Profi nagyszínpadtól kezdve terebélyes sörsátorig semmi sem hiányzott a fesztiválokhoz illő infrastruktúrából: debreceniből, sörből és persze sörből is megvolt az egy főre jutó minimum (vagy talán több is?). Hangulat valahogy azonban mégse költözött a rendezvénybe. Én ugyan még sosem éreztem "szigetfílinget" (ahogyan azt sokan szokták…), de valami kellemes nagyvilági bizsergést, azt igen: ezúttal sajnos ez az élmény is elmaradt.

Ugyan csak a fesztivál harmadik s egyben utolsó napjára érkeztem oda, ám szerencsére még sikerült elcsípnem a kerekesszékes rendezvények utolsóját: sosem szerettem azokat, akik mások empátiájára rájátszva ódákat zengnek a fizikailag vagy szellemileg sérült emberek emberfeletti erőfeszítéseiről, így nagy képmutatás lenne oldalakat teleírnom a látottakról. Egy azonban biztos: nem hittem volna, hogy egyesek láb nélkül is képesek táncolni. Megdöbbentő ügyességgel lehet swingelni, hévvel/tűzzel salsázni és eleganciával keringőzni kerekekkel is – kézzel fogható érv amellett, hogy az embernek még rokkantként sem kell lemondania a teljesség öröméről. Le a kalappal.

Sokan meglehetősen szkeptikusan jegyezték meg, hogy nem feltétlenül egy metálkritikus szeme/füle kellett volna ehhez a rendezvényhez… mivel egy grammnyi metál-előadó sem jelent meg. Én nagyon jól ellötyögtem a jazzre és a sima rockra is: nemcsak csomó előítéletet sikerült eloszlatnom, de több nagy meglepetés is ért. Első a mély basszusaival magával ragadó Deep Sound, második pedig a hazai indie/rock szín igencsak felkapott The Moog-ja. Úgy nem mellékesen fellépett a 12-13 éves koromból ismert (és felettébb kedvelt) Bëlga, illetve az emoszaggal körüllengetett No Thanx is. Én kimondottan jól éreztem magam.

Ugyan kevésbé tudtam értékelni a Deep Sound hömpölygő, ragadós-nyúlós funk/acid/r'n'b düccögését (pedig régebben nagyon szerettem a szaxofon hangját), ám egész meglepő volt, amit az énekkel műveltek: mind a férfi, mind a női front elbűvölő produkciót nyújtott. A tisztán dzsesszes hang (gurgulázás két oktávon: kötések, elharapások, pattanások etc.) és a háttérré zsugorodott érdekes zenei egyveleg nekem mindjárt a '80-as években készült dél-európai filmek groove-hangulatát juttatta eszembe: ugyan a kisszínpad közönsége szerintem nem díjazta megfelelően a látottakat/hallottakat, nekem nagyon tetszett. A saját számok mellett több feldolgozást is hallhattunk, nekem legjobban a Bud Spencer – Terence Hill páros egyik leghíresebb filmjének, a Kincs, ami nincs címzenéje tetszett.

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

Persze ezalatt már javában zajlott a magyar popzenei élet talán legvitatottabb formációjának koncertje: a No Thanx alig egy éve alakult, s egészen azóta a MAHASZ slágerlista legelőkelőbb helyein szerepel; mint a magyar "emo" stílus képviselőit szokás emlegetni. A közönség összetételét talán már az sejteti, hogy pontosan milyen korú, vagy egész pontosan milyen kor alatti a banda átlagos zenésze: nos, a fiúk legtöbbje még nem nagykorú – ha a No Thanxről van szó, a legtöbb kritikus ezt támadja meg először. Én azt mondom, hogy az együttes se a kiállást, se a szövegeket, se a zenei tudást illetően nem volt rosszabb a többi nyugati fiúbandánál. 10 éve minden 12 éves Spice Girlst hallgatott, idehaza egy időben trendi volt a Hooligans is, sőt néhány éve még a Tokio Hotel sem volt gáz, most éppen ezt a bandát kapták fel (vajon miért): higgyük el, elég 5 év és a No Thanx is vérciki lesz, még a 10 év alattiak körében is.

Az alábbi klip azt hiszem minden következő kritikát megmagyaráz:



A koncertől: igazából az zavart, hogy az énekes hangterjedelme alig haladja meg a fél oktávnyit, illetve a számokból egyszerűen hiányoznak az érdekesebb csavarok. Mások előszeretettel hasonlítják az együttest a Tokio Hotelhez (emo-emo), bár szerintem a valóságban inkább az amerikai deszkás indie/rock bandákat, illetve Kovács Ákos énekhangját próbálják koppintani. Nagyon kevés sikerrel (ami azt illeti, az utóbbit nehezebb, persze nem sokkal). A szövegekben nagyrészt a lázadó fiatalság legfőbb problémáit taglalják, így hallhattunk dalt a szerelem erejéről, a szülők zsarnoki hatalmáról, a szabadság/kötetlenség érzéséről – amit persze nem kevésbé klisésen írtak meg, mint a fenti slágerbandák tették egykoron.

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

A zene megfelelően egyszerűre lett elkészítve, hogy a kevésbé tájékozott közönség könnyen befogadhassa. Értelmetlen lenne a háttér egyszerű klubdobolásáról (bár a szett mögött ülő fiú néha egész látványosan pörgette meg a verőket nagy unalmában), vagy a gitárok tingli-tangli játékáról beszélni, annyira alap lötyögést csinálnak. Unalmas, nagyon kevés benne az éles fordulat. Értékelni igazából a feldolgozásokat (Offspring, Greenday etc.) és az instrumentális anyagokat lehetett: a számok 1-2 fokkal összetettebbek, többsíkúak lettek, meg - úgy nem mellékesen - az énekes átadta a stafétát a gitárosnak, aki meglepő módon még a hangjával is jobban teljesített (!). A Born To Be Wild így már egész elfogadhatóan lett előadva.

Ugyan én világ életemben tartózkodni szerettem volna a visongó kislánytömegektől, ám most ebből is kijutott: egy-egy bátor koncertező látványos tiltakozásba kezdett, amit rövid úton le is szereltek, hála az énekes közbenjárásának (egyetlen pozitívum, ami mellette szól: igaz, nincs hangja, de egészen kiválóan csinálja a show-t; tényleg nagyon otthonosan mozog a színpadon). Mondanom sem kell, már nagyon vártuk a következő előadót…

Eleinte a The Moogtól sem vártam sokkal többet: talán a legfelkapottabb hazai rock banda, külföldön is egyre népszerűbb, neves nyugat-európai fesztiválok sztárvendége. Kevésbé trendi illetve alternatív rockegyüttes, mint a No Thanx, ráadásul jóval érettebb, komolyabb zeneileg, csak valahogy ugyanarra a populáris/hatásvadász imázsra hajaz. Legalábbis a koncert előtt hallottak alapján így gondoltam.

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

A tagok ’cukifiús’ kiállása mögött meglepő zenei hozzáértés lapul: mind gitártémák, mind hangterjedelem-csiszoltság terén jóval igényesebbek voltak a többi fellépőnél. Zenei gyökerük leginkább a '60-as évek rock'n’roll zenéjében keresendő (The Beatles, The Beach Boys), illetve a '70-es évek punkjában (Ramones, Blondie): a zene egész kellemes oldschool alter/psy légkört teremtett – azt hiszem azok is érezhettek ebből valamit, akik (ahogy én is) nem éltek abban az időben. Megvan benne a mai deszkás indie lendülete, könnyed, süt belőle valami egész kellemes délies virtus: jellegzetes. Még ha egyre borultabb is lett az ég, be is esteledett, mi zöldfüves dombokra/homokos tengerpartra képzeltük magunkat – persze egy csapat fejkendős hippi, illetve szakállas/napszemüveges rocker társaságában. Élmény volt.

Hogy a kisszínpad történéseivel se maradjak el: a Jazzékiel számomra valami egészen újat adott. Mindig csak meséltek arról az igazi izzadt pólós-cigifüstös jazz légkörről, de eddig még nem volt dolgom vele. Meg is lepődtem azon a már-már szimbolikus jelentéssel bíró mozzanaton, amikor az egyik rajongó egy cigarettát nyújtott az énekesnek, mert hiányolta azt az imázsból: nagyon tetszett, de nem igazán tudtam hova tenni. Így vagyok a zenével is, de egy biztos: amit hallhattunk, az ezen az estén valóban egyedi volt. A zongora cinkos játéka, az énekes rekedtes hangja igazi sötét éjszakai bárhangulatot teremtett – el lehetett veszni benne.

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

11

12

Nem kevésbé, mint minden mai tizenéves fiú kedvenc hip hop/rap együttesében, a Bëlgában: a konzervatívabbak szerint olcsó és trágár, a szabadszájúak szerint gúnyosan ironikus fricskaszövegeiről ismert hazai formáció az est legjobban várt bandája volt. A fiatalabbak valószínűleg ez előző, az idősebbek ez utóbbi miatt állták végig a koncertet: nincs olyan, aki ne hallotta volna a Buzi-e vagy (helyesbítés: a Buzi-e vagy Sicratman önálló lemezén szerepel, amit azt követően jelentetett meg, hogy eljött a Bëlgából - a szerk.), netán a BKV-t fricskázó számok egyikét; egy-két jellegzetes Bëlga-fordulat már lassan szótárba való, annyira elterjedt idehaza.

1

2

3

4

5

6

7

8

9

10

Nem hiszem, hogy be kellene mutatnom az együttest: a zenei alap effektekkel felturbózott alt/basszus düccögés, ami elé jönnek a hírhedt kritikus szövegek – nem kevés mosolyt csalva az ember arcára. Sokak szerint a formáció legfőbb erénye a szövegek humorának megformáltsága: valahol ez igazoltnak látszik, elvégre minden kevésbé szájbarágós poén kedvelője imádja az együttest. Első körben különféle társadalmi rétegeket, csoportokat figuráznak ki (egészen szemléletesen, kevésbé konszolidált szóhasználattal), majd kíméletlen gúnnyal veszik górcső alá a legtöbb feleslegesnek titulált hazai berögzülést, viccet csinálnak belőle és elbagatellizálják legtöbb hibánkat. A parodisztikus művészneveket viselő srácok itt is legalább olyan jók voltak, mint a lejátszóban. Ahogy szokás, eljátszották/énekelték legnagyobb slágereiket, néhányat az új lemezről; a végeredmény: osztatlan siker.
 

A fellépés vége egyúttal a fesztivál végét is jelentette: hamarosan eleredt az eső, úgyhogy kénytelenek voltunk hazaballagni. Kár a közönségért: jobb lett volna nem csak a zene kedvéért idejönni.

Fotók: Molnár Péter