat az évtizedekkel korábbi esetről, azaz Szvetlána, az előző feleség haláláról. Leonárdó megszállott nyomozásában válik politikai karikatúra-figura helyett drámai karakterré, szenvedélyes sirámai a halottnak (és fiúnak) hitt első gyermek elvesztése miatt, őrjöngő, de meg nem álló nyomozása emberi vonásokkal ruházza fel – a többiekkel szemben, akik többnyire kétdimenziós alakok maradnak mindvégig. És valahol itt van a koncepcióban rejlő ellentmondás: a vicces, de húsbavágó disztópia és az oidipuszi emberi történet mintha ütné egymást. Az előadás során nem vesszük ezt feltétlen észre, mert sodornak az aktualitásban gyökerező poénok és utalások, a Nemzeti Dikh TV-ben lezajló sajtótájékoztatótól a SZACIDESZ (Szabad Cigányok Demokratikus Szövetsége) uralkodásának ünnepléséig.

Pedig nagyon szépen simulnak egybe a sokszor szó szerint megidézett szophoklészi mondatok a modern szöveggel („tudok valamit, amit jobb lenne nem tudnom”), de valahogy az előadás statikus és eldöntetlen marad. Mintha nem tudna választani, hol teremtse meg a drámai mélységet a karikatúrához: a zsidó és roma kultúra csak túlzásaiban, felületesen jelenik meg, a rasszizmus problémája egy-egy poénban merül ki, épp ezért a lezárás is inkább hangulati, mint tartalmi. A magyar Himnusz átírása az „új időkre” érzelmileg-parodisztikusan hatásosan zárja le az előadást, de az emberi tényező nemigen marad meg a nézőben. Mindenesetre a politikai figyelmeztető bohózat miatt ma, itt, Magyarországon érdemes megnézni ezt az előadást. Batsányi János szavait használva: vigyázó szemetek Újpestre vessétek!

Pintér Béla: Vérvörös Törtfehér Méregzöld
Szophoklész Oidipusz király című drámája nyomán
SZEREPLŐK
Köteles Lábán Leonárdó: Pintér Béla
Lábán Köteles Chiara: Roszik Hella
Jónás János: Adorjáni Bálint
Terézi Asztrid: Takács Géza
dr. Kalányos Anna: Fodor Annamária
dr. Slamovits Szilárd: Enyedi Éva
Krasnyánszki Rafael: Jankovics Péter
Mága Zinedin: Szabó Zoltán
Sztojka Szvetlana: Fodor Annamária
Patrick Mistoklaides: Takács Géza

ZENÉSZEK:
Kéménczy Antal
Kerényi Róbert
ALKOTÓK:
Zenei vezető: Kéménczy Antal
Dramaturg: Enyedi Éva
Jelmez: Benedek Mari
A jelmeztervező munkatársa: Pattantyus Dóra
Maszk: Gergely-Farnos Lilla
Grafika: Bárány Dániel
Díszlet: Tamás Gábor
Hang: Belényesi Zoltán
Fény: Varga Laca
Technikai munkatárs: Berecz Csaba
A rendező munkatársai: Hornyák Dóra, Nagy Krisztina
Produkciós munkatárs: Jékely Anna
Írta és rendezte: Pintér Béla
Újpesti Rendezvénytér
2021. szeptember 6.
Fotó: Mészáros Csaba