Jean-Claude Mourlevat, csakúgy, mint Virgil úr nevű szereplője, elvileg azzal keresi a kenyerét, hogy „tökéletesen valószínűtlen történeteket agyal[jon] ki […], más világokra nyi[sson] ajtót, olyan világokra, melyek nem léteznek” (39. o.). A Földlakó olvasásakor azonban csak reménykedhetünk, hogy a 2021-ben Astrid Lindgren-emlékdíjas, s a magyar közönség előtt csaknem ismeretlen Mourlevat nem a jövő valóságát, hanem csupán képzelete – fullasztó – rémképeit álmodta meg több mint tíz évvel ezelőtt.

Az idén a világ legjelentősebb gyermek- és ifjúsági irodalmi elismerését besöprő francia író 2011-ben jelentette meg a Földlakó – Terrienne – című művét, melyet hamarosan számos díjjal jutalmazott is a szakma (Prix Farniente, Prix Ado-Lisant). Burján Mónika fordító jóvoltából 2013-ban magyarul is megjelent a Könyvmolyképző Kiadó révén, ráadásul a zömében bestsellereket felvonultató „Vörös pöttyös” könyvek sorozatban, ám nem robbant itthon nagyot, ismertetők vannak, a reflexiók elmaradtak.

Mourlevat egy tulajdonképpen irigylésre méltóan idilli (más?) világot tár elénk, mely kvázi mindennapi életünk ráncfelvarrott, mesébe illő ikerpárjának is tűnhet. A főhős, a tizenhét éves Anna Collodi ide jár át, hogy megtalálja elrabolt nővérét, és eközben gyönyörű, még a legapróbb bőrhibáktól is mentes emberi (?) testekkel találkozik, csönddel, üres, sterilen tiszta, sima utakkal, rajtuk puritán házakkal, valamint ultramodern technológiával, például a lebegő, fénysebességgel száguldó járművekkel. A kép ugyanakkor – akárcsak Magocsa-Horváth Éva szürke tónusú borítója, amely mintegy küszöbként, vizuálisan is bevezet ebbe a világba – baljós, valahogy nem érzi benne otthon magát az ember, pedig eleinte még nem is tudjuk, hogy itt uniformizált, gépiesített rítusa, és külön városa is van a halálnak, fekete égbolttal. Ebbe a szó szerint is „földöntúli” szférába csak félhomályban, sötétségben, hajnalban van átjárás, nincsenek színek, sem nevetés, sírás vagy oxigén, az emberek nem lélegeznek, házastársak helyett „kompatibiliesek” vannak, gyermekáldás helyett központi lombikprogram, tehetséggondozás helyett „hiányszakmák” betöltésére való idomítás biztosítja a társadalom tökéletes haladását. És minden működik és minden ingyen van – a szerző grandiózus víziója apró részletekig összerakott és konzisztens világ, vagy ha úgy tetszik, egy napjainkra, aktuális életünkre reflektáló disztópia, világunk torz tükörképe – vagy éppen reális lehetősége? Ha így értjük, akkor kaphatunk egy viszonylag könnyen felfejthető „üzenetet” vagy figyelmeztetést, hogy ha a technicizált, elszemélytelenedett, mindenáron a tökéletességet vágyó életünket így folytatjuk, akár ide is eljuthatunk, csak éppen itt, a földön, ahonnan a regény Anna Collodijától eltérően nekünk már nem lesz menekvésünk. Persze a jövő helyett felfoghatjuk ezt egy múltra való reflexióként is, hogy hová vezethetnek, hová vezettek a hasonló „értékeket”, vagyis a termelékenységet, a rációt, a korlát nélküli fejlődést, a szépséget és az egészséget az egészségtelenségig hajszoló, homogén társadalmakat célzó ismert ideológiák és rendszerek, melyek az ettől eltérő csoportok üldözését és likvidálását is zászlajukra tűzték – a regénybeli halálváros, Estrellas kéményeiből beszédesen száll föl a füst, s fenyegeti az idegenként betolakodó Annát és nővérét is. Sok mindent belelátni ebbe, akár aktuálpolitikai vagy éppen klímavédelmi tanulságokat is – ugye, ehhez képest milyen jó is itt nekünk, a földön, klassz lenne vigyázni rá! –, és valószínűleg hiba is lenne, ha a könyvet csak egy elrugaszkodott képzeletű szerző ártatlan meséjeként, egy érdekfeszítő, ám bennünket távolról sem érintő fantazmagóriaként olvasnánk. A kérdés persze most is az, hogy a remek alapötlet és a fenti tanulságok mennyire olvastatják magukat, mennyire tálalja azokat didaktikusan a regény, mennyire vannak jól előadva, s persze nyelvileg megoldva.

Magyarul nagyon gördülékeny az egész szöveg, hála Burján Mónika lendületes sorainak és érdekes megoldásainak. Az úgynevezett „más világ” bejárata például „Vidék”-ben (!) van (Campagne), következetesen Vidékbe és nem vidékre mennek hőseink: így hívják a határtelepülést, mely felé csak az látja meg a táblát a Montbrisonba vezető autóúton, akit oda áthívnak. Allegóriaszinten is telitalálat, hogy az ismert szó e furcsa ragozással magyarul idegenül cseng, hiszen remekül jelzi, hogy egy, a miénkhez hasonló, ámde mégis egy másik dimenzióban lévő világba történik átmenet. Meg sem lepődünk ezek után, hogy vonatban és nem vonaton ülnek és „gyors vizet” isznak errefelé a szereplők – a könyvben számos utalás van egyébként a nyelvi pontosságra, a szöveg minduntalan figyelmeztet, hogy nem véletlenül használja az adott kifejezéseket, pár példa a magyar kiadásból: „Harmadszor megyek át. Az »átmenni« szót használom, ez tűnik a legmegfelelőbbnek. Ha hozzátenném, hogy a »túlvilágra«, azt jelentené, meghalni. […] De nem halok meg. Csak átmegyek.” (21. o.) Vagy: „Negyven éve írok regényeket, kitalált történeteket […] és úgy teszek, mintha hinnék bennük. […] És ezek az esztelenségek tápláltak. Valósággal tápláltak, azaz általuk került étel a tányéromba” (39. o.). Az olvasó e másik világba való bevezetésének alaphangja, rögtön az első fejezetek egyikében pedig talán mind közül a legjellemzőbb: „Az itteniek nem lélegeznek. Ezt nem képletesen mondom, nem arra akarok célozni, hogy lélegzetvételnyi idejük sincs […] Nem, valóban úgy értem, hogy nem szívják be az oxigént a szájukon vagy az orrukon át, mint mi, emberi lények” (41. o.). Amikor Annának a „préda” és a „vadász” szó jut eszébe nővérét, és – később kiderül – e másik világból származó vőlegényét elnézve (23. o.), már lehet sejteni, hogy krimiszerű történetet fogunk olvasni, ahol is hősünk remélhetőleg legyőzi az akadályokat és visszahozza nővérét a fogságból – s erre optimistán készülhetünk is a népmesei szólam (Anna háromszor tér vissza a más világba), és egy ottani, jóképű segítőtárs képében feltűnő romantikus szál megidézésével.

Ehhez nagyszerűen társul a ritmus is, a szöveg pörög, jól bánik a suspense-szel, nincs hiány a váratlan fordulatokban, de nincs is semmi felesleges. A következőhöz hasonló ellipszisek külön hozzátesznek az olvasói figyelem fenntartásához, alább Anna idős kísérőjét, a regényíró Virgil urat faggatja:

„Pedig olyan józan, olyan nyugodt, afféle igazi nagyapa kinézete van.

Hogy hagyhatta, hogy belerángassam ebbe? A vonatban fel is tettem neki a kérdést.

– Nem tudom. Talán azért, mert van egy veled egykorú unokám.” (120. o.)

S ha már Virgil úr és a karakterek: alapvetően végig konzisztensen épülnek fel, rájuk lehet ismerni a megszólalásaikból, következtethetünk a lépéseikre, Anna egy különc és vagány művészlélek, akit hirtelen jött jó megérzései is segítik, beszédmódja nyers és közvetlen, nagyobb gondolati asszociációin, vagy épp „szemtelenségén” egy idő után nem is lepődünk meg („Sikere volt a nőknél, amikor fiatal volt [Virgil úr]? […] – Nem, nem nagyon volt sikerem. […] – És Madeleine? […] – Mi van vele? –  Ő mégiscsak jó pasinak találta”, 125. o.). A másik hangsúlyos karakter Anna szerelmese, Bran, aki átmenetet képez a földi és a „más” világ között, hiszen úgynevezett hibridként éli mindennapjait földi anyától és idegen apától – az ő visszafogottága, bátor és erős jelleme tökéletes segítőtárssá és tökéletesen „kompatibilissé” teszi őt Annával. Ám Bran sorsának átgondoltságát némileg árnyalhatja, hogy bár sérülése után sok fejezeten keresztül nem áll el a vérzés, mégis mindent túlél, s testi erejét is hatásosan veti latba, amikor Anna és nővére élete forog kockán – mi pedig csak találgathatunk, hogy vajon hibrid mivolta, vagy csak a happy end okán „emberfeletti”. Virgil úr pedig, a látszólag teljesen átlagos nagypapa, aki „profi szinten” nem ért semmihez (91. o.) és regényíróként keresi az ihletet, valószínűleg a 8-as úton meg is találja azt a stoppoló Anna személyében, s egy idő után talán nemigen lehet másra gondolni, mint hogy a kezünkben tartott könyv akár az alkotói válságból kilábaló Virgil úr könyve is lehetne – bár ezt a metalepszist, vagyis hogy a könyv fiktív mellékszereplője egyben a valódi könyv szerzője is, nem viszi következetesen végig a mű – talán nem is szándéka –, puszta sejtetés marad.

A sztori záróakkordja – legyen az bármekkora happy end – azonban jócskán túlmutat a sejtetésen, ami egyébként nagy kár, hiszen szinte végig remek és ízléses, mondhatni ökonomikus a történetvezetés. Nyomozásból, izgalomból, tragikus eseményekből és persze romantikából épp annyit kapunk, amennyi még egyik irányban sem túlzás, egyiket sem érezhetjük soknak vagy hangsúlyosnak – ami írói fogásként sem utolsó, hiszen így talán úgy érezhetjük, hogy szívesen olvasnánk még a könyvet jó pár száz oldalon át. Tehát a Földlakó inkább okoz ilyen értelemben „hiányérzetet”, mint „vádolhatnánk” azt szószátyársággal, kivéve az utolsó fejezetet vagy epilógust „hét évvel későbbről”, ahol is Annát és Brant újra a 8-as úton látjuk viszont – az autó hátsó ülésen immár közös gyermekükkel. A regény itt picit túlmagyarázza, amit úgyis sejtünk, vagyis hogy hőseink valóban együtt maradnak és nagyon boldogok – ez már-már giccsbe hajló és finomabb megoldásokért kiált, de mindenképpen meglepő az igen visszafogott előzmények alapján.

Mindezzel együtt nemcsak egy remek és szórakoztató ifjúsági könyvről, hanem egy igen tanulságos olvasmányról is beszélünk, mely a tinédzserek szülei számára is elgondolkodtató üzeneteket nyújthat. Krimis jellege okán pedig külön szellemi izgalmat tartogathat a regény újraolvasása a „más világ” titkainak ismeretében, hiszen immár egyfajta gyanakvással, jelolvasó szuperképességgel rendelkezve vághatunk neki történtek felfejtésének. Elgondolkodhatunk, hogy mi vezethetett a halálesetekhez, mi vezetett Anna nővérének elrablásához, vagy hogy Anna miként hallhatta meg egyáltalán testvére segélykiáltását – de talán azon is, hogy mivé válhatunk színek, érzelmek és emberség nélkül. Mondhatnánk, hogy várjuk a szerző következő könyvét – de hát számos regényt megírt már 2011 óta, így csak ajánlani tudjuk a meglévőket, főként, hogy közülük jó néhány már magyarul is megjelent.

Mourlevat könyveivel kapcsolatos korábbi cikkeink:
A halhatatlanság vizének keresése
Jakabak Budán