A Hangfarm egyébként hálás terepe az alakulni akaró zajzenekaroknak, az alkotótábor melléképületeiben festői rendetlenségben sorakoznak a különböző hangszerek, hangkeltő eszközök, hangátalakítók, kontrollerek, laptopok, kütyük és akusztikus célhangszerek. A három művész a saját, magukkal hozott eszközeiket egészítette ki a táborban találtakkal, és már a táborban, megalakulásuk után pár nappal adtak egy figyelemreméltó koncertet, tavaly július 25-én Ellenden, a Hangfarm koncertpajtájában. Már ezen a koncerten érezhető volt az az áramütésszerű impulzus, ami fölrázta a járványban elpunnyadt noise-rajongók érdeklődését, és olyan improvizációs estet csináltak, amiben erősen benne volt a folytatás lehetősége. Miközben a járvány sokkal agresszívebben folytatódott, mint a zenekar megalakulása előtt, meg is történt a folytatás, a járványhoz hasonló erőteljességgel. A kezdeti határozott szándékot mutató, ám mégis esetlen együttjátszások útmutató improvizációkká fejlődtek, a digitális és elektronikus zajok, effektek, analóg zörejek mellett megjelent az analóg hangszínépítés, melyet egy retró hangszerrel: a legendás Korg MS-20 analóg szintetizátorral alakított ki Kaincz Orsolya. A lemezborító nem sokat árul el a szándékról, mintha a zenekar titkolózna, vagy mintha nem volna érdekük, hogy érveiket kisesszében mellékeljék, így a borítón csak szigorúan az alapinformációk – zenészek neve, trackek címe, hossza – található.

A lemez improvizációit hallgatva, különböző koncepciók mutatkoznak. Ezek legfőbb jellemzője a következetesség: egy-egy hang után az a következő, amelyik kényelmesen megtalálható, lejátszható. Ám mégsem alakul ki olyan rendszer, melynél a hangok egymásból következnek, így folyamatosan érik meglepetések a hallgatót. Ez a nagyon szűk improvizációs mezsgye a lemez legfőbb értéke. Az első hat számot egy hangszínjáték igénye köti össze. Hat különböző karakterben, főleg analóg hangok és zajok kerülnek előtérbe. A hangszerkiosztás szerint ezeket Kaincz Orsolya kezeli. Az ő szerepe ezen a lemezen kamaraszólistaként is értelmezhető, a másik két művész szinte alájátszik, kiszolgálja a szólista kreativitását. A kvázi koncsertáló analóg hangszínek így önálló életet élnek, finoman beágyazva különböző elektroakusztikus keretekbe, illetve változatosan kiegészített digitális hangtrippek tartalmilag ellenpontozzák az analóg jeleket. Mindezt valami hihetetlenül igényes utómunkával tálalva. A Kamon Kardamom első lemeze minden bizonnyal a hazai elektronikus zenei középkultúra eddigi legjobb lemeze. A dinamikát kiegyensúlyozottan árnyalja a három elektronikus zenész, így a figyelem nem fárad el, már csak azért sem, mert ha már lankadna az érdes elektronikus hangok befogadása, akkor mindig jön valami meglepetés-esemény, amitől jobb esetben is tátva marad az amúgy sem gyakorlatlan hallgató szája. Itt Labus Máté nevét kell megemlíteni, leginkább ő felelős a dramaturgiáért. Bolcsó Bálint a formára felügyel, vezeti a zenekart a háttérben, neki köszönhetően ezek az imprók már-már kompozíció-minőségűek.

A lemez hat jól elkülöníthető tracket, és egy hetedik, kvázi bónusztracket tartalmaz. Ez az utolsó track dramaturgiában kicsit lelóg a többitől, hasonló funkciójú, mint a risorgimento operáinak befejező strettái. A Polyamoria című szám bevezetője után a játékosok a szabad-ritmikai virtuozitásukat csillogtatják kiváló azonnali helyzetfelismerésekkel. Az igen bonyolult szerkezet folytatásaként a második tételben – ez a már említett Baby Robots’ Dance – monodikus szerkesztésmód hallható nem funkciós, de a diatóniát akkordfelbontásokkal is hangsúlyozó, statikus, bugyborékoló szövettel. A szerkesztésmód igyekszik az újszerűség elvét követni, bár egészében hallani lehet nagyon is kézenfekvő – a hagyományos funkcionalitáshoz közel álló – megoldásokat. Lassan kialakul egy narratíva, egy történetmesélés, ami a sztori jellege szerint erősödik fel, vagy halkul le. A harmadik tétel a Just Distancing címet viseli, és tulajdonképpen a címe egyben utalás a tartalmára is. A nagyon dinamikus, néhány helyen indokolatlanul hangos második tétel után kellemesnek hat ez a kontraszt. Míg az első két tételben meg-megjelennek megváltozott hangszínfunkciók például néhány nem perkusszív hangszín ritmikus alkalmazásában, addig a harmadikban teljesen konvencionális, már-már beazonosítható hangszínek szólalnak meg. A nagyon rövid Outro tételben megszólal egy párhuzamos esemény. Aztán a címadó Chronic Euphoria tételben egy újabb erős kontraszttal újabb hangzásvilág hallatszik: egyfajta indusztriális hangszín alapján embercsoportok megnyilvánulásait mutatja be, a közepére nagyon nagy, de funkciójában helyénvaló hangerővel, mely újabb értelmezést ad a kialakuló jelentésekhez. Ebben a részben az előadás veszít a cselekvési dinamikájából, az első és második tétel virtuóz megoldásai után a zene a kiábrándult loopot, a forgó motollát vagy futószalagot mint a reménytelenség eszközeit mutatja be. A Let the Pixies In ugyanazzal a szerkezeti felépítéssel folytatódik, mint az előző hosszabb tételek – és új történet kerül elő. A hetedik tételben a zenekar mintegy konklúziót ad az elbeszélésének. Egy az eddigiektől eltérő hanganyagot mutat be, mely lehet az előző mesék összefoglalója, de lehet utalás egy következő lemezre. Amit az eddigiek alapján fokozott érdeklődéssel várok.

Fotó: Hangfarm