Írótáborok, líraműhelyek tekintetében rutinosnak mondhatom magam, az utóbbi években Sárváron, Kámban, Hajdúböszörményben, Kóspallagon, Véneken fordultam meg, valahol először, valahol már visszajáró vendégként vettem részt. Itt olyan költők vezetésével elemeztünk szövegeket, mint Áfra János, Terék Anna, Vajna Ádám, Fehér Renátó, Kemény István, Mezey Katalin, Izsó Zita. Sokat tanultam tőlük, és sokat köszönhetek nekik, éppen ezért izgalommal vágtam neki a feladatnak, remélve, hogy én is tudok adni a szövegműhely résztvevőinek valamennyit.

Az első nap az ismerkedésről szólt, a tábornyitó után megalakultak a szekciók. Minden résztvevő elmesélte az irodalommal való viszonyát, azt, hogy miért választotta ezt a tábort, illetve beszélgettünk olvasmányélményekről. Szóba került a Rumini-sorozat, Rejtő Jenő, Örkény István, az Eragon, de Tóth Krisztina versei is. Örömmel tapasztaltam, hogy sokan a korosztályuknak ajánlott és a kicsit idősebbeknek szóló irodalommal is képben vannak, a csoportom hét tagjából hatan rendszeresen írnak rövid történeteket, verseket.

A második nap a kortárs irodalomra fókuszált, novellákat, regényrészleteket, verseket, kritikákat és tanulmányokat mutattam a táborozóknak, szó esett az irodalmi folyóiratokról. Adtam egy feladatot is, választaniuk kellett egy gondolatot, ami megfogta őket a tárgyalt szövegekből, és abból inspirálódva írniuk valamit. Meglepetésemre a kidolgozásra kapott rövid idő sem volt akadály számukra, összeszedett és átgondolt művek születtek. A harmadik napon a versek kaptak főszerepet, összehasonlítottuk a huszadik század alkotóit a mai korokéval, terítékre került Ady Endre, Weöres Sándor, Varró Dániel, Nádasdy Ádám, Háy János, Závada Péter, Zalán Tibor és Jászberényi Sándor költészete, de az egyik feladat keretein belül Kemény István és Térey János műveit is összehasonlítottuk. A beszélgetés generálta önmagát, teljesen kötetlen formában bárki hozzászólhatott, végül nagyon fontos témákat is érintettünk, mint például a kötelező olvasmányok diákokra gyakorolt hatása, illetve, hogy minek kellene és minek nem kellene bekerülnie egy irodalomkönyvbe.

A negyedik napon a Kovács Ikrek, vagyis Dominik és Viktor látogatott el hozzánk, akik az interpretáció lehetőségeit és sokszínűségét mutatták be egy Arany-ballada segítségével. A diákoknak kortárs környezetbe kellett átültetniük a mű szereplőit, így lett a grófból IKEA-igazgató vagy elismert főorvos. Ezen a napon egy ráadás órára is sor került – szintén a Kovács Ikrek vezetésével – aminek ezúttal az irodalmi művek boldog és boldogtalan befejezése volt a témája. A táborban minden este különféle előadásokon vehettek részt az érdeklődők, legyen szó továbbtanulásról, pénzügyi tanácsadásról, vagy a zero waste-ről. Most az Ikrek felolvasóestjére látogathattunk el, amit kötetlen beszélgetés követett könyvekről, alkotásról. Különösen érdekes volt hallani, milyen, amikor két egymáshoz ennyire közel álló ember együtt hoz létre valamit. Meséltek az ötletelés, a vázlatírás folyamatairól, szavaik alapján magunk elé képzelhettük szobájukat, amelyben az egyikük ül a számítógép előtt és gépeli a járkáló másik ötleteit, majd helyet cserélnek.

Az ötödik napon az egyik táborozó kérésére a haikukról beszélgettünk, meséltem nekik Fodor Ákos munkásságáról, végül ők maguk is írtak néhány rövid, csattanós művet. Ezután szóba kerültek a huszadik század irodalmi irányzatai, főként a dadaistát találtuk érdekesnek, így megvizsgáltunk pár ilyen szellemben írt művet, majd cetlikre írt szavakból nekik is össze kellett rakniuk néhány szöveget, törekedve az értelmességre.

Az irodalmi tábor nem irodalmi tábor, ha nem nézzük meg a résztvevők korábban írt, hozott szövegeit, így a hatodik napot ezeknek szenteltük. Különböző műfajú és stílusú szövegekről beszélgettünk, az eleinte kicsit félénken induló műhelymunka végül beindult – a korábbi feladatok szövegeit is mind megbeszéltük, ám mivel ezek valamilyen szinten közös alkotások voltak, a diákok bátrabban nyúltak bele egymás írásaiba –, és úgy gondolom, hasznos tanácsokat adtunk a felolvasóknak a szövegek esetleges javításához, de persze a dicséret sem maradhatott el.

A hetedik nap – a korábban a kötelező olvasmányok apropóján – felmerülő tájleírások kapcsán megszülető feladattal indult. Ez abból állt, hogy egy szokványos, mindennapi tájat, építészeti látványosságairól nevezetes várost kellett úgy bemutatni, hogy belecsempésznek a diákok valami oda nem illőt. Így került például unikornis a Blaha Lujza térre.  Az utolsó napon egy közös novellafüzért kellett írniuk a szekció tagjainak, amihez semmilyen támpontot nem adtam. Végül számos elemet emeltek bele saját személyes életükből, amit egy fiktív jövőbe ültettek át, melynek mindannyian részesei voltunk.

Nagy büszkeség volt összefoglalni az utolsó napon az egy hét alatt bennem megfogalmazódó gondolatokat. Úgy vélem, szükség van arra, hogy ilyen korán elkezdjenek a gyerekek irodalommal, művészettel foglalkozni, főleg, ha ennyire lelkesednek érte, mint ők. Persze ez még nagyon az út eleje, de mindenképp érdemes folytatni, hiszen a fejlődés lehetősége folyamatosan előttük van, néhány év múlva talán már nagyobbaknak szóló írótáborokból vagy folyóiratközlésekből is hallhatunk majd róluk. Számomra is hatalmas lehetőség volt ez, rengeteget tanultam belőle magamról, pedagógiáról, de az irodalom fontosságáról és a fejlődés útjáról is. Jó látni, hogy mi – akikre az előttünk levő generáció utódokként, utánpótlásként tekint –, is biztosak lehetünk benne, lesznek, akik tovább viszik, amit elkezdtünk.

Képek: Nagy Zsófia, Horváth Florencia