PRAE.HU: Mindenek előtt néhány szót rólad: már a nagyapád egy pécsi zenészlegenda volt, aki gyakorlatilag megteremtette Pécsen az ütőhangszeres lehetőségeket: nemcsak a szimfonikus zenekar ütős szólamát vezette, hanem megalapozta az ütőshangszeres tanítást, és figyelte, tanácsokkal látta el  az éjszakai élet zenészeit is. Kisérletezőként különböző jellegű verőket készített, amivel a pécsi hangszeresek még évekig játszottak. Édesapád, a most hetvenéves “ifjabb” Szabó Ferenc szintén zenekari ütőshangszeres művész lett, aki zenekart is vezet karnagyként, de nem szégyell beülni szórakoztató zenei formációkba sem, ma is aktív igazi zenei mindenes. Édesanyád pedig zenei könyvtáros, aki létrehozta és majd’ negyven évig vezette a pécsi zeneműtárat, a Csorba Győző Könyvtár nemzetközi jelentőségű gyűjteménnyel rendelkező Fonotékáját. Nővéred Szabó Anikó gitárművész-tanár. Gondolom, ilyen családi háttérrel nem is volt kérdés a pályaválasztás.

Négy és fél évesen kezdtem zenét tanulni. Rozgonyi Klára vállalta, hogy hegedülni tanít, ami édesanyám hangszere. Öt év után abba kellett hagynom, mert fémérzékeny lettem, ekkor kezdtem zongorázni Tényi Zoltánnál. Viszont a szolfézst folytattam tovább. A szolfézstanárommal – Burkus Istvánné Magdi nénivel – nagyon megtaláltuk egymást. Nagyon jó tanár volt, így szolfézsból jóval hamarabb elvégeztem a zeneiskola hat évét, s 11 évesen felvételiztem a Pécsi Művészeti Szakközépiskolába. Szolfézs-zeneelmélet szakon kezdtem, és egy elképesztően erős osztályba kerültem. Előtte egy évvel nyertem országos szolfézsversenyt és több díjazott (Futó Balázs, Tóth János) is ott volt az évfolyamban. Tizenöt éves koromban értem a négy osztály végére. Szakmai érettségit tettem szolfézs-zeneelméletből, egy évvel később karvezetésből.

PRAE.HU: És a zongora?

Két évig a Pécsi Művészeti Szakközépiskolában tanultam Ancil Anitánál, majd Budapesten folytattam a tanulmányaimat, a Bartók konziban. Akkor ott lettem szakmai tagozatos, miközben Pécsen zeneszerzést tanultam Győrffy István irányításával. A tanulmányaim állandóan el voltak csúszva egymással, mint valamilyen többszólamú ellenpont. Budapesten Halmágyi Katalinnál tanultam két évig, aki egy nagyon jelentős pedagógus. Antal Istvánnál tanult, tehát egy egészen elképesztő tradícióba kerültem bele. Később a Zeneakadémián is minden érdekelt: zongoristaként bejártam más tanszakok óráira. Így jártam az intézeti vegyeskarba, nagyon nagy élmény volt. Bejártam zenetudósok óráira, sőt volt, hogy hegedűsök óráját látogattam. Ezeket persze nem mindig tudtam elszámolni zongoristaként, de később visszahatott. A Zeneakadémia utolsó két évében alakítottunk egy zongorás triót Nagy Ibolyával és Tallián Andrással Trio Duecento Corde néven, s együtt terveztünk továbbtanulni. Ugyanakkor édesanyám révén belekerültem egy magyar hanglemeztörténeti kutatásba is, ami felkeltette egyik zenetudományi szakos tanárom, Tallián Tibor érdeklődését. Az ő biztatására felvételiztem a Zeneakadémia Doktori Iskolájába, s az is az ő ötlete volt, hogy próbáljam meg a DLA- és a PHD-képzést is. Fölvettek mindkettőre. A zongora doktorin ösztöndíjas lettem, a zenetudományin pedig azzal a kitétellel vettek fel, hogy néhány zenetudományi szakos tárgyat utólag el kell végeznem, például paleográfiát vagy bibliográfiát. Nagyon élveztem, tényleg érdekelt. Így aztán lett egy PHD és egy DLA fokozatom.

PRAE.HU: Máris tanári helyzetbe kerültél...

2013 óta tanítok a Zeneakadémia Ének tanszékén. Előtte dolgoztam egy fél évet a Liszt Ferenc Emlékmúzeumban, és két évet a Zenetudományi Intézetben. Utóbbiban most is dolgozom.

PRAE.HU: Vidovszky László mondta egyszer, hogy a zene mint jelenség, tágabb, mint az emberiség. Arra volnék kíváncsi, miként szelektál egy szakember. Mennyire másképp, mint aki csak szereti a zenét, de nem mélyül el benne tudományos igényességgel. A legtöbb ember a véletlenszerűen begyűjtött  tapasztalatai alapján válogatja meg azokat a zenéket, amiket szívesen hallgat. Mennyivel másképp csinálod ezzel a felkészültséggel?

Ahhoz, hogy a szelekció létrejöhessen, kell egy kollekció. Egy gyűjtemény, fizikai értelemben és azon túl is. A pécsi Zeneműtár nekem egy alapvető gyermekkori élményem. Az az élmény felbecsülhetetlen, és alapjaiban határozta meg azt, hogy később hogyan gondolkodom a zenéről, mint repertoárról. Félig-meddig ott nőttem fel, odamehettem a polchoz, és levehettem a művet, hiszen “megvolt”. S nem csak az volt meg, ami engem adott esetben érdekelt, hanem ott volt mellette kettővel egy másik is, amiről nem tudtam, vagy amire nem is gondoltam. Fogalmam sem volt arról, hogy ez engem érdekelhet, de ott volt. Tehát lehetőséget kaptam arra, hogy megismerjek egy csomó mindent, amiből aztán később lehet szelektálni. Ami nincs, abból nem lehet szelektálni. Az inspiráció másik felét pedig édesapámtól kaptam, aki magával vitt szimfonikus zenekari koncertekre, sőt sokszor próbákra is. Nagyon sok mindent a Pécsi Szimfonikus zenekar (ma Pannon Filharmonikusok) koncertjein, vagy színházi előadásokon ismertem meg. Nagyon sokat gondolkodom azon, hogy hogyan lehetett az, hogy mikor én elkezdtem Pécsett járni a szimfonikus zenekar koncertjeire – amik akkor még az orvosi kar aulájában voltak –, tele volt a karzat diákokkal. Amikor utoljára voltam ott, csak hárman voltunk diákok. Nem értem, miért szoktak le a diákok a koncerthallgatásról. Nem tudom, és keresem a saját növendékeimnél is az okot. Amikor zeneakadémista lettem, ingyen járhattunk a karzatra. Egy héten minimum három-négyszer ott voltam. Hallgattam olyat is, amit talán ma már nem hallgatnék meg. De kellett az élmény ahhoz, hogy legyen egy kollekcióm. Legyen egy ismeretanyag, amiből lehet szelektálni.

PRAE.HU: Pillanatra visszatérnék a koncertre járáshoz. Valamikor a nyolcvanas években – amikor megjelent a digitális hangrögzítés – azt hittük, hogy a koncerttermes zenehallgatásnak vége. Jó minőségű audiofil cédék jelentek meg, haza lehetett vinni a zenét. Úgy éreztük, hogy stúdiók kellenek, nem koncerttermek. Boulez követelte, hogy robbantsák fel az operaházakat. Aztán a dolgok elkezdtek nem úgy működni, ahogy vártuk. Nem szűntek meg a koncerttermek. Nagyot ugrott az elektronikus zene fejlődése is, teremigénnyel. A koncertélet is hihetetlenül megnőtt. Kiderült, hogy az élőzene varázsa, az nem más, mint az interpretáció kérdése.

Nemcsak az interpretációé, hanem a zenehallgatásé is. Máshogy hallgatsz meg egy művet egy koncertteremben, mint otthon. Ezt pont a járvány alatt éltem meg. Ha úgy hallgatok egy koncertet, hogy közben a saját szobámban ülök, még ha professzionális is a közvetítés, történhetnek olyan események, amelyek kizökkentenek. Kapok egy sms-t. Vagy kinézek az ablakon és észreveszek valamit, ami elvonja a figyelmemet. Ugyanez a koncertteremben nem történik meg. Az egy más minőségű zenehallgatás. Más élménye van annak, aki az élő koncerten a teremben hallgatja a zenét. Nagy kérdés, hogy a járvány után vissza fog-e térni ugyanaz a koncertélet, mint ami előtte volt. Mert most volt egy hatalmas robbanás a digitális zenefogyasztás terén: napról-napra hallgathattuk a bécsi Operaház, a Metropolitan, a MüPa előadásait, szinte bármit. Nagy örömmel hallgattam például a londoni Wigmore Hall dalest-közvetítéseit. Kérdés, hogy vajon visszaáll az emberek ízlése és az érdeklődése arra, hogy akkor csak azért is elmegyek, meghallgatom xy-t, még ha nem is olyan nagy sztár, itt vagy ott élőben.

PRAE.HU: Ha valaki megveszi mondjuk Beethoven Sors szimfóniáját lemezen, meghallgatja, akkor kap egy élményt. Ám ha újra meghallgatja, az ugyanúgy fog szólni. Élő koncerten ha ugyanezt a művet meghallgatja  ugyanazzal az előadókkal, akkor sem lesz két egyforma megszólalás. Mindig vannak különbségek, amiket érdemes figyelni. A koncertteremnek még van egy nagy előnye: ott többen vagyunk, akik ugyanazt hallgatjuk. Mások reakcióit is érzékelem, ami segít abban, hogy esetleg észrevegyek olyasmit, amelyet magamtól nem vettem volna észre. A streamingen ez nem jön át. Ám vannak a streamingnek előnyei: a kamera olyan helyekre lát be, amely a nézőtérről nem látszik. Vidovszky Schroeder halála közvetítésekor például közelről láthattuk a zongora preparálását, ez nem látszik a nézőtérről. Egy másik koncerten az operatőr premier plánban követte a lapozó (!) szemét. A lapozót sem szoktuk észrevenni a koncertteremben, itt meg azt láttam, hogy leköveti a szemével a darabot. Az a véleményem, hogy a koncertnek és a streamingnek együtt kellene működnie, és ennek formáját ki kéne találni. Elnézést a közbevetésért, térjünk vissza ahhoz, hogy mi alapján döntöd el, milyen zenét hallgatsz.

Ha az ember kevesebbet ismer, akkor kevesebből tud válogatni. Ha többet ismer, akkor egyre inkább látja, hogy mennyi mindent nem ismer még. A klasszikus felvetés nyomán pedig fölmerül a  kérdés, hogy inkább az érdekel, amit már ismerek, vagy az is, amit még nem.

PRAE.HU: Ha az utóbbi, az nyilván egy soha véget nem érő adatgyűjtést jelent. Ezt egy ember nem tudja elvégezni, még saját magának sem.

Sokszor próbálom a hallgatókat is olyan irányba inspirálni, hogy érdeklődjenek a még ismeretlen repertoár iránt. Ez a szakmájukban elengedhetetlenül fontos. Hiszen nem valószínű, hogy mindenkiből vezető művész lesz, a piac nem tud mindenkit eltartani. Nincs úgy, hogy valakivel fölveszik Mozart vagy Schubert összes dalát még egyszer. Viszont az lehetséges, hogy egy ismeretlen dalciklusra reagálnak a kiadók, koncertrendezők. Illetve rajtuk keresztül a zene felhasználói. Másrészt az új megismerésében benne van a további újak megismerése, egy láncolat alakul ki. Annyi minden van, amit még nem ismerünk, hogy a lehetőségek végtelenek. Ugyanakkor mégis stagnál a koncert repertoár, mert nagyon sokan nem jutnak túl a már ismert műveken, nem jutnak hozzá, nem tudnak arról sem, hogy léteznek, s nem tudják, hogyan ismerjenek meg egy művet. Azt látom, hogy a hallgatóim nagy része csak azokat a műveket ismeri, amiből van elérhető hangfelvétel. Amiből nincs, azzal nem tud mit kezdeni. Ha csak kotta van, az kevés. Némileg túlzás, de szinte ott tartunk, hogy amiből Dietrich Fischer-Dieskau nem készített hangfelvételt, az nem létezik. Engem viszont épp az érdekel, hogy mi van, ha mégis létezik. Mi az, amit nem vett lemezre Dietrich Fischer-Dieskau vagy más kiváló művész. Nagyon sok olyan zenemű van, amely azért ismeretlen, mert nem jutott el egy világsztárhoz. Ha például Dietrich Fischer-Dieskau ismerte volna Végh János dalait, akkor Végh János a nemzetközi zenei életben jelenlévő zeneszerző lenne.

PRAE.HU: Némi rálátásom volt a pécsi püspöki kottatárra, mikor még apám élt és ott dolgozott. Ebben a könyvtárban rejtőznek Lickl György (Johann Georg Lickl)  partitúrái. Aki szerintem egy beethoveni kvalitású szerző volt. Ő azért nem teljesen ismeretlen, lemezen is megjelent, emlékét őrzik a pécsiek. De nem kapja meg azt a figyelmet, amit megérdemelne. A lokális jelentősége viszont felbecsülhetetlen…

Ebből a szempontból nagyon tanulságos a Petrucci online kottatár. Nem a Youtube, mert azt algoritmusok vezérlik. De a Petruccin ha listáztatom a zeneszerzőket, mindegyik egy sor. Ugyanúgy egy sor Beethoven, ahogy Lickl. Ha megtanulom használni a Petrucci kiváló kereső funkcióit, akkor előhozathatok egy olyan találathalmazt, például arra a keresésre, hogy tizennyolcadik századi misék vagy oratórikus kompozíciók, amelyben egymás mellé kerül Haydn és Lickl. 

PRAE.HU: Térjünk rá Végh Jánosra…

Az ő leghíresebb művei átiratok: nyolckezes, kétzongorás átiratot készített Liszt Dante-szimfóniájából. Ezt az átiratot Breitkopf kiadta, Liszt személyes ajánlásával. Később Liszt is átírta Végh egy négykezes keringősorozatát szóló zongorára, és biztatta Végh Jánost, hogy írjon át tőle más darabokat is négy kézre és nyolc kézre.

PRAE.HU: Hogy található meg egy ilyen szerző?

Őhozzá a Zeneakadémia Ének tanszékének tanáraként jutottam el. Az óraszámom felét korrepetálás, másik felét pedig elméleti órák teszik ki: stílustanulmányok, oratórium- és daltörténet, operai előadóművészet-történet. Az oratórium- és daltörténeten volt egy szemeszter, amit tizenkilencedik századi magyar szerzők dalaira fűztem föl. A Liszt Múzeum kottatárával – ahol a Liszt-hagyatékban lévő kottákat őrzik – is foglalkoztunk. Összeállítottunk egy koncertet a hallgatókkal az alapján, hogy a Liszt-hagyatékból válogattunk zongorakíséretes dalokat magyar zeneszerzőktől. E szerzők egy részét én sem ismertem azelőtt. Tehát adott volt egy kollekció, ami lehetőséget kínált egy sajátos, műfaji szempontú szelekcióra. Így előkerültek magyar nóta jellegű darabok is, vagy olyan énekek, melyek valahol félúton vannak a magyar nóta és a műdal között, például Hubay Jenőtől vagy Allaga Gézától, és hagyományos értelemben vett német és angol nyelvű műdalok is olyan szerzőktől, akiknek azelőtt a nevét sem hallottam. Köztük volt Végh János. Kinyitottuk a Liszt hagyatékban fennmaradt két kottafüzetet, és megdöbbentünk. Ez 2016-ban volt, akkor kezdtem el ennek a témának utána ásni, 2018-ban volt Végh János halálának századik évfordulója, arra már komplett szerzői koncerteket állítottam össze, valamint Miskolcon Flach Antal kollégám is rendezett egy hasonló koncertet, ahol Végh János kamaraművei is megszólaltak. Aztán írtam róla egy tanulmányt, 2020-ban a Lánczos Kornél - Szekfű Gyula Alapítvány támogatásával összeállítottam a műjegyzékét, s 2021-ben jelent meg ez a CD. Az ötletek és az újonnan megismernivalók szinte egymást hozzák. Édesapámmal és növendékeivel tavaly egy nagyon különleges darabot is előadtunk Végh Jánostól. Ő ugyanis “szakmáját” tekintve nem zeneszerző volt, hanem jogász, aki azután, hogy visszavonult a zeneakadémiai alelnöki pozíciójából, ahol 1881-től Liszt helyettese volt, a bírói hivatást választotta és amellett írt zenét. Vannak kifejezetten házi használatra komponált művei, amelyeket karácsonykor vagy valamilyen családi összejövetel alkalmával adhattak elő. Két olyan művet is komponált, amelyek címe “Nagy szimfónia kisgyermekeknek” (Große Symphonie für kleine Leute). Az egyik töredékesen maradt fenn, de a másik megvan teljesen. Tavaly előadtuk Édesapám szigetvári zeneiskolai növendékeivel. Ez a mű ugyanis úgy épül fel, hogy van egy nehéz és igényes zongoraszólam, amit nyilván a zeneszerző saját maga játszott, a  többi szólamot gyerekhangszereken kell játszani. Mindeközben pedig a zene Wagner-Liszt-Brahms zenéinek a minősége, nagyon komoly modulációkkal. Ez egy rendesen felépített négytételes szimfónia, csak persze huszonöt percben. A végén kórus is belép – gyerekkar –, mint a Kilencedik szimfóniában. 

PRAE.HU: Hogy jut el az ember ezekhez?

Amikor a műjegyzéket készítettem, végignéztem Végh kéziratait a székesfehérvári Szent István Király Múzeumban, s ott bukkantam rá ezekre a kottákra is. Tehát a szelekcióhoz ismét kellett egy kollekció. Ez egyrészt egy fizikai kollekció, tehát maga a kottagyűjtemény, másrészt pedig egy belső kollekció, ami egy olyan ismeretanyag, mely már lehetővé teszi azt, hogy ha ránézek egy kottára, vagy meghallok egy darabot, akkor azt jó esetben tudom mihez kötni. Még jobb esetben a szerzőt is tudom hova kapcsolni. Ha pedig nem, akkor utána tudok nézni.

PRAE.HU: Miféle ismeretek kellenek ahhoz, hogy ez a belső kollekció ki tudjon alakulni?

Nem tudok erre érvényes és alkalmazható receptet mondani. Azt tudom csak, hogy én ezt hogyan élem meg. Biztosan hatottak rám azok a tanáraim, Győrffy István, Dőry Miklós, Földes Imre, vagy Tallián Tibor, akik óráin azt éltem meg, hogy a tudásuk olyan, amilyen egy könyvespolc. Tudják melyik polcon mi van, tudják, hogy hova kell nyúlni, és ha valami új beérkezik, arról is tudják, hogy hova kell tenni. Valahogy úgy élem meg a saját belső kollekcióm bővítését, hogy minél többet ismerek, annál inkább tudom, hogy mennyi mindent nem ismerek. És ez nem is lesz másképp. Az viszont, hogy minél több mindent ismerek, abban segít, hogy ha beérkezik egy új ismeretanyag, azt tudjam mihez kapcsolni. Győrffy István nekünk a zeneszerzésórán a történelemtől a kémiáig bármiről tudott kiselőadást tartani. Ezt a szintet persze sosem fogom elérni. De valahol ez a multidiszciplinaritás az alkotói tudás legmagasabb vonala. Győrffy Tanár Úr adott esetben párhuzamot tudott teremteni a kémiai periódusos rendszer és az orosz Ötök között. Mert olyan kapcsolódási pontok vannak az ő fejében, a belső kollekciójában. Engem is nagyon izgatnak az olyan gondolatjátékok, amikor két látszólag teljesen távoli dologról kiderül, hogy mi közöttük a közös. 2013-ban például volt egy koncertműsorom 1913-ban komponált művekből, amit két olyan teremben is előadtam, amelyek 1913-ban épültek. Döbbenetes volt az idős Saint-Saëns a fiatal Prokofjev mellett. Ott is volt egy csomó olyan darab, amit másképp meg sem ismertem volna. Akkor az évszám volt a szelekció szempontja, s a koncerten novellát is felolvastam ebből az évből. Olyan találkozási pontok jöttek létre, amelyek másképp nem adódtak volna.

PRAE.HU: Kell tehát ehhez egy felfedezői vagy feltalálói attitűd. Mi indíthat el egy ilyen megtalálási folyamatot?

Bármi, akár egy kis szikra. Szoktam biztatni zeneszerző-barátaimat, hogy írjanak énekhangra és zongorára műveket. A dal műfaját nagyon szeretem, és izgat, hogy hogyan töltik meg mai zeneszerzők ezt a formát. Néhány éve vezetek egy koncertsorozatot, a címe “Régi és új dalok”. Kiválasztok valamilyen tematikát, amihez régebbi és új műveket keresek, illetve kérek zeneszerzőktől. Például volt olyan koncertünk, amelynek műsorán női tercettre és zongorára írt művek szerepeltek, erre Szigeti Máté írt egy egészen zseniális darabot, ami szinte inkább zongorakíséretes kantáta lett, nem is dal. Canciones excéntricas a címe, itt meg is hallgatható (az ősbemutató felvétele): https://soundcloud.com/szmate-1/canciones-excentricas.

PRAE.HU: Mik a terveid a közeljövőre? Fogod-e folytatni ismeretlen régi, esetleg alig ismert mai zeneszerzők felkutatását?

Ahogy Vidovszky Lászlót idézted: a zene tágabb, mint az emberiség, s akit annyi minden érdekel belőle, mint engem, az tudja, hogy soha sem fog a végére érni. Természetesen mindig folytatni fogom az ismeretlen, vagy alig ismert zeneszerzők felkutatását és a kortárs szerzők népszerűsítését. Októberben a Liszt Ferenc Emlékmúzeum és Kutatóközpont tudományos konferenciáján a Liszt közvetlen budapesti baráti körébe tartozó zeneszerzőktől mutatunk be egy válogatást Schöck Atala operaénekes közreműködésével, de készül a “Régi és új dalok” következő része is, egy különleges, audio-vizuális műsorkísérlettel, romantikus és kortárs dalokból. A tervek szerint egy izgalmas színházi produkció is vár rám: októberben a Londoni Magyar Kulturális Központban az egykori londoni magyar kabaré, a Pódium Kabaré műsorát próbáljuk majd felidézni néhány énekessel és színésszel.

Fotó: Weber Kristóf