Ma a politikai vezetés erős támogatást ad annak a mainstream-nek, amelyik hajlandó a politikai identitáskeresést követni, és ez bizony ugyanúgy hátráltatja a progressziót, ahogyan a bevezetőben említett régebbi korban, és egyáltalán: minden korban. A progresszió képviselője pedig küzd a hamis identitás ellen külső és belső emigrációval, ellenállással, rosszabb esetben a tevékenység megszüntetésével, öngyilkossággal. Igen, ebben a körben az öngyilkosság szinte természetes jelenség. Kiss Llászló nem ezt az utat járja, de a halál árnyéka ott van a művein, a kor lehetetlensége ott tükröződik a szemében – most már a szemüvegében is. “Esik az eső, minden cseppje félelem” – mondja, és ez a mondat jellemzi a szorongó búskomorságot, amit a most megjelenő Vagy Sehol című lemezén is uralja a számok többségét.

A szem a tapasztalatok alapján sok mindent elárul, ha abban lobog a tevékenység tüze, ha mutatkozik benne a jóság szelleme. Amikor majd' negyven év után újra találkoztam Kiss Lászlóval, láttam, hogy ez a szem nem változott. A mostani zenekara tagjait nem ismertem.

Belehallgattam a beállásba, és a szemükben láttam ugyanazt az elkötelezettséget, ugyanazt az aktivitásra utaló fényt, amiből előre lehet tudni, hogy a koncertlátogatásom nem csak az emlékek felidézéséről fog szólni, hanem érkezni fog olyan meglepetés, amelyet idős ember csak az ő tapasztalatait megélt idős embertől tud kapni, és ami az ő életében is újdonság, ami akár meg is hosszabbíthatja ezt az életet.

Kiss Llászló (a név nem elírás, így használja saját nevét művésznévként), a budapesti underground hőskorának egyik legendája tekintélyes szakmai karriert csinált angolszász nyelvterületen, miután Ausztráliába költözött. Ám tőlünk nem szakadt el, a Facebook-tevékenységünket segítette magyar nyelven. Időnként hazalátogatott, és a pandémia szorította hosszabb itthoni tartózkodásra. Ez az ő életében személyes tragédia, hiszen a gyermekeivel való közvetlen kapcsolatot kell nélkülöznie. A reakciója a helyzetre azonban nem a kivárás lett, hanem a tett. 

Pécset a pécsiek öntelt dölyfösséggel a kultúra városának nevezik. A fellengzős címnek nem az az alapja, hogy a többi város a pécsi tükekultúrához képest kulturálatlan volna, hanem az, hogy Pécs a közelmúltban részt vett az Európa Kulturális Fővárosa elnevezésű uniós programsorozatban. Ott azonban nagyon rossz hírnévre tett szert, s a program vezetői mai is Péccsel példálóznak, ha a kudarcról van szó: “csak nehogy úgy járjunk, ahogy Pécs járt”! – mondogatják az újabb kulturális fővárosok szervezői, így mostanában a veszprémiek is. A városvezetés  építtetett egy amúgy mutatós kulturális negyedet a külvárosba, s ebbe a gettóba száműzték a kulturális intézményeket: az egyesített könyvtárakat, a galériákat, a koncerttermet, az egyetem Művészeti karát és az azzal szorosan együttműködő bölcsészkari Kommunikációs Intézetet, a színház két tagozatát, a Pinczehelyi Sándor vezetésével világhírűvé vált Pécsi Galériát. Utóbbiban az amúgy még mindig színvonalas kiállításokhoz a helyi politikusok időnként pörköltszagú állófogadásokat rendeznek. A művészet és gasztronómia már korábban összekapcsolódott Pécsen, így meg se lepődtünk, hogy a turistanegyednek kialakított pécsi belváros vendéglátósai ismerték föl a hiányt, és elkezdtek koncerteket, színházi előadásokat, kiállításokat rendezni a belvárosi kocsmákban. Nyilván behatárolt volt a műfaji kör, amit ilyen helyszíneken meg lehet rendezni. A pandémia alatt a pécsi Szabadkikötőt úgy alakították át, hogy akár akusztikus koncertet is lehet rendezni. És ebbe a környezetbe érkezett Kiss Llászló a zenekarával.

Borosi Gábor zeneszerző, a Szabadkikötő igényes zenei műsorainak a szervezője jól látja a piaci rést: alig van Pécsen kortárszenei élet, jóval nagyobb igény volna rá. Viszont a populáris műfajokra lehet csak támaszkodni a jelenlegi piaci helyzet szerint. Olyan zenekart szervezett a helyszínre, amely megfelelt a kettős igénynek. A Kiss Llászló+4 ilyen zenekar. Épp a Vagy Sehol című közösségi finanszírozással készült lemezük promócióját végzik, tehát épp együtt vannak, dolgoznak. A +4 a háttérben dolgozó zenészek számára vonatkozik. Én inkább a +5 névkiegészítést alkalmaztam volna: Kiss Ernő hangmérnök – ahogy mondani szokták – teljes értékű zenekari tag, akinek tevékenysége döntő módon befolyásolja a zenekar hangzását. Kiss Llászlóval a Pécsen bemutatott színházi zenéjéből a helyiek által már ismert szólógitáros és zeneszerző  – Barabás Béla –, dolgozik a rendkívül felkészült Kerek Norbert billenytűs-zeneszerzővel, Libertényi Péter több zenekarból  Pierre néven is ismert dobossal, valamint a mezítláb játszó Vajdovich Árpád basszusgitáros-, nagybőgős-, hangszerkészítő mesterrel, akinek elképesztő megoldásaira külön is szeretném felhívni a figyelmet. Mindenek előtt azonban Kiss Llászló frontember említendő, rutinja, profizmusa végig feszült érdeklődést tart fenn, hivatkozásai hol viccesek, hol közhelyszerűek (például a Föl, föl, ti rabjai a földnek motívumának beépítése), de mindig meglepőek. Nagyon régóta ismerem, sosem tudtam, hogy ennyire jól tud énekelni. Több hangszíne van, simán átveszi David Bowie, vagy akár Presser Gábor artikulációit, érthetően énekel angol és magyar nyelven, az intonációja tiszta, de tud szándékoltan hamis is lenni, ha akar, erre még visszatérek. Magát gitárokkal kíséri, a hangszereit a hangzáskarakter szerint váltogatja. Kiss Llászlót basszusgitárosként ismertük régebben, ezt a nagyon fontos alapszólamot most egy egy olyan zenészre bízta, akinek figyelmét nem vonja el az éneklés és a műsorvezetés. Mert ez utóbbi is a frontember feladata, és Kiss Llászló finom iróniával, szimpatikusan halk, szerény hangvétellel vezeti föl és köti össze a számokat.  

A koncerten leginkább a lemez számait mutatták be, játszottak persze néhány régi Európa Kiadó slágert is. Ám az igazi különlegesség a lemez. Tipikus példája annak, hogyan tud hatni a kortárs klasszikus zene a könnyebb műfajokra. Még Ligeti György vetette fel a nyolcvanas években, hogy egy új hangolási módszert kellene szabványosítaniuk az új zenéknek. A tonalitás felbomlásával ugyanis a kiegyensúlyozott kromatikus hangolás vált általánossá, az 1920-as évektől. Erre épült a dodekafónia illetve a későbbi totális determinizmus is. Ám a korabeli Werckmeister- és Kirnberger-féle hangolások elhagyása miatt megszűntek a hangnemkarakterek: ma már nincs különbség a C-dúr és az Esz-dúr hangzása között, a hangmagasságon kívül. Kiss Llászlóék ilyen egyénített hangzásokat használnak, és ettől nagyon sajátos hangzásképet kap a zenéjük. Nyilván a Kerek Norbert által magszólaltatott Kurzweil szintetizátornak van egy hangolási tulajdonsága, ami alapot adhat. Ám az intonáló hangszereken játszó zenészek nem áthangolták, hanem hallás után lekövették a Kurzweil hangolását. Tudva levő, hogy ez milyen nehéz feladat, egy bundokkal ellátott gitárnyakon. Még nehezebb énekhanggal a hangolás után menni.

Említettem, hogy Kiss néhol szándékos hamissággal énekelt. Valójában az áthangolás szerint intonált, és nem volt hamis. Ilyenfajta virtuozitást még sehol nem hallottam. A gyakorláshoz nem szokott közönség azt vette észre, hogy valami nagyon furcsán szól. Pedig nincs ebben semmi rendkívüli. Csak éppen eddig kevesen éltek a hangolási lehetőséggel, és ebben a műfajban – ami a sanzon egyfajta kiterjesztése – ez még teljesen ismeretlen. Meg kellett szervezni, és rengeteg munkával kigyakorolni. A megoldás félelmetes egyben, de útmutató is. Rámutat, mennyi új lehetőség van egy hagyományos paradigmában.

Ez az újdonság megnehezíti a hagyományos harmóniarendhez szokott fül számára a megértést, így a befogadást is. Ám a lehetőségeiben jóval több van, mint a meghökkentés, vagy csak meglepetés, ami a nyolcvanas évek zenéjére volt igazán jellemző. A +4 zenéjénél nem lehet tudni előre, hogy mi fog következni. A számokban annyi egyéni megszólalás hallatszik, amennyinek összessége már-már stílusként értelmezhető. És mégsem egyéni stílus: ezek a sanzonok kollektív műalkotások. Mindenkinek benne van a maga saját személyes elképzelése, emléke, vágya, még a hangmérnöknek is. Ez a közös alkotói módszer, és a más hangolási rendszer időleges használata olyan lehetőségeket villant fel, melynek végessége ma még beláthatatlan. Nem gondolom, hogy a műfaj ezzel alapvetően meg fog változni, hiszen az egyszerű, kevésbbé igényes megoldásokra továbbra is ugyanolyan szükség van, amilyen igény a szokások és megismert rendszerek megtartásában. De a következő generációknak fölmutat egy nagyon nagy lehetőséget. Hiszen Vidovszky Lászlóval szólva, a hagyományokat úgy érdemes ápolni, ha meg is teremtjük azokat. 

Fotó: Wéber Kristóf