Autóval érkezek a nulladik nap délutánján, sátor, hálózsák, vastag pléd kell, most már hűvösek az éjszakák. Ahogy kiszállok, azonnal izgatottság fog el, végre újra itt vagyunk együtt. Moór Vivi és Vincze Bence jönnek elém, megmutatják a sátorhelyet, segítenek odavinni a csomagjaim. A sátorszomszédságom évről évre visszatérő táborozókból és itt először megforduló – de máshonnét ismerős – arcokból áll. Orbán Bencével és Németh Mírával egyidőben állunk neki sátrat állítani, eleinte versenyt csinálunk belőle, de mivel az övék óriási, ám ketten vannak rá, az enyém kicsi, de egyedül látok hozzá, kölcsönösen segítünk egymásnak. Amikor mind végzünk, felfedezőútra indulunk, megnézzük az épületet, ahol a konyha, a mosdó található. Szükséges a terepszemle, hiszen a tábor új helyszínre, a Kámtól pár perc sétára elhelyezkedő Alsóújlaki Szabadidőközpontba költözött, hogy három tó és az őket tápláló patak, a fenyőfás területek és az ölelkező lombkoronákkal fedett utak még inkább segítsék az elmélyülést mind a programok által bemutatott művészeti ágakban, mind önmagunkban.

A központi gyülekezőhelyhez megyünk üdvözölni a többieket. Ma még nincsenek programok, ez a nap a megérkezésé, a természetre és egymásra hangolódásé, az ismerkedésé. Este néhányan ellátogatunk a McKám Büfébe hamburgerezni, fröccsözni, hogy jóllakva térjünk vissza a táborhelyszínen kezdődő nyitóbulira. Este hétkor Bodorkós Máté megrázóan humoros Próbaterem című kisfilmjét nézzük meg, utána elindul róla a diskurzus, röpködnek az idézetek, viccelődünk rajta, majd a DJ-pult is előkerül, hajnalig táncolunk Bodorkós Máté zenéire. Másnap mégsem vagyunk fáradtak, sodródunk, visznek előre az események.

Az első nap

A tábor idei nagy változása, hogy délelőtt nincsenek kötött programok, viszont a korán kelők jógázhatnak és meditálhatnak Dunai Júlia vezetésével. Hallomásból tudom, hogy ezeken a programokon is voltak résztvevők, én személy szerint a délben kelők csapatát erősítem. Ebéd után tábormegnyitó következik, Bándi Máté, Vincze Marci, Horváth Máté és a saját nevében mond néhány szót Vincze Bence. Aztán indul is az első program, a Szabad Európa TV csapata beszél nekünk arról, hogyan elegyítettek kísérleti dokumentumfilmjeikben eszközöket, kellékeket, videófelvételeket, amelyeknek egy része tényleg valós, a többi pedig csak fikció, reprodukció. Szemléltetés gyanánt a szombathelyi – a közönség visszajelzése alapján sokak által ismert – Megyei Művelődési és Ifjúsági Központról szóló áldokumentumfilmjükbe is bepillantást nyerhetünk. Közben megérkezik az Alföld folyóirat szerkesztőségi csapata, hogy pár perc szünet után elfoglalja a színpadot. Szirák Pétert, Áfra Jánost, Lapis Józsefet és Herczeg Ákost kérdezi Bándi Máté a folyóiratban megjelenő szövegek útjáról, a lapban szereplő grafikákról, a folyóirat designjáról, illetve arról, hogy egyes szerkesztőknek milyen lépcsőfokokat kellett átlépniük ahhoz, hogy mostani pozíciójukban dolgozhassanak. A legjobban talán Áfra példája tud szemléltetőeszközként szolgálni, hiszen ő először korrektorként, majd munkatársként vett rész a folyóirat hónapról hónapra történő megjelenéséhez szükséges háttérmunkákban, azután kapta meg jelenlegi, a szépirodalmi rovat szerkesztői feladatkörét. Szirák Péter elmondja, hogy a lap igyekszik minél igényesebb és kimagasló tartalmakat nyújtani olvasóinak, éppen ezért nincs olyan szöveg, amit a szerkesztési folyamatok befejezése után ő maga főszerkesztőként át ne nézne, el ne olvasna. Szirák arról is beszél, hogy az Alföld folyóirat minden munkatársa azon dolgozik, hogy a lap Magyarország egyik legjobb folyóiratává válhasson, ekként legyen számon tartva.

A beszélgetés után sor kerül a legfrissebb, világirodalmi tematikára épülő lapszám (2021/8) bemutatására. A szépirodalom rovatot Áfra ismerteti, amelyben olyan szerzők kaptak helyet, mint Tor Ulven vagy a tavaly irodalmi Nobel-díjat nyert Louise Glück. A Kilátó rovatot Herczeg Ákos mutatja be, itt többek közt Kőrizs Imre Billy Collins fordítása közben született gondolatai olvashatók. Lapis József a Tanulmány és a Szemle rovatról mesél, amelyekben szintén külföldi szerzők és azok magyar fordításai kerültek terítékre. Végezetül, aki szeretne, vihet magával néhány lapszámot, én is begyűjtöm az idei ötödik, hatodik, hetedik és nyolcadik számot.

A szerkesztőség egyik tagja még nem pihenhet, ugyanis kezdődik a kritikaműhely, amelyet Lapis József vezet Katona Alexandrával. A kis pavilonban gyűlünk össze szalmazsákokon, mivel bőven akad megbeszélnivalónk, megosztásra érdemes tapasztalatunk, túl is lépünk az időkereten. Locker Dávid áll elő egy remek példával, egy kritikus életében is van olyan helyzet, amikor úgy érezzük, valamiről nem kellene írnunk. Bólogatunk, hogy mi is éreztük már így, a végére azonban közösen megállapítjuk, hogy a legrosszabb, amit tehetünk, a csendben maradás. Hiszen a negatív kritika ezerszer jobb, mintha egyáltalán nem születne az adott műről bírálat. Érdekes hallani a különböző nézőpontok találkozásából kialakuló párbeszédet, főleg a kritikákat rendszeres publikáló szerzők és az erre a pályára készülődő, de még nem publikáló résztvevők véleménykülönbsége vagy olykor egyezése fog meg.

A program utáni szabadidőben visszatérünk vacsorázni a McKám Büfébe, mire újra a táborhelyszínen vagyunk, már hangol a Caesar’s Bread. A zenekar visszatérő vendége a tábornak, Élő Csengével, Vincze Bencével, Moór Vivivel és Weeber Borcsával tombolunk az első sorban, egy idő után elkezdjük az írótáborok jól ismert varázsló táncát is. Csengével körbejárjuk a tömeget, mindenki táncol, beindul az este. A zenekar megalapozza a hangulatot, olyan slágerek feldolgozását adják elő, mint a The Beatlestől a Come Together, de főként saját kultikussá vált számaikat, az Imádlak Putyin-t és a Szex a lépcsőházban-t kiabálja velük a közönség. Ők a Grabovski zenekarnak adják át a színpadot, akik szintén rendszeres vendégei a tábornak. „Elfogyott a táj” – üvöltjük velük, most már az is felszabadul, aki eddig visszafogottabb volt, az első sorban ropjuk, sajnáljuk, amikor vége.

A koncerteknek otthont biztosító sportpályáról a többi program helyszínéül szolgáló platánfa melletti térre megyünk, a DJ pultnál már Orbán Bence készülődik. Termelői bort iszunk, beszélgetünk, de főleg nagyon sokat táncolunk. Sorra mennek aludni az emberek, de akik maradnak, egyre lelkesebbek, egyre jobban érezzük a zenét, a szabadságot, a nyarat. Végül négyen maradunk, a Caesar’s Bread gitárosa, Kabdebó Matyi, Élő Csenge és Cserpák Martin. Miután véget ér a DJ-set, a fiúk részéről előkerül a gitár és a szájharmonika, mi Csengével énekelünk. „Sorra tűnnek el mellőlem a srácok, / mindegyiknek jobb dolga akad” – dölöngélünk a Quimby slágerére. Az első napsugarak előbukkanásakor Csengével megállapítjuk, hogy a nyár elején egymásnak ígért hajnalozást – amibe korábban mindketten belealudtunk – sikeresen teljesítettük. Akkor fekszünk le, amikor az igazán korán kelők már ébredeznek, az ebédet azonban már kipihenten kanalazzuk.

Második nap

A délután első programpontjaként összeül a líraműhely. Aktív résztvevőkkel és lelkes érdeklődőkkel telik meg a pavilon, a műhelyvezetők, Fehér Renátó és Kustos Júlia pedig ismertetik a közös munka menetét. Első nap Locker Dávid és az én versemet nézzük meg, mindegyikről sokat beszélgetünk. Hasznos tanácsokat kapunk, én személy szerint elgondolkodom rajtuk és a jövőben szeretnék is dolgozni velük. Korsós Gergő, Purosz Leó, Eszenyi Fanni és Weeber Borcsa gondolatait jegyzem fel, azt gondolom, az a beszélgetés, amit elindítanak, azok számára is hasznos lehet, akik nem az irodalomban, hanem valamilyen más művészeti területen tevékenykednek.

A líraműhelyről visszaérve a színpadhoz üdvözöljük egymást a nemrég érkező Terék Annával, Balogh Endrével, Vida Kamillával és Molnár T. Eszterrel, de nincs sok időm beszélgetni velük, ugyanis több táborozóval csoportosan vonulunk az egyik tó partjára, egy nyugodtabb, fás területre, ahol Nyáry Pál tart drámafoglalkozást. A közel kétórás program a befelé fordulásról, az önmagunkra való odafigyelésről szól. Arról, hogy összhangba hozzuk magunkat a körülöttünk levő világgal – emberekkel és természettel –, illetve a testünket és a gondolatainkat is egymásra hangoljuk.  A foglalkozás végén végig kell járnunk egy képzeletbeli utat, amihez zenei aláfestés is szolgál. Miközben fizikailag tényleg lépkedünk, fejben életünk meghatározó állomásait kell végigvennünk. Különös érzés, utána nagyon ihletett állapotba kerülök, sokkal könnyebben fogadok be érzéseket, információkat, ahogy a többiektől hallom, ők is így vannak.

A program szerint Stamler Lili faműves workshopja következne, ő azonban sajnos nem tud részt venni a táboron, hiányoljuk. A színpadot Vida Kamilla, Terék Anna és Molnár T. Eszter foglalja el, a moderátori székben pedig Vincze Bence és André Feri ül. A beszélgetés témája a női irodalom, a feminizmus és annak kritikai vonzatai a mai magyar irodalomban. Három "generáció" képviselője, három ismert és elismert szerző, akik mindannyian másként és máshonnan csöppentek az irodalmi közegbe, máshogyan is közelítik meg azt. Molnár T. biológusként doktorált, Terék a polgári életben iskolapszichológusként dolgozik, Vida pedig elsőkötetes egyetemista, aki költői munkássága mellett irodalomszervezőként is tevékenykedik a kulturális élet színterein. Érdekes hallgatni eltérő nézőpontjukból látott, mégis sokszor hasonló véleményüket, azokat a példákat, amelyeket saját szakterületeiken, vagy szerzői pályafutásuk során tapasztaltak. A beszélgetés gördülékeny, a válaszok újabb kérdéseket vetnek fel, végül a közönség kérdései kapcsán kisebb vita alakul ki. Ahogy a hallgatóság tagjait kérdezem, egységes vélemény alakul ki: annak ellenére, hogy írók, irodalmárok beszélnek saját példáikról, a festészetben, zenében, filmes munkákban tevékenykedők számára is hasznos, át tudják konvertálni az említett helyzeteket saját szakterületükre.

A beszélgetés után könnyedebb téma következik, Kazsimér Soma és K. Takács Márton előadását tekinthetjük meg a magyarországi rémlényekről. Lecture performance-ukban kutatási eredményeiket, expedíciós élményeiket és a hazai kriptofaunát mutatják be. Megismerkedünk Hany Istókkal, a putnoki farkasemberrel, a mátranováki fanyűvővel, a rózsa utcai ludvérccel, a szörnyű-völgyi szirénekkel, a kisari mocsári parasztokkal, a csekei gólemmel és a kömörői hidrovámpírral. A jó hangulatú előadás felderíti a társaságot, nevetve vonulunk a pavilonhoz Balogh Endre pálinkakóstolójára. A nagy sikerű cigánymeggy- és birskóstolás után előkerülnek a különböző házipálinkák is, Klement Örs körtét kínálgat. Közben Endre a Sátántangó egy korai kiadásából olvas fel, amiben fontos motívum ez a magyar ital, majd az Anna Krenina fordításai kerülnek szóba, érdekes ugyanis, hogy Németh László pálinkának nevezi fordításában, ami az eredeti szövegben vodkaként szerepel.

A Kis Présház pálinkakínálatával való megismerkedés után a Garcia Lorca Halott nevű zenekar akusztikus koncertjét hallgatjuk, kicsit elcsendesedük, most nincs tánc, a megzenésített versekre, dalszövegekre, a ritmusra figyelünk. Ülünk a szalmabálákon, színes fények világítják meg a zenészeket, alig beszélgetünk, átadjuk magunkat a zenének. A koncert után az AAP formáció, avagy Moór Vivi és Eszenyi Fanni állnak be a DJ-pult mögé. A korábbi napok alternatívabb irányzatai után populárisabb slágerek csendülnek fel, sorban állunk fel, az ismerősebb dallamok egyre több embert csalogatnak a tánctérre. Terék Annának küldök egy számot, minden irodalmi tábor elmaradhatatlan kellékét, a Végső vallomást, majd Galaxisokra lassúzunk. Amikor felcsendül az Iszom a bort, nagy körbe állunk, átöleljük egymás vállát, majd visszatérünk a pörgősebb ritmusokhoz.

A várva várt harmadik nap

Mondanom sem kell, a hajnalig tartó tánc újra délig alvásra késztetett, azonban az ebédidőre már szinte újjászületett emberek bújnak elő sátraikból. Ebéd közben Hercz Balázsnak, Herczeg Orsinak és Schatz Abának tartok kiselőadást az írótáboros élményeimről, csábítom őket versműhelyre is, majd a felolvasóestek fontossága kerül szóba.

A líraműhely szerepét különösen fontosnak tartom idén, hiszen jócskán eltér a megszokottól. Nemcsak egy-egy hozott szöveggel foglalkozunk, de kontextusba is helyezzük azt, megnézzük esetleges kötetbéli szerepét, beszélünk a vers tétjéről, arról, hogy hogyan érdemes egyik szövegben utalni egy másikban megírt gondolatra. Szembe állítjuk a koncepció-köteteket azokkal, amelyek egy adott időszak verseit gyűjtik egybe. Nem választjuk ki egyiket jobbnak a másiknál, de mindkettő mellett és ellen érvelünk, személyes példákat hozunk pozitív és negatív csalódásokról, benyomásokról. Mivel többen is jelezzük, könyvön dolgozunk, azt gondolom, mindenképp megéri ilyesmiről beszélni.

Szabadprogram következik, André Ferivel a szerkesztők fontosságáról beszélgetek, megegyezünk abban, hogy szükségünk van nagyon nagy szigorúságra. Aztán Székely Zoárd és Melhardt Gergő gimnáziumi színjátszós élményeit hallgatom, végül elkezdjük a székeket és szalmazsákokat egyre közelebb hordani a színpadhoz, hamarosan kezdődik a beszélgetés Nádas Péterrel. Mindenki időben ott van, fokozatosan csendesedünk el, a tücsökciripelés és a patakcsobogás hangosabbá válik morajunknál. Begördül a taxi, egymás után vonul a színpadhoz Nádas és két beszélgetőpartnere, Kustos Julcsa és Vincze Bence. Megváltozik a hangulat, egy pisszenés nélkül hallgatjuk anekdotáit. Kustos egy 1997-es interjút idéz fel, amiben a szerző azt mondja, legnagyobb kihívása szívmegállását és ezáltali saját halálát szavakba öntenie. Elmeséli, hogy annak ellenére, hogy szíve nem dobogott, a többi szerve ugyanúgy működött, emiatt agyában őriz emlékeket abból a három és fél percből, amíg életéért küzdöttek. Azt mondja, látta a két orvost és az ápolónőt, ahogy próbálják visszahozni, ahogy a rugózó kórházi ágyról a padlóra emelik, hogy újra tudják éleszteni. Beszél arról, hogy tisztán emlékszik az érzésre, amikor mellkasára helyezik a defibrillátort és bevallja, hogy mikor szíve újra dobogni kezdett, akkor két boldog ember – a két orvos – volt a teremben és ő, aki sajnálta, hogy nem maradhat abban a könnyebb és sokkal kellemesebb állapotban, amelyet az alatt a néhány perc alatt megtapasztalt. Végül felolvas egy Esterházyról szóló részletet új esszékötetéből, a Rokon lelkekből. Néma csendben hallgatjuk, azután hosszan tapsolunk, majd sorba rendeződünk asztala mellé, hogy dedikáltathassuk otthonról magunkkal hozott könyveinket. Van szerencsém pár szót váltani a szerzővel, közben megállapítom magamban, hogy a természetszeretet és a megfigyelés fontosságának hangsúlyozása nemcsak írásaiban, de mindennapjaiban is ugyanolyan fontos szerepet játszik.

Németh Gyöngyivel, Locker Dáviddal és Székely Zoárddal a konyhában kitárgyaljuk benyomásainkat, közösen megállapítjuk, hogy a beszélgetésnek mindannyiunk számára volt egy olyan momentuma, ami szíven ütött. De már kezdetét is veszi a következő program, ami nem más, mint Doma Bence akusztikus koncertje, akit Kovács Kristóf kísér dobon. Szalmazsákokra ülünk Szabó Angival, Székely Zoárddal és Cserpák Martinnal, zenei aláfestésre beszélgetünk kulturális programokról, kultúraszervezésről, felolvasóestekről és kiállításokról. Bence szintén rendszeres fellépője a kámi tábornak, ezért megörülünk a Rita és a Körbe című számai ismerős akkordjainak. A koncert után Hercz Balázs és László Máté szolgáltatják a zenei alapot, majd újra az AAP foglal helyet a DJ-pult mögött, akiket Orbán Bence követ. Ez egy beszélgetősebb este, harmadik napra már kicsit elfáradunk, a hajnalig táncolások és a sűrű program után a szalmazsákokon üldögélünk. Végül megint a virradóra aludni térő csapatban találom magam Józsa Bogival, Fancsali Kingával, Cserpák Martinnal, Vincze Marcival és Helstáb Martinnal karöltve.

Utoljára hajnalig

Délelőtt azzal az elhatározással köszöntjük egymást, hogy még egyszer ki kell bírnunk hajnalig, hogy az utolsó estét húzzuk, ameddig csak lehet. Ebéd után a líraműhely eddig kitárgyalatlan verseire térünk rá, szóba kerülnek folyóiratok, tanácsokat adunk azoknak, akik ezután szeretnének elkezdeni verseket írni. Kicsit előbb be kell fejeznünk, hogy időben odaérjünk a szőlőhegyre, ahol „Miénk a vár” címmel tartanak nekünk színházi társasjátékot az SzFE elsős drámainstruktor osztályának volt és jelenlegi hallgatói. Körberakott székeken és padokon foglalunk helyet, középen a beton alapra krétával megrajzolt tábortűz. Mi, résztvevők az Arany-balladából ismert nagyidai cigányokat jelképezzük, az ő bőrükbe bújva kell védenünk a német támadásoktól a várat. Különböző kérdéseket kell megvitatnunk, majd döntést hoznunk, választanunk kell fegyver és élelem, a vár védelme és a szomszédok megsegítése között. Egy-két kivétellel döntéseink egyhangúak, végül jelképesen mégis batyut kell kötnünk és elhagynunk az építményt. A társasjátékból nehéz szívvel szállunk ki, beleéltük magunkat a nagyidaiak karakterébe, vigaszul a szőlősgazda házi borral és sült nyúlhússal kínál minket. Sietnünk kell a vacsorával, mivel a táborhelyszínen már György Alida és André Feri vár bennünket, akik zenés felolvasással készültek saját-, illetve az erdélyi líra meghatározó szövegeiből.

Csepeg az eső, a háttérben csobog a patak, Feri gitározik, Alida a kötetéből olvas fel. Pálinkát töltünk egymás poharába és a melankolikus szövegekre kicsit összeszorul a szívünk, eszünkbe jut, hogy mindjárt vége. Elhangzik egy Nagy Hajnal Csilla-, egy Wass Albert-vers és a két szerző sajátjai. A rövid szünetben meglátogatjuk a kitelepülő Fél Kilences kocsmát, de már megyünk is a sportpályára, kezdődik a Sorbonne Sexual-koncert. Vincze Bencével és Szép Kornéllal pezsgőt bontunk, szokás szerint az első sorban a helyünk. Az IDEGEN zenekar következik, „húzta, mégis eldobott / elszakadt a lánc” – üvöltjük velük. Közben Vincze Marci az ugráló és a hármasával összekapaszkodva mosolygó embereket fotózza, nem akarjuk hogy vége legyen. Koncert után dedikáltatom a megszerzett dobverőket, tárgyi emlék erről az öt napról. Kezdődik a búcsúbuli, akik megígértük egymásnak, hogy végig maradunk, mind hamar aludni térünk, a sátorban még reggel ötkor is hallom a zenét. Másnap fáj a szívem, amiért nem maradtam reggelig, de újabb ígéretet teszünk: jövőre innen folytatjuk.

Hazamenni, visszatérni

Kettős érzések tombolnak mindenkiben. Fáradtak és kialvatlanok vagyunk, az idő elromlott, minden esőáztatta. Egyet tudunk érteni Bándi Máté gondolataival, nem vágyunk másra, csak egy forró fürdőre és a saját ágyunkra, mégis megállapítjuk, hogy szívesen maradnánk. Mert az, ami öt éve összetartja ezt a tábort, felül tud kerekedni a kényelem dolgain. Öt napra el tudunk engedni mindent, amihez a hétköznapi életben ragaszkodunk, vállaljuk a természet kényelmetlenségeit azért, hogy átszellemülve a lehető legnagyobb beleéléssel adjuk át magunkat mindennek, amit a művészet kínál. Ez az öt nap a szabadságé, ám nem vagyunk teljesen magunka hagyva, a programok – mint vezető kezek – irányítanak bennünket, terelgetnek az úton, amit szinte észrevétlenül, de végigjárunk. Mert egy kicsit mindig más emberként megyünk innen haza. Sorra hagyjuk el a táborhelyszínt, gyorsan megöleljük egymást, még egyszer hátrapillantunk és elhatározzuk, hogy visszatérünk.

Mióta rendszeresen részt veszek a Nyolc Ág táborban, évről évre jobban várom, aztán amikor vége, egyre inkább hiányolom. Számomra az idei volt a csúcspont, hiszen az ismerősökből, barátokból álló társaságba és a szülővárosomhoz közeli vasi falucskába szinte hazamentem. Most mélyültek el kapcsolatok, most köttettek új ismeretségek. Most már tényleg ott vannak közöttünk a szakmai, a baráti látható és láthatatlan kötelékek. Csak azt tudom kívánni, a tízéves jubileumot is ugyanígy, együtt ünnepeljük!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A rendezvény az AGORA Szombathelyi Kulturális Központ, A Vas Megyei Önkormányzati Hivatal, Alsóújlak, Csipkerek község, a Fiatal Írók Szövetsége és André Ferenc támogatásával valósult meg.

Fotók: Vincze Márton