A háborús élmények és a háborús motívumok Mészöly több művében fontos szerepet játszanak. Az előadások szervesen kapcsolódtak egymáshoz, az érintett témák skálája igen széles volt: a tágabb kontextustól, az 1945 után alkotó művészek generációjának háborús tapasztalatától a történelmi nagyregény kérdésein át egészen a háborús helyzetben mutatott egyéni és kollektív viselkedés ábrázolásáig terjedt. A Mészöly Miklós Egyesület elnöke, Szkárosi Endre köszöntője után Márton László Mészöly nemzedékének háborús élményeiről és ezek karriertörténeti összefüggéseiről beszélt. Kitért arra, hogy Mészöly nem pusztán a rövidprózában reprezentálta a háborús eseményeket – és ezek elmondhatatlanságát –, hanem kitért a verses művekre (Elégia), esszékre és tanulmányokra (Háború és irodalom), a drámákra (Bunker, Az ablakmosó) és a szerző szóbeli megnyilvánulásaira is. Felhívta továbbá a figyelmet arra, hogy Polcz Alaine Asszony a fronton című műve ugyanúgy támaszkodik Mészöly élményanyagára, mint a szerző saját tapasztalataira. Mészöly művészetének alakulását és sajátosságait kortársaival, többek között Andrzej Wajdával állította párhuzamba, miközben úgy találta, Mészöly életpályájának alakulása szembeszökő hasonlóságokat mutat a – 2021-ben szintén centenáriumát ünneplő – osztrák író, H. C. Artmann élettörténetével. Ezzel kapcsolatban érdemes felhívni a figyelmet – mintegy közös nemzedéki tapasztalatként – a világháború elbeszélésének, irodalmi ábrázolásának problematikájára. Ahogyan Artmannál, úgy Mészölynél is számos alkalommal felszínre kerülnek a művészi ábrázolás nehézségei, nevezetesen a forma kérdése: milyen formában lehet egyáltalán írni a háborúról és a háborús szerepvállalással együtt járó felelősség kérdéséről? Az ehhez kapcsolódó nehézségeket Márton – találóan – a „dadogás” metaforájával írta le.

Szolláth Dávid, akinek nemrég jelent meg kiemelkedő Mészöly-monográfiája, Mártonhoz kapcsolta előadását, miközben egy kettős felejtéstörténetet vázolt fel: nemcsak az irodalomtudomány „felejtkezett meg” az utóbbi évtizedekben az életrajz jelentőségéről a maga diskurzusa számára, hanem maga Mészöly sem tulajdonított jelentőséget a saját élettörténetének. Ezért mind a mai napig homályos az utóbbi néhány részlete. Legalább ennyire kulcsfontosságú a Mészöly-értés számára a második világháború utáni magyar emlékezetpolitika, a hiányzó, elégtelen vagy hamis szembenézés a háborús múlttal, amelynek különféle összefüggéseit Szolláth részletesen bemutatta. Beszélt a szembenézés irodalmi, művészi formaváltozatairól, és hangsúlyozta, hogy az államszocializmus évtizedeiben cenzurális tiltások is nehezítették vagy egyenesen lehetetlenné tették a szembenézés gesztusait a nyilvánosság terében. A korlátozott nyilvánosság kedvezett a „sorok között olvasás” gyakorlatának, melyet kifejlesztve részben az irodalom vette át a nyilvánosság emlékezetkulturális funkcióját. Ugyanakkor kérdésként merül fel, mennyiben lehetett vagy nem lehetett érvényes narratívát alkotni a kiüresedőnek és a háborús traumát megjeleníteni képtelennek látszó irodalmi nagyformák nyelvén. Ehhez kapcsolva emelte ki az előadó, hogy mennyire nem kapcsolódott az 1945 előtti hazai írónemzedékek írásmódjaihoz Mészöly, és hogy mennyiben inkább a kortárs világirodalmi kezdeményezések (mint például az abszurd) alkotják a mészölyi életmű elsődleges kontextusait.

Zoltán Gábor a kortársi olvasók elvárásai és a kortárs befogadástörténet jelenségeiből indult ki előadásában. Heinrich Böllt és W. G. Sebaldot említette, és azt a tendenciát, hogy a háború traumáiról szóló írások nem közvetlenül 1945 után, hanem megkésve láttak napvilágot. A megelőző előadásokban felmerült kérdés, a háború megírásának formai követelménye és lehetősége Zoltánnál is előkerült, mégpedig akként a háborús éveket követő várakozásként, hogy a háborús tapasztalatokat regényben, realista igénnyel lehetne és kellene megírni. Zoltán azonban egy másik kiindulópontot vél felfedezni Mészölynél, amikor a szerző már a Koldustáncban zárójelbe teszi az ábrázolt világ rendjét megalapozó morális magatartást. A német kiképzőtáborból való szökés történetét elbeszélő Film, az Emkénél elemzésében tovább boncolta a forma és a morál kérdéseit, pontosabban a háborús szituáció és az emberi döntések meghozásának nem diszkurzív, nem moralizáló, hanem ezeknél elemibb szinten közösségi folyamatainak a kapcsolatát.

Az előadásokat követő beszélgetésben számos újabb motívum felmerült, többek között a háborús bűnrészességgel való szembenézés adóssága vagy a bajtársiasság kérdése és ezzel kapcsolatban a homoszociális viszonyok. Mindvégig különösen fontos maradt azonban a kérdés, amely a magyar elbeszélőhagyomány és Mészöly kapcsolatát is meghatározza: a háború reprezentálhatatlansága a nagyepikai formákban. Az előadásokból világosan kiderült, hogy a háború témája 1945 után az addigi irodalmi nyelven és a történelmi regény akkor rendelkezésre álló eszközeivel megírhatatlannak látszott. Már az első világháború elbeszélhetetlenségére is akad példa – mint Móricz Zsigmond Tükör című írásfolyama –, a második világháborút követő társadalmi és diszkurzív átrendeződés okán a háború realista nagyregényével szemben megfogalmazott igényt egyáltalán nem lehetett kielégíteni. A fragmentált írásmód, a nagy narratíva megkérdőjelezése majd Mészöly életművében kristályosodik ki.

A vitadélután kiegészítő programjaként az előadók és a vendégek megtekintették a kiváló – 19. század végi, 20. század eleji – festő, Ujváry Ignác kisoroszi műtermét, majd elsétáltak Mészöly Miklós egykori, akkor még homokon fekvő tanya-nyaralójához.