Mind a maguk kis (vagy nagy) regényében élnek, vagy ha meghaltak már, azokban élnek tovább. A sors kegye? Vagy a bosszúja? Igen, sokszor érzek elégtételt egy-egy elbeszélés megírása után, mintha revansot vennék, és egy kicsit én, az omnipotens narrátor, irányíthatnám a sorsot vagy megkegyelmezve, vagy bosszút állva.

Ezért is élek úgy, mint Diogenész a hordójában. Hiszen egy író sorban elveszti a rokonai, barátai bizalmát a szövegei miatt. Elveszíti a rendezett életet, a nyugdíjat, a társas szívélyességet, a hazatérés enyhét, a rokonok tiszteletét, a barátságot, a szerelmet, az egyszerű boldogságot, a mindennapi örömöket, a gyermekáldást, a nyugodt lelkiismeretet, a társadalmi hovatartozás érzését, végül pedig a saját halálát is (Mirko Kovač).

Az író ember átél, feldolgoz, válogat, átrendez és ír. Én sohasem primer történetekkel dolgozom. Aki ezek után is magára ismer, hogy úgy mondjam, magára vessen. Hiszem és remélem, hogy az olvasók nagy része nem azzal foglalatoskodik, hogy utána járjon, ki kicsodát jelenítene meg. Legyen ez a jövő tudósainak a feladata. (Bár, őszintén szólva, én nem túlságosan vagyok oda az ilyen tudományokért.) A szöveg élje csak a maga kis életét. Az író meg, ugye, halandó. 

Azért a butaságnak mindig ki van téve az ember. Ezzel is számol, ha kell. Olyan ugyanis publikálni, legyen az vers, próza vagy dráma, mint meztelenül táncolni egy füstös színpadon. Lesz, aki az előadást értékeli, lesz, aki a táncos ráncait igyekszik számolgatni, vagy éppen a meztelenségén botránkozik meg. Volt már, hogy olyan megjegyzést kaptam egy könyvemre, hogy be kellene iratkoznom erkölcstanra. De ezt én viccnek vettem. Ha nem volna humorérzéke az embernek, régen rossz lenne.

Egy szövegben minden megtörténhet. Henning Mankell krimijeiben például a dél-svéd kisvárosban, Ystadban mindenki áldozat vagy gyilkos. Annyi embert eltesz láb alól a szerző, hogy azon töprengek, van-e túlélő Ystadban. Vagy nézzük a klasszikus példát, Thomas Mannt. A Mario és a varázsló című elbeszélésben szinte ugyanannyi ideig tart a bevezetés-felvezetés, mint amennyi idő a Cipollának kell, hogy színre lépjen. Mann kivár, megvárakoztat, és szinte manipulálja az olvasót, hogy növelje a feszültséget. De nem marad el az elégtétel sem, mint tudjuk.

Minden író varázsló. Kezében tartja az olvasó életét. Hipnotizálja. Enyedi Ildikó még főiskolás korában készítette a Flirt: hipnózis (1979) című rövidfilmjét a hipnózisról. Egyetlen kamerát használtak, jobban mondva, csak elhelyezték a hipnotizőr rendelőjében vagy szobájában egy karosszék elé. A film főszereplője maga Enyedi Ildikó, aki aláveti magát a hipnózisnak. A film a moziról vallott ars poeticája. Amit ki akart fejezni, az többek között az volt, hogy nem igazán az akarat csinálja a filmet. A nézők számára tulajdonképpen a film nézése egyfajta hipnotikus állapotnak való alávetettség. Amikor beülök a moziba, a film akaratát fogadom el. Az alkotó, a film és a közönség kapcsolatát a film címével határozta meg Enyedi Ildikó: flört, persze így: Flirt. Amikor arról nyilatkozott, hogy érezte magát a hipnózis során, azt felelte, úgy gondolta, mindvégig tudatánál van, és tulajdonképpen a hipnózis nem sikerült, de amikor visszanézte a felvételeket, jött rá, volt egy húszpercnyi rész, amire egyáltalán nem emlékezett, egyáltalán nem.

Ahogy a Flirtben, Mann-nál is elveszíti a saját akaratát a befogadó, tudatosan egyezik bele az alávetettségnek, mert valami kellemes állapotba akar kerülni. Még ha a Mario és a varázsló világa gonoszságot mutat is fel és leplez le, elégtételt kapunk. És ez az édes állapot az, ami miatt hagytuk magunkat az orrunknál fogva vezetni.

PS.:

Most prózai életem egy olyan szakaszába értem, amikor le kell számolni az eltelt idővel, legalább is az utóbbi nyolc évvel. Azóta élek ugyanis itt, ebben a lakásban. Költözni fogok, és dobozolok, mint Tóték. Persze nem magam készítem a dobozokat, én csak összehajtogatom azokat, és elhelyezem bennük az életem. Az életem, aminek a nagy része könyvekből áll.  

Bolond vagyok, hogy ennyi papírt magammal hurcolok több száz kilométeren keresztül. Igazság szerint rég ki kellett volna selejteznem már a kollekciót. De mindegyik könyv közeli ismerősöm, a barátom: Oblomovok, Samsák, Tóték vagy Mariók. Mindegyikhez kapcsolódik egy történet, egy személyes történet arról, hol és mikor olvastam. Vagy például, ha a szerzőt személyesen ismerem. Esetleg dedikált a könyv. Persze ez mind csak papír. Aztán a minap láttam egy dokumentumfilmet egy rakás papírról, mégpedig a nalandai buddhista könyvtárról, amit felégettek. Akkor a tudás nagy része már átkerült Tibetbe szerencsére. A tudást tartalmazó tekercseket nagy szorgalommal másolták a szerzetesek. Utána Tibet is veszélybe került, mint tudjuk. Az indiai száműzetésben rengeteg buddhista nyomtatvány Nyugatra jutott. Évezredek tudása papíron vándorol több ezer kilométert. Én sem dobom el a könyveimet, pedig csak papír. Szépen bedobozolom azokat, és magammal hurcolom a következő világba.