Napóleonhoz fűződik az a mondás, hogy a háború és a prostitúció olyan szakma, amelyben a műkedvelők gyakran többet érnek, mint a hivatásosak. Eszerint nem ismerte a zeneszerzőket. Az amatőr zeneszerzők a zeneszerző-társadalom legszélesebb rétegéhez tartoznak, s általában azokat a komponistákat illetjük ezzel e jelzővel, akiknek a komponálás nem az elsődleges tevékenységük, nem a fő foglalkozásuk, nincsenek folyamatosan jelen a zenei intézmények műsorain és programjain, nincsenek közvetlen hatással egy-egy ilyen intézmény teljes vonzáskörzetére, legföljebb saját szűkebb környezetükre. Az amatőr zeneszerzők közös jellemzője, hogy nincsenek birtokában szakmai diszciplináknak, többségük, ha tanult is zenét valamilyen formában, zeneszerzést nem tanult. Elvétve van köztük olyan, akinek tanulmányait zeneszerző felügyelte vagy mesternél tanult. A többség önképzéssel szerezte szakmai ismereteit, iskolázatlanságuk kérdőjeleket hagy maguk után, ezek műveiknek esszenciális része. Amikor amatőr zeneszerzőkről beszélek, nem kifejezetten a közhelyeket felsorakoztató dilettánsokra gondolok. Ezek a dilettánsok ugyan nagyobb számban vannak jelen az amatőr zeneszerzők széles csoportjában, mint az elkötelezett hivatásosokéban, de egészen mások a zenei dilettantizmus közös jellemzői, mint az amatőr zenészekre vonatkozó közös tulajdonságok. Az amatőrök voltaképpen a műkedvelők, akik képesek tőlük idegen rendszereket magukévá tenni vagy egyéni struktúrákat, különböző alkalmakra faragott dallamokat kitalálni azért, hogy az önkifejezési lehetőségeiket tágítsák. Olyan jelentést céloznak meg, amelyet „szavakkal nem lehet kimondani”. Számukra a zeneszerzés mint tevékenység érdekes, a létrehozott zenemű csak egy járulékos objektum: hab a kakaón (az olcsó idióma szerint). Vagy akiknek a koncepciójuk fontosabb, mint a mű, amelyet létrehoznak. Míg az elkötelezettek, akiknek a művük az elsődleges (fontosabb talán az életüknél is), megalkotásának folyamatát praktikusan nem tudják a darab érdeke szerint szervezni, emiatt súlyos kompromisszumokra kényszerülnek –többnyire a művük kárára. 

Kívülállók szemszögével az amatőr zeneszerző sokkal nehezebben választható el a hivatásostól, hiszen műveik minősége eléri, néha meghaladja azokét, akik életvitelszerűen komponálnak, s nincsenek olyan speciális, negatív jellemzői, amelyek a dilettáns alkotó sajátja. A műkedvelő jellemzően saját örömére komponál, műveinek többsége kevés kivételtől eltekintve virtuális asztalfiókban végzi. Célközönsége nincs, s a megrendelők sem hajszolják. A kánonok sem tartják számon, műveik létéről legfeljebb csak saját műjegyzékük értesül, és csak elvétve, leginkább baráti társaságban hallhatók. Gyakran érezheti az ilyen alkotó, hogy sikertelen, fölösleges, és ettől frusztrált. Ez a frusztráció az oka az amatőr komponista kitörésének. Ilyenkor lehet belőlük egy Berlioz, Borogyin, Liszt, Muszorgszkij vagy Wagner. Az említett zeneszerzők ugyanis outsiderként kezdték: a semmiből törtek a felszínre, iskolázottságuk nem alapos, kifejezőeszközeik mégis tágak, ám leginkább egyvalami köti össze őket: a magas fokú műértés. Bizonyos esetekben a műkedvelő betör a zenetörténeti kánonba, és elfoglalja az őt megillető helyet. Más esetekben pedig az elfeledett komponisták végtelen listáját gyarapítják. 

Az amatőr zeneszerzők nem vesznek részt a kortárs zenei közéletben, hiányoznak a kortárs művészeti fesztiválokról, nincsenek kapcsolatban a zeneoktatással semmilyen szinten, elvétve indulnak egy-egy zeneszerzőversenyen, inkább az önbizalmuk növelésének okán, mint a valódi megmérettetés szándékával. Egy kor valós zenei lenyomatai származnak tőlük. Most azonban történt egy esemény: Magyarország legnívósabb kamaraegyüttese – az Anima Musicae Kamarazenekar – Sugár Gergely dirigálásával 2021 június 21-én bemutatta egy amatőr zeneszerző, Király Gábor kompozícióját, a Négy fantázia kamarazenekarra és hegedűre címűt, amelynek szólistája Korcsolán Orsolya hegedűművész volt. Nem is akármilyen zenei környezetben: Mozart Figaro házassága nyitány, és Beethoven 1. (C-dúr) szimfónia, op. 21 művei mellett. Az esemény a Gyermekétkeztetési Alapítvány rendezésében Karácsony Gergely budapesti főpolgármester védnöksége alatt jött létre. A szinte példa nélkül álló vállalkozásnak viszonylag szokatlan utóélete lett: egy hónappal a koncert után sem történt semmi említés sem a koncertről, sem a darabról. Ekkor határoztam el, hogy az új művet mindenképpen vizsgálni fogom. Kérésemre Király Gábor hozzáférést biztosított a darab kottájához a Scribden, ahol bárki meg tudja tekinteni. Szintén hozzáférést kaptam a darab hangfelvételéhez, ami a SoundCloudon érhető el itt.

Mindenekelőtt Király Gáborról ejtenék néhány szót, mivel személyes ismerősöm. Főfoglalkozása vállalkozó-kereskedő. Ismertek a versei, bár leginkább a Kiski néven írt szókimondó, gyakran provokatív blogjai, Facebookos bejegyzései. Tudjuk, hogy a kortárs zene elkötelezett mecénása, tudjuk hogy komponál, tehát zeneszerző. A pletykák szerint kimagasló IQ-val bír. Megütközést keltettek a negatív véleményei például Kurtágról vagy egyáltalán a kortárs zenéről, ami számára érthetetlen és hallgathatatlan. Bevallottan nem ért sem a zeneelmélethez, sem a zene egyéb ágaihoz. Mégis furcsa szakmai barátság fűzi Kondor Ádámhoz, aki viszont a mai zeneszerzés élvonalához tartozik. Ezek a belterjesnek tűnő információk itt szükségesek ahhoz, hogy Király Gábor motivációit alaposabban megvilágítsam. Király Gábor azért komponál, mert képes rá. Képes a horizontális hangrendezéshez, képes a dinamikai árnyalás megtervezéséhez, képes ösztönösen átlátni harmóniai összefüggéseket, képes a formát tartalommal megtölteni. Mindezt úgy, hogy közben hibát sem vét. Ez utóbbiban nyilván szerepe van Kondor Ádámnak is, aki szakmai felügyelettel, kvázi lektorként segíti Király kottáinak letisztázását. Hogy ez milyen nehéz és pepecs munka, azt talán csak azok a zeneszerzők tudják, akik tanítványokat is nevelnek. Évtizedekig lehet ilyen szakmai gyakorlatot folytatni különösebb feltűnés nélkül abban a reményben, hogy egy-egy művet csak fölfedeznek egyszer. Ám arra még talán sosem volt példa, hogy egy a szakmai berkeken kívül álló zeneszerzőtől, aki nem egy fiatal pályakezdő, a legnívósabb előadók mutassanak be darabot. Király Gábor irigyei és ellenségei – vannak páran, ez látszik a Facebookon – azzal magyarázhatják ezt, hogy nyilván “megvette" magának a zenekart. Magam nem tartom ezt ördögtől valónak, én is fizettem már zenésznek, hogy mutassa be darabomat. 

Talán itt vége is lenne a történetnek, ha csak egy üzleti tranzakcióról szólna. Azonban ismerem az Anima Musicae Kamarazenekart. Tudom, hogy kicsoda G. Horváth László, a zenekar művészeti vezetője. A legendás G. Horváth József karnagy unokája, Bárdos Lajos dédunokája. Testvérei kiemelkedő művészek. Elkötelezettségéhez már csak a családi háttere miatt sem férhet kétség. Elsősorban ő felel a zenekar nívójáért. Ki lehet jelenteni, hogy nincs az a pénz, amiért ő silány dologhoz adná a saját, vagy az általa felügyelt zenekar nevét. Nem arról van tehát szó, hogy eladta a lelkét, hanem arról, hogy izgalmasnak találta a lehetőséget, megfelelő nívójúnak egy amatőr zeneszerző művét. Erről van szó. Király Gábor Négy fantáziája olyan mű, amely megállná a helyét a világ hangversenytermeiben.

A zeneszerző ebben a művében feltalált egy egészen új és váratlan zenei nyelvet, vagy inkább attitűdöt, megszólalási módot. Egyedi, mégis archetipikus, mindenki számára érthető ez a neotonális nyelv, könnyen befogadható, közvetlenül, természetesen szólítja meg hallgatóját. Egyedi néhány zenei alapismérvben: új, sehol sem hallott dallamok, a romantikára utaló, de nem következetes harmóniák, a kamarazenekarból nagyzenekari hangzás illúzióját sejtető hangszerelés, és különösen egyedi a narratíva-képzésben, a zenei történet mesélésében. Csak a ritmikában és a formaalakításban éreztem kiszámítható egysíkúságot, amit az interpretációval a kiváló helyzetfelismerésű karmester, Sugár Gergely kreatív irányítással tompított. Egyedi, ám nem lehengerlően új: többször volt olyan érzésem, hogy valahonnan ismerem ezt a nyelvezetet: hiszen közel ilyen hangzásvilága volt a kései romantikának és a huszadik századi neoklasszikusoknak, így Richard Strauss, a fiatal Prokofjev, a francia Hatok, illetve a romantikusabb német expresszionistáknál Werner Egk használt hasonló szólamkezelést, hangszerelést. Ha Király Gábor ezeket a szerzőket sem ismeri, amit feltételezek, akkor egyedi abban is, hogy egy korábbi korszellemre háromnegyed évszázaddal később rezonál. 

Számon lehetne kérni tőle, hogy hol tart azóta a zene, és miért nem a mai korszerű felvetésekre irányul a figyelme. Ám épp a zenetörténeti ismeretek hiányában ő nem stílusgyakorlatot csinált, hanem egy régi tartalmat újra öltöztet old fashion stílusban. Nem feledhető, hogy a zeneszerző nem a fiatal korosztályhoz tartozik, és a fél évszázaddal ezelőtti hangzások is az ő tapasztalatainak a része. Király Gábor fő technikai ereje a horizontális szervezés, a zenei frázis ismétléses kibontása. Nem témát ír, nem is nagyívű dallamot, hanem rövid, szinte dúdolható szegmenseket. Előszeretettel alkalmazza a mozarti áttört komponálásmódot, azaz egy dallama elkezdődik egy szólamban, és egy másikban folytatódik, amire egy harmadik reflektál. Tulajdonképpen ez a mozgatási elv adja a tételek karakterisztikáját, jellegét. Dallamait, dallamkezdeményeit nem hordozza harmóniai rendszer. A zeneszerző hangszínként használja az akkordokat, közvetlenül és magától értetődően, kizárólag az érzelmekre ható eszközként. Néha bizony direkt hatásvadász módon. 

A zene alapanyaga egy gyakran pentatonra redukálódó diatonikus hangsor, amit kromatikusan elszínez. Tonális centrumai szinte esetlegesen, a dallami irányokból alakulnak ki, és nincsenek megterhelve az európai zenében egyeduralkodó funkciós érzetekkel, ebből fakad a tételek sajátos, lebegő, sejtelmesen álmodozó hangulata. Az ilyenfajta monódikus szerkesztés könnyen elfáradhat és unalomba fulladhat. Ám ekkor megjelenik egy változás, például a polifónia arany középút gyanánt. Mindig van annyi ellenszólam, imitáció, ami gazdagítja, telíti a vezető dallamokat, de soha nem lesz bonyolult. Az egyszerű faktúrákban is folyamatosan történnek zenei események, amitől az egyes formai részek nem válnak monotonná. Ahol fokozódik a komplexitás, ott mindig megáll az előtt a bonyolultság előtt, amikor már kioltanák egymást az információk. Ennek köszönhető, hogy a darab rendkívül ökonomikus. Minden esemény, minden hang működik, fokozza az élményt.

Ritmikailag Király általában a legegyszerűbb görög versritmusokat használja – kivéve, amikor egészen váratlan ritmikai komplexitás jelenik meg a darab egy-egy pontján. A ritmika egyszerűsége nagy mértékben felelős azért, hogy archetipikusnak érezzük ezt a zenét. A ritmikai egyszerűséget valamennyire kontrasztálja a zenei hangsúlyviszonyok változatossága. Sokat köszönhet a darab a hegedűs szólista, Korcsolán Orsolya találékonyságának.

Azt gondolnánk, a hangszerelés viszonylag független változó a komponálás során, Király Gábor viszont ezen a téren is felfedez valamit, ami szervesen következik zenei anyagának intimitásából: a kürtök kivételével minden fúvós hangszerből csak egyet használ. A szlisztikusan kezelt fúvósok kamarazenei intenzitásúak, ám ahol szükséges, teljes értékű tutti hangzás keletkezik. A szólista és zenekar viszonyáról gondolkodva: eleinte hegedűversenynek vélhetnénk a Négy fantáziát, a szólista szinte végig játszik, gyakran vannak kadencia-szerű szakaszok, ahol a hegedű egyedül marad. Valójában a szólista egy kompozíciós eszköz Király Gábor kezében. A darabnak nincs versenymű dramaturgiája, inkább arról van szó, hogy a zenekari test végig a szólóhegedű meloszából bomlik ki, ebben az értelemben egy gazdagon felöltöztetett egyszólamú darabot hallunk. 

Formailag a darab zavarba hoz. Leginkább itt érzem az iskolázatlanságot. A négy tétel négy különböző hangzású karaktert mutat be. Ezeknek a zeneszerző programot adott, így a tételek elnevezései: I. Kamaszkor, II. Zűrzavar, III. Szerelem, IV. Önbizalom. A Fantázia cím megfelel a hasonló műformának: rögtönzésszerű, kötetlen, sűrűn váltakozó gondolatokkal telített szakaszokat hallani. De ez a forma teljesen indirekt. A klasszikus zenében megszokott teleologikus, előrehaladó mozgás helyett itt egy nyugodt, epikus, prózai elbeszélés hallható, amelyben sokáig nem érezhető a célirányosság, mégis, legkésőbb a tételek végére kialakul a szükségszerűség érzete. Ugyanez vonatkozik a négy tétel viszonyára, amelyek a szokásos direkt kontrasztosság helyett inkább egymás variációinak tűnnek. A legfontosabb vezérlőelvnek a dramaturgiát tartja, folyamatosan szinte szájbarágósan ügyel arra, hogy ne zökkenjünk ki az elbeszélés egyenletes folyamatából. Vannak a műnek alapvető hibái, leginkább az aránytalanságok: rövid dallamtöredékek túl gyakori ismétlése, a tételek és egyáltalán a teljes darab hosszúsága. A hallgatás végére elfáradt hallgatóban felmerülhet, hogy a zeneszerzőnek pont az volt a célja, mint egykor az esti mesét olvasó nagyszülőnek: fáradjon már el az a gyerek, mert sosem piheni ki magát. 

Egészében véve azonban hihetetlen, hogy egy zenéhez, zeneesztétikához, és elmélethez bevallottan nem értő ember ilyet össze tud rakni. Ha én volnék az Anima Musicae művészeti vezetője, ezt a darabot repertoáron tartanám. Éppen a nyersessége, primitívsége, durvasága miatt képzelhető el, hogy a közönség megszeretheti. Egy szempontból gátlástalan, mégis kulturált. Egyszerre csiszolatlan és kifinomult. Nem akar áttörő feltűnést kelteni, bár kelthetne. Ebben a műfajban nagyon nehéz az egyszerűséget hatássá konvertálni. Nem tud Király Gábor sem egy rockegyüttes elementaritásával megnyilvánulni. De megpróbálja. Tökmindegy, hogy Király Gábor "szakmailag" milyen. Az a releváns kérdés, hogy az ösztönereje van-e akkora, ami átüti a rezisztenciát. 

Wagner nagysága a bárdolatlanságában is rejlett. Előkészített egy zárlatot, aztán mégsem a zárlat jött, mert fogalma sem volt arról, hogyan kell csinálni. 

Valamitől ez a zene tetszik, ha minden tudatos kontrollt kikapcsolok. Én ugyan nem vállalnám, de bevallom: jó hallgatni.