Az antropocén az a földtörténeti korszak, amely nevét az emberről kapta. Az ember több ezer éves jelenléte a modernitás kialakulása és az első ipari forradalomtól kezdve vált igazán meghatározóvá. Az antropocénnel mint fogalommal foglalkozó szakirodalmak gyakran a katasztrófa narratívája felől közelítenek, az emberközpontúság korszakát krízisként felfogva.

Smid Róbert felvezetőjében elmondta, hogy az antropocén Horváth Márk könyvében olyan elmélet, amely elutasítja a struktúrákba való kategorizálást, ezzel megmutatva a kritikai elméletek, így a marxizmus sikertelenségét, és elhatárolja magát a regressziót követő mozgalmaktól, mint például a faölelgetés. Inkább a friss nézetekhez való kapcsolódás jellemzi, mint a könyv egyik részében kifejtett gondoskodás koncepciója, amelyet Horváth könyvében etikai helyett egzisztenciálisan értelmez, és a virtuális térbe pozicionál. A nagy narratívákból elutasítja a bukástörténet és a messianizmus – pozitív antropocén – végleteit.

Smid az antropocén fogalmának és pozíciójának könyvön belüli tisztázása után elsőként azt a kérdést tette fel Horváthnak, hogy mivel korábban a poszthumanizmus elméleteivel foglalkozott, a kettő közötti látszólagosan meghúzódó ambivalenciát képes volt-e feloldani.

Horváth Francesca Ferrando poszthumanizmussal foglalkozó szerző nevét említette, aki révén világossá vált, hogy a poszthumanizmus és az antropocén egymás mellett párhuzamosan futó diskurzusokat képeznek. Az antropocén önmagában feltételezi egy posztantropocentrikus korszak bekövetkezését, amely pedig már a poszthumanizmushoz kapcsolódik. Azt is elmondta, hogy a két elmélet diskurzusának metszete a jövő katasztrófaként való elképzelése. Smid arra a kérdésére, hogy mennyire felszabadító érzés katasztrófákról gondolkodni, Horváth válaszképp személyes észrevételeket fogalmazott meg a fény: boldogság és sötétség: katasztrófa párosításokkal kapcsolatban. Egyszerű példában kifejtette, hogy ő személy szerint nem mindig boldog, ha épp süt a Nap, és fordítva, a sötétségben is képes boldognak érezni magát.

Ezután Smid a romantikus toposzok – gyász, melankólia – és az antropocén hasonlóságaira kérdezett rá, amire Horváth elmondta, hogy a 19. századi romantikus szövegeket a klasszikus antropocén szövegekkel párhuzamosan érdemes olvasni, azonban az antropocén nem reflektál a fenséges tapasztalatokra, sokkal inkább egy új gyász- és melankóliakoncepciót képvisel, amelyben a klímaszorongás és a digitalizáció okozta hipermediatizáltság állapota is megjelenik.

Horváth egy korábbi, a Helikon folyóiratban megjelent tanulmányában behatóbban vizsgálta az ökogótikát, ezért is volt kézhez álló, hogy Smid következő kérdése erre a gótikát új fénytörésbe helyező fogalomra vonatkozzon. A kérdésre, hogy miért érdekes az ökogótika, Horváth elmondta, hogy az magához az ökológiai válsághoz nem tud hozzászólni, de természetkulturális mivolta miatt képes az interdiszciplináris nyitásra, a humán és természettudományos módszerek egyidejű használatának megteremtésére.

Végezetül pedig a geológia és a humán tudományok egyezésére terelődött a téma, Horváth arról beszélt, hogy szerinte a kultúratudományokban megfigyelhető az ökológiai érzékenység kibontakozása, és érzékelhetővé vált egy antropocén, nonhumán fordulat. A geológiában is gyakran előfordul, hogy egy bizonytalan jelenség leírásakor, névadásnál megjelenik az irodalmiság és a nyelviség.

A beszélgetésen elhangzott kérdések és válaszok az antropocén fogalmának tisztázásával és megértetésével nagyban hozzájárultak a könyv iránti érdeklődés felkeltéséhez. Az asztalra kitett példányok hamar elfogytak, egy újabb csomag felbontása után viszont már azok is tudtak szerzővel dedikáltatni, akik a hosszú sor végén álltak.

A beszélgetés felvétele visszanézhető a Prae Kiadó Facebook oldalán.

Fotó: Bach Báté