Egymással való megismerkedésük történetét és a bemutatót is nagyban strukturálta a József Attila Kör feloszlásának ténye, hiszen mint az Csete Soma, a bemutató moderátorának kérdésére kiderül, Borsik és Biró a JAK-iroda kiürítésekor ismerkedtek meg személyesen. Az iroda tartalmát öten osztották el maguk között, könyveket és katalogizálatlan dokumentumokat. Ez a krízisesemény mindkettőjük számára, és általában a szakma számára meglehetősen fontos kérdéseket hagyott maga után, a beszélgetés során később elő is kerül majd, közösségileg és a JAK emlékezete szempontjából a költők milyen lépéseket tartanának fontosnak.

De előbb bemutatják egymást és egymás költészetét: Borsik Miklós először a Negyed folyóiratban találkozott olyan Biró Krisztián-verssel, ami tetszett is neki, kiemeli Biró költészetéből az irodalmi és a társadalmi dimenzió természetes összefonódását. Elmondása alapján Biró generációjában a szociális szféra valóságelemei szabadabban áramlanak be a versekbe, mint a saját kortársainál, a társadalmi kondíciók leírása kevésbé erőltetett, ugyanakkor Biró könnyedén ír verset versről úgy, hogy az közben nem válik posztmodern anakronizmussá.

Biró Krisztián szerint Borsik Miklós kólapocsolyákról és kopasz labdákról ír, valamint sokkal többször használja a mint szót, mint Biró. Elmondása szerint Borsik munkássága alapján (aki korábban Balajthy Ágnessel együtt a JAK-füzeteket szerkesztette) többen a szakmatársak közül meg voltak róla győződve, hogy a most bemutatott Átoknaptár a szerző második verseskötete. Borsik szövegömlenyei először a 2010-es években jelentek meg a Literán, részben ezek alakultak át Átokkalendáriummá, az utóbbi ciklus pedig a 2020-as verseskötetté.

A szorongásra való hajlamon kívül a két költőt összeköti, hogy mindketten meglehetősen hosszú ideig dolgoztak első kötetükön. Csete Soma fel is teszi a kérdést, hogy megérte-e ennyi ideig várni, és hogy egy ponton nem ártott-e a verseknek, hogy ennyit ültek rajtuk.

Biró Krisztián válasza alapján a kötete 7 év versanyagát öleli fel, ezáltal a költői hang változásának dokumentációja is. Elismeri, volt olyan pont, amikor a kötet gerincét képező versek már túl távolivá váltak tőle, és hogy ez volt az a pont, amikor a kiadás mellett döntött: ha most kezdené el ezt a kötetprojektet, 3 versen kívül mindent kitörölne.

Borsik nevetve jegyzi meg, hogy neki egy kicsit jobban áll a szénája ebből a szempontból: egyelőre egyetlen zárlatot szeretne átírni a kötetében. Elmondása szerint azért tartott sokáig a könyv megszületése, mert meg kellett várnia, amíg a rá hatást gyakorló költők befolyása a szövegein csillapul: Nemes Z. Máriót, Marno Jánost és Szijj Ferencet emeli ki, mint akik különösen nagy hatással voltak rá. Talán túlságosan is: épp ezért nem tartja problémának, hogy sokat várt, amíg a kötet letisztázódik és saját költői nyelvvel rendelkezik a hatásoktól átitatva, de nem másolatként. Az előtte járókat követve Borsik azt is megjegyzi, hogy Marno első kötete egyébként is csak 38 éves korában jelent meg.

Biró úgy véli, jobb, amikor készül valami, mint amikor elkészültnek van kikiáltva. Az olvasó számára, aki egy kötet megjelenését jobbára születésként éli meg, meghökkentően hangzik Borsik egyetértő kijelentése, miszerint a nyomdába küldés egyenlő a halállal, és a szerkesztés folyamata jelenti az elevenséget. Ennek ellenére elismeri, hogy lehet kiadva is korrigálni, példaként hozva Kukorelly Endre mentalitását, aki egész életében a saját életművét írja újra és újra.

Az irodalmi szocializációt illetően Borsik és Biró eltérő generációhoz tartoznak: Biró Krisztián a miskolci Szöveggyár táborokat említi a költővé válása első helyszíneként. Véleménye szerint a 2010-es években pályát kezdőknek viszonylag könnyű dolga volt, virágzott a tehetséggondozás és nem kellett berúgni az ajtót a nagypresztízsű folyóiratok szerkesztőségeiben, mert azt a Telep csoport már megtette előttük. Borsik a Telepen és az Előszezonon keresztül jutott el az íráshoz: először kommenteket írt, majd a verselemzéseken keresztül jutott el ő maga is addig, hogy verseket írjon. Itt kerül ismét előtérbe a József Attila Kör szétesése, ahol Biró és Borsik szálai összefutnak az irodalmi térben. Mindketten bizakodva említik, hogy a JAK megszűnése ellenére van aktív generáció a mezőben: említik a Nincs online folyóiratot, a Kóspallagi Írótanyát és a Késelés Villával beszélgetéssorozatot.

Biró szerint eljön az idő az igazi közösségépítésbe, amibe ő szívesebben kapcsolódik majd be, mint könyvheti smúzolásokba. Borsik ezt megerősíti: nem a közelmúlt sérelmeinek elemezgetésére és a közeljövő miatti szorongásra van szükség, hanem egy kicsit távolabbról kell szemlélni a József Attila Kört. Foglalkozni kell a történetével, fel kell térképezni a tagság munkásságát és az iroda kipakolásakor felosztott archívumot.

A beszélgetés második felének fókuszában már egyértelműen a költők kötetei állnak. Csete elsősorban a betegség témájára kérdez rá Birónál: hogyan hatott vissza a kötet megírása Biró szorongására? A szerző szerint a pánikbetegsége és a költői pálya között valójában nincs kapcsolat. Annak ellenére, hogy a kötetében szerette volna körüljárni a pánikbetegséget, egyértelműen nem a romantizálására törekedett:

akkor ugyanis, ahogy mondja, nem volt költő, amikor beteg volt.

Kezdő költő számára ugyanakkor az akkori irodalmi közeg jól tanulható nyelvet teremtett a betegségköltészettel. Biró szerint a ’10-es években a fáról is a traumaköltészet potyogott, és annak ellenére, hogy kényelmes volt ezt a nyelvet felvennie, nem azért kell róla beszélni, mert a traumatizáltság és a szorongás egy kívánatos állapot vagy költői póz, hanem azért, mert rendszerszintű probléma.

Borsik esetében Csete Soma a kötetével kapcsolatban sokat emlegetett objektívségre kérdez rá, elsősorban amiatt, mert nem körvonalazódnak jól megfogható helyek, szereplők. Borsik elmondja: kifejezett célja volt, hogy a versek szereplői lehorgonyozatlanok maradjanak. Sőt, „puritánosító” követelményeket állított fel magának írás közben: nem szabadott használnia például tulajdonneveket.

„Addig kellett szűkíteni a teret, amíg ki nem akarok belőle törni” –

mondja, elismerve, hogy a legutóbbi versei már kifejezetten referenciálisak, és szinte minden megnevezésre kerül bennük, épp az előzőekben végletekig vitt puritánosítás miatt.

Csete másik kérdése Borsik kötetével kapcsolatban a megszemélyesítés alakzatára vonatkozik: a modernség egyik kedvelt eszköze a kortárs fül számára leginkább avíttnak hangzik, Borsik mégis szinte kényszeresen túlhasználja. A szerző szerint nem ő az egyetlen, aki előszeretettel él a megszemélyesítések halmozásával, ugyanis egyik kedvenc költőjénél, Korpa Tamásnál még több ilyet találni. Borsik szerint minél több irányba és minél több módon antropomorfizálunk, annál inkább rájövünk arra is, hogy mennyire sok nem emberi van körülöttünk és bennünk.

Csete végül a kötet célbeteljesítésére való rákérdezéssel zárja Borsikhoz szóló kérdéseit: sikerült-e az átkozódásban rejlő lehetőségeket kihasználnia, sikerült-e a haraghoz nyelvileg közel jutnia? Borsik egyértelmű nemmel válaszol. Nagyon nehéz szerinte egyszerre mérgesnek és önreflexívnek lenni, mert az érvényesség érdekében mindig egy kicsit lejjebb kell adni az explozivitásból.

A kötetbemutató a tavalyi év egyik meghatározó irodalmi diskurzusának átbeszélésével zárul. Biró kötetével kapcsolatban teszi föl Csete a kérdést, hogy mennyire akarta a kötetet megnyitni a közéleti narratívák felé, Biró pedig rögtön fel is hozza a kulturális migráció, Milbacher Róbert nagyhatású esszéjének témáját. Biró szerint minden versnek tétje a közéleti-közérzeti kérdés, mert ezeken keresztül lehet közösségi tapasztalatokat megfogalmazni. Ugyanakkor Milbacher esszéje kapcsán elmondja, hogy valójában már mindannyian kulturális migránsok vagyunk a budapesti értelmiségi közegben, és pajzsként viseljük magunkon a furcsa nevű falukat, melyekből jöttünk, csakhogy a képviseleti póz felvétele nem igazán hiteles és nem is segít azokon, akik a falvainkban maradtak. Legutóbbi Prae-interjújában Fancsali Kingának elmondta, hogy kevéssé tér ki a vidékiség kérdésére a kötetében, a helymegnevezései inkább öncélúak, ezért céljának tekinti, hogy legközelebbi verseiben többet beszéljen erről. Borsik egy új versével csapja le a kulturális migráció magaslabdáját, a Tolnai Ottó kiveszi a zsebemből a pénzt című írással.

Borsik és Biró bemutatója az újrainduló irodalmi élet egyik üdítő, őszinte beszélgetése volt. Humorral és mégis pontosan, belátással reflektáltak mind a saját költészetükre, mind az irodalmi mezőben elfoglalt szerepükre, közösségeikre. Mindkettőjük szavaival élve, bizakodjunk, hogy a közösség újraépülőben van.