A szombati nap fordítói műhelye még József Attila Szabad ötleteinek jegyzékén ügyködött több-kevesebb sikerrel, vasárnap azonban már Egressy Zoltán Portugál című drámájának részlete okozhatott némi fejfáját. (A Csehországból érkező Radeknek később be is durrant a foga, olyannyira, hogy orvoshoz kellett szállítani; nem tudni persze, hogy József Attila gyönyörszámba menő vulgáriái vagy az Egressy-szöveg vidékies retorikája tehető-e felelőssé mindezért.) Valamelyest az itteni helyzetre is jellemző, hogy a különböző nyelvek egymás káromkodásai iránt érdeklődnek első körben, ami ugye magvas gondolatmeneteket generált, hiszen a „büdöskurva” vagy a „bazmeg” – nem beszélve a „vazze”, sőt a „vazz’” rövidítésekről – korántsem mindenki számára volt egyértelműnek tekinthető. A jó ebédhez szólt tehát a nóta, a kora délutáni csendespihenőt pedig csak egy-egy klaviatúra-nesz törte meg, és persze a konyháról hozott hatalmas méretű almák roppanása, amint megadták magukat a sziesztázó társaságnak.

Aztán valahogy összekaptuk magunkat a délutáni 40 fokban, és kezdetét vette Görözdi Judit beszélgetése Vera Ghenóval és Karol Wlachovskyval, Grendel Lajos olasz és szlovák fordítóival. A kultúrák közti különbségek problematikája ezúttal csak a háttérben volt jelen, hiszen az olasz megjelenés ezerötszáz–kétezres példányszáma akár magyar kontextusban is figyelemre méltó lehet, pláne, ha – amint Vera Gheno beszámolt róla – az olaszok nagy általánosságban nem is nagyon olvasnak. (Paolo, az olasz srác rezzenéstelen arccal, lankadatlan érdeklődéssel figyelt közönség soraiban.) A fordítási nehézségek azonban mindinkább a lokális nyelvi dilemmákra utalt: az olaszok például hiába tésztanemzet, a tarhonyát nem ismerik, így igencsak meggyűlik a baja a fordítónak, amikor a marhapörköltre és az említett tésztafélére vágyó narrátor Grendel szövegében ezt mint hazai sajátosságot hangsúlyozza. Mert az olaszoknál még csak hasonló megfelelő sincs a tarhonyára mint olyanra (ami szerintem nem is annyira nagy baj, én a magam részéről inkább galuskapárti volnék).

Este nyolc órai kezdettel Fodor Péter irodalomtörténész, az Alföld folyóirat kritikarovatának szerkesztője beszélgetett Grendel Lajossal. Az írói pálya kezdeteitől a prózafordulat és a parabolisztikus elbeszélés hazai és nemzetközi szituáltságáig jutottunk, a kollektív- és egyéni szabadság egzisztenciál-filozófiai kérdéséig, mely a szerző prózájának alapvető témája. Grendel a poétikai folyamatok vázolásakor kiemelte a hetvenes és nyolcvanas években jelentkező fiatal irodalomtudós- és kritikus-nemzedék szerepét, mely az új próza legitimációját nagyban elősegítette; azóta, persze, amint Fodor Péter viccesen utalt rá, akkora a szakmában a fogalmi túltelítettség, hogy a rendre használt posztmodernről tudjuk például a legkevésbé, mi a búbánat is az.

Ehhez képest némiképp lohasztóbb problémát taglaltak a beszélgetőpartnerek, amikor arra igyekeztek választ keresni, vajh mi az oka annak, hogy manapság alig olvasnak, alig járnak felolvasásokra és irodalmi rendezvényekre az emberek. A szakma válasza, vázolta Fodor, hogy a szocializmus éveiben az irodalom a nem létező elsődleges nyilvánosság szerepét (tehát pl. a sajtóét) próbálta betölteni; ha körmönfontan is, de az irodalommal el- és ki lehetett mondani azt, amit egyébként nem. És mivel a rendszerváltozást követően az irodalom a másodlagos nyilvánosság horizontjába is inkább csak illeszkedni próbál, médiumszerepe egész egyszerűen oly mértékben lecsökkent, hogy érdektelenné tette az olvasást. Ez a politika-ideológiai gondolatmenet, valljuk be, roppant nyomasztó, azonban ha arra gondolunk, hogy a Győzike-show, Sebestyén Balázs vagy Uri Geller (hogy mindkét tévécsatorna műsorából szemezgessek) szellemileg súlyosan károsító hatású jelenléte nem csak médiahiszti, de egyfajta tömeghipnózis előidézésére is képes (hogy demagóg politikai felszólalásokat ne is említsünk), úgy meglehetősen kilátástalannak tűnik a helyzet akár a könyvek eladási statisztikájának, akár az irodalommal foglalkozó szakemberek igencsak „megtépázott” jóhírének, presztízsének és anyagi megbecsülésének jobbítására.

Mindez azonban nem akadályozta meg a tábor lakóit a különböző kulináris élvezeteket és a sport esztétikájában való „gyönyörködést” illetően, jóllehet a spanyol–olasz meccs lagymatag együgyűsége csak az ironikus félmosolyok gyakorlására volt alkalmas. Azért örültünk, hogy a spanyolok jutottak tovább, bár Fodor Péter utalt rá, az olasz válogatott mérkőzései azért különösen élvezhetetlenek, mert annyira rossz a játékuk, hogy azzal az ellenfélét is elrontják. Nem vitatkozhattunk e kijelentéssel, viszont élvezettel ittuk a hideg söröket. Hajnali egyre Paolo meggyújtotta a tábortüzet, olaszul előadott dalocskája pedig majdnem könnyeket csalt mindenki szemébe, bár hagyma hiányában inkább csak a kihegyezett nyársra tűzött virsliket sütögethettük. A környezet Rácz I. Pétert A legyek urára emlékeztette, vaddisznóvadászat helyett azonban csupán ártalmatlan szentjános-bogarakat üldözhettünk, amelyek voltak olyan szívesek, és misztikus zöld fénypontokat vontak sülő virslijeink köré. Grendel Lajossal közösen József Attila Eszméletét próbáltuk nagy nehezen összerakni – lám, a tábortűz hasított fáinak egymásnak feszülése bennünket is megihletett, és még szüleink (meg az óvónéni) ősi intelme is csaknem beigazolódott, miszerint aki a tűzzel játszik, az előbb-utóbb bepisil: így oltották hát el irodalom-kollégák a parázsló üszköt, ami egyben a nap utolsó felvonása volt.