Magyarországnak – nem egy régiós országgal ellentétben, mint Ausztria vagy Csehország – nincsen saját állandó filmtörténeti múzeuma, hiába rendelkezik nagyon gazdag, európai szinten is kiemelkedőnek számító filmes múlttal. A magyar filmtörténet 120 év alatt megannyi kiváló alkotót és irányzatot ismertethetett meg az itthoni és nemzetközi közönséggel, néha mégis úgy érezzük, hogy külföldön sokkal nagyobb megbecsüléssel bír a magyar mozi, mint hazánkban.

Hiszen nem véletlenül tűzte műsorra a cannes-i filmfesztivál is a klasszikusok szekciójában olyan alkotások vetítését, mint a Körhinta, a Szegénylegények, a Szerelem, A tanú vagy a Napló gyermekeimnek, de az sem véletlen, hogy Tarr Béla neve az egész világon fontos referenciapontnak számít, amikor a független művészfilmről esik szó.

És akkor még nem is tárgyaltuk azt, hogy Magyarországon mennyire ismeretlennek számítanak egyes olyan filmtörténeti korszakok, amelyekben az ország egyébként világszinten termékenynek számított, úgymint a korai némafilm évtizedei vagy az 1930-as évek.

A Nemzeti Filmintézet – Filmarchívum szakmai közreműködésével létrehozott Nagylátószög – 120 éves a magyar film címet viselő kiállítás most ezt a hiányosságot igyekszik pótolni a Ludwig Múzeumban megszervezett, novemberig látható tárlat keretein belül.

A Ludwig épületében helyet kapó kiállítás tereit bejárva minden szobában egy-egy filmtörténeti korszakon sétálhatunk végig. A kezdetek kezdetével, a korai mozgókép-apparátusokkal és a Lumière-cég 1896-ban Budapesten forgatott, az elmúlt évek során 4K-ban restaurált szalagjaival indul a bemutató és tart egészen a jelenkori magyar filmezésig. Külön teremben kap helyet minden jelentősebb korszak: a korai némafilm a századfordulón és a '20-as években, a hangosfilm és a '30-as évek, a második világháború utáni újrakezdés kora az 56-os forradalomig, a hatvanas évek kádári konszolidációja és a modernizmus, a hetvenes-nyolcvanas évek pangásának időszaka, valamint a rendszerváltás utáni magyar film.

A falak mentén minden év megjelenései felsorakoznak, így nyomon követhetjük, amikor egy-egy korszakban a háborúk vagy a politikai változások miatt megtorpant vagy éppen felívelt a hazai filmgyártás – tanulságos adatok azok számára, akiket érdekel, hogy a történelmi események milyen módon hatottak vissza erre az ipar- és művészeti ágra.

Mindamellett a kiállítás helyet ad olyan témáknak is, mint a magyarországi cenzúra a szocializmus idején, a Balázs Béla Stúdió helyzete, illetve, ha nem is nagy teret, de külön falszakaszt kap a méltatlanul alulértékelt magyarországi animáció is. Miközben bejárjuk a termeket, nemcsak az adott korszakhoz tartozó filmjelenetekbe nézhetünk bele, hanem kiállított tárgyakat is megvizsgálhatunk: díszleteket, korabeli plakátokat, kamerákat és vetítőgépeket, egyéb fennmaradt dokumentumanyagokat, sőt a legnagyobb fesztivál- és Oscar-díjakat is testközelből megcsodálhatjuk.

Kétségtelenül szorgalmas és alapos munka van abban, hogy a kiállítás minden korszakból tudjon valami különlegeset nyújtani a látogatónak, s habár rengeteget lehetne arról vitatkozni, hogy egy-egy korszak miért nem kapott jelentősebb vagy éppen kisebb hangsúlyt (a kilencvenes évek komor, borongós „fekete szériájáról” például egyáltalán nem esik szó), összességében minden jelentősebb irányzat legalább vázlatos betekintőt kap, ezért a kiállítás tartalmilag teljesnek mondható.

A Nagylátószög sajnos mégsem tud igazán emlékezetes élményt nyújtani. Ennek oka az, hogy nincs megfelelően súlyozva bennne mindaz a rengeteg anyag és tartalom, amelyet a Filmarchívum összegyűjtött az évek során. A kiállítás nem úgy van elrendezve, hogy bárki számára – legyen járatos a magyar filmben vagy teljesen laikus – első pillantásra is könnyen áttekinthető legyen. Sok fáradsággal és fejtöréssel fogunk csak eligazodni a hatalmas adattömegben, a falakra csordulásig teleírt apró szövegbuborékokon, a megannyi kihelyezett képernyőn és az állóképek zsúfolt kollázsain. Nem az információk mennyiségével, hanem bemutatásuk koncepciójával van inkább gond: a falakon gyakorta úgy sorakoznak a tudnivalók és a kiállított tárgyak, hogy nem vezetik kényelmesen a néző figyelmét, olykor pedig zavarba ejtő, hogy az adott elem pontosan mihez kapcsolódik, vagy melyik filmből pörög éppen a kihelyezett kisképernyők egyikén a jelenet. Itt-ott olyan amatőr ügyetlenségekkel is kénytelenek vagyunk szembesülni, mint hogy egy hatalmas ábrát csak akkor látunk át, ha elég messze állunk tőle, ilyenkor azonban a lent feltüntetett alkotói nevek már túl aprók; máskor egy szövegsor csúnyácskán a sarokra fut, szinte a függöny takarásába; másutt pedig, ahol a háttér sötétlila színt kapott, a feliratok nehezen kiolvashatók.

Mintha már nem jutott volna idő a formai részletek megtervezésére: a kiállítás inkább adathalom, és kevésbé körültekintően felépített, inspiratív bemutató.

Nyilvánvalóan túl szűk volt ekkora volumenű téma kényelmes bemutatásához a Ludwig Múzeumnak mindössze egyetlen emelete, ezért a hangsúlyokon és a letisztultságon még dolgozni kellett volna. Sajnos nehezen képzelhető el, hogy a laikus néző ettől a kiállítástól katartikus élményhez jutna, és váratlan hevülettel vágna bele régi magyar filmek megnézésébe. Aki pedig eleve ismeri ezeket a filmeket vagy olvasott már néhány filmtörténeti munkát, annak inkább csak visszaigazolást tud nyújtani a kiállítás, de nem fogja mélyíteni a tudását. A Nagylátószög kiállításból tehát összességében hiányzik az a többlet, amitől mint múzeumtér igazán működne és jól felépített áttekintésként új ismeretet, új szempontokat és feledhetetlen élményt nyújtana.

A hátrányok ellenére az irány és a törekvés, amelyet a kiállítás kurátorai kitűztek maguknak, mindenképp pozitív: a kiállítás díszmegnyitóján elhangzott, hogy a terv egy állandó filmmúzeum létrehozása a közeljövőben, a Filmarchívum gondozásában. A terv megvalósulását sok mozirajongó jogosan várhatja. Reméljük, egyszer a magyar film tényleg megkapja a méltón megérdemelt, állandóan nyitva álló múzeumkiállítását, amely majd érzékletesen mutatja meg vendégeinek, mennyire komoly nyomott hagyott az elmúlt 120 évben maga mögött a magyar filmgyártás.

A megnyitón és a kiállításban készült fotók: 

ROSTA József © Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum

A kiállítás 2021. július 23. – november 14. között látogatható.

Kurátorok: Balogh Gyöngyi †, Barkóczi Janka, Boronyák Rita, Czirják Pál, Erdős Emese, Fazekas Eszter, Hussein Evin, Kurutz Márton, Löwensohn Enikő, Orosz Anna Ida, Ráduly György, Takács Rita, Torma Galina, Varga János – a Nemzeti Filmintézet – Filmarchívum munkatársai.

Látványterv: É. Kiss Piroska

Grafikai dizájn: Szmolka Zoltán