PRAE.HU: Azt, hogy milyen a jó fordítás, nehéz meghatározni. De szerinted milyen a jó fordító? Milyen viszonyt érdemes kialakítani a lefordítandó szöveggel?

Biztosan közhely, az első két szempont mégis talán az, hogy ismerje nagyon jól a forrásnyelvet, amelyről fordít, valamint az anyanyelvét is. Nehezen képzelem el, hogy ne az anyanyelvemre fordítsak (ugyan volt már rá példa, de máig nem tudom maradéktalanul megítélni, hogy sikerült, szóval inkább kerülöm az ilyen helyzeteket). Fontos, hogy sokféle stílusregiszterben ismerős legyen, és otthonosan mozogjon. A jó fordító szívesen tanul, és ami talán a legfontosabb: alázatos. Nem túl szerencsés ez a szó, de nem tudok jobbat; arra gondolok, hogy mindig akad olyasmi, amit nem ismer az ember, aminek utána kell járnunk – ez rendszerint sok időt vesz igénybe, mégsem spórolható meg, ha alapos munkát szeretnék végezni. És alázatos abból a szempontból is, hogy tudnia kell mindig a szerzőt helyezni előtérbe: amikor fordítunk, a szerző hangját keressük, színészként viselkedünk, belebújunk a szövegbe; vagyis az, hogy én hogyan írnám meg magamtól az adott témát, teljesen mellékessé válik.

PRAE.HU: Amikor az ember szövegfordításba kezd, nyelvet is választ hozzá. Hogyan dolgozol, mi a munkamódszered fordítóként?

A munkamódszerem elég hektikus, ami az élethelyzetemből következik. Nem vagyok főállású fordító, van mellette egyetemi munkám, két kisgyerekem, szóval leginkább akkor fordítok, amikor sikerül. Viszont talán épp ezeknek a körülményeknek köszönhetően elég gyors vagyok. Ami a gyakorlati részét illeti, amikor elvállalok egy munkát, az elején elvégzek egy egyszerű osztást (terjedelem/egy kivitelezhető napi átlag), és kiszámolom, hogy nagyjából mikorra leszek kész. Ma már okosabb vagyok, mint az elején, és tudom, hogy ráhagyással kell dolgozni, mert olyan soha nincs, hogy ne jönne közbe semmi. És mivel utálok késni, fontos, hogy úgy számoljak, hogy tényleg elkészüljön időre a munka, mert a könyvkiadás csapatjáték, és sokak idejével élek vissza, ha csúszok. Ami konkrétan a fordítói munkát illeti, szerintem úgy csinálom, ahogy mindenki más: sok könyvtárazással, sok utánajárással, és sok félhangos motyogással. Gyakran kimondom a szöveget, mielőtt leírom, hogy halljam, mennyire életszerű. Ilyenkor azonnal kiderül, ha rossz a szórend vagy nem ott vannak a hangsúlyok, ahol szeretném. 

PRAE.HU: Előfordul olyan, hogy a fordító nem tud azonosulni a szerzővel, akit fordít, annak gondolataival, világképével?

Ilyen is van persze, bár bizonyos határon belül szakmából meg lehet oldani a dolgokat. Nem kell mindenben egyetértenem a szerzővel; mondatokat fordítok, és ha azok a mondatok jól meg vannak írva, akkor könnyű dolgom van. Persze ha egy szerző úgy ír, ahogy nekem nagyon kényelmetlen gondolkodnom, és ezt mondjuk sokszáz oldalon át csinálja, akkor könnyen lehet, hogy őt nem nekem kell lefordítanom. Biztos vagyok benne, hogy minden zsák megtalálja végül a maga foltját.

PRAE.HU: Szerzők esetében gyakran hallani, hogy amióta írnak, nem képesek már „nem szakmai szemmel” olvasni, óhatatlanul is megakasztja őket egy-egy hiba, rosszul használt szó, szókapcsolat. A fordítók esetében hogy van ez? Ha fordított szöveget olvasol, gondolkozol azon, hogy lehetett volna ezt a szöveget másképpen fordítani?

Persze, beleakadok, ha rossznak találok egy megoldást, és automatikusan javítom magamban. Ettől még nem biztos, hogy jobb lesz, csak nekem jobban tetsző. De könnyen lehet, hogy épp fordítva van: azért lehetek fordító, mert érzékeny vagyok a nyelv különféle változataira, mert tudom kívülről is figyelni, ki hogy használja a nyelvet. Ez nagyon jó játék is: sokszor kitalálok magamban egy mondatot, és végiggondolom, hogy ki hogyan mondaná ugyanazt; kicsit olyan ez, mint Queneau stílusgyakorlatai. Egyébként a rossz megoldásokat könnyen elfelejtem, és sokkal jobban megragad, ha valaki szépen fordít valamit. Szerencsére ilyen is jócskán akad.

PRAE.HU: Választasz fordító alapján olvasmányt?

Mindenképp! Ha felfedezem, hogy valaki szépen fordít, nyomban utánanézek, hogy mit csinált még. Egyetemista korom kedvencei voltak Körtvélyessy Klára Kundera- és Hrabal-fordításai; a Spanyol Tanszéken Scholz Lászlótól tanultam fordítani, az ő megoldásait ezer közül is megismerem. Kevés szebb szöveget olvastam, mint Italo Calvino Láthatatlan városok című könyve Karsai Lucia fordításában, és alighanem soha nem olvastam volna északi könyvet, ha Egyed Veronika nem úgy fordítja, ahogy. Szóval határozott igen a válasz.

PRAE.HU: 2020-ban Erdődy Edit-díjat kaptál. Ezt a díjat az MTA BTK Irodalomtudományi Intézet Modern Irodalmi Osztálya adja minden évben. Olyan kortárs irodalmi, színházi vagy irodalomtudományi teljesítmény elismeréseként ítéli oda, amely a humor, az irónia, a szatíra, illetve a bevett evidenciákra való elfogulatlan rákérdezés eszközével a társadalmi megértés, a szolidaritás és humánum értékeit segíti érvényesülni. Ezt a díjat a Párduc márványlapon – Barangolások a latin-amerikai irodalom és művészet határterületein című könyvedért ítélték neked. Milyenek ezek a határterületek?

Azt hiszem, mindenekelőtt nagyon szubjektívek. A párducos könyv tulajdonképpen szerelemprojekt volt: három évig voltam Kállai Ernő-ösztöndíjas, és az ösztöndíj ideje alatt a kuratórium tagjai (Tatai Erzsébet, Sturcz János, Pataki Gábor, Seregi Tamás) végig borzasztó szépeket mondtak az amúgy elég összevissza témájú irományaimra. Amikor a vége felé azon tűnődtem, hogy ebből talán könyvet kellene csinálni, biztattak, hogy írjam meg magyarul – addig spanyol nyelvű kötetet terveztem, mivel az anyagaim nagy része latin-amerikai, és sok közülük nincs lefordítva. A látszólag elég széttartó szövegekben egyetlen közös volt: hogy valamiképpen mind határterületen egyensúlyoz. Rengeteg anyagom volt, ráadásul sokféle, hozzá pedig nagyon kevés időm, hogy megírjam. Ekkor eszembe jutott Borges, aki azt mondta, felesleges erőfeszítés hosszú könyveket írni: elég, ha recenziót írunk róla, és olyan, mintha az adott kötet létezne. A párducos könyv tehát tizenegy recenziót, vagy ha úgy tetszik, kötetkezdeményt tartalmaz. Minden fejezetben egy könyv vázlata van, amit, ha egyszer öreg leszek, és a mostaninál sokkal okosabb meg ráérősebb, talán megírok. De még jobb lenne, ha az olvasók közt akadna, aki megírja helyettem, és akkor nekem már nem kell. Nagyon hálás vagyok a Jelenkor Kiadónak, hogy megjelentette ezt a könyvet.

PRAE.HU: Fontos számodra a szakmai visszajelzés?

Nem biztos, hogy ez rá a legjobb szó, de kétségtelen, hogy nagyon jólesik. Kiváltképp, mert a díjátadón kiderült számomra, hogy az MTA Irodalomtudományi Intézete közösségének nagyon sokat jelent kollégájuk, Erdődy Edit hagyatéka, és ettől annak is fontossá válik, akit kitüntetnek ezzel a díjjal. Azóta elolvastam Erdődy Edit írásait (A lélek színpadán, Balassi, 2019), és ennek ismeretében még nagyobb megtiszteltetés a díj. Persze ha nem kaptam volna, akkor is ugyanúgy dolgoznék, mint most. 

PRAE.HU: Sok múlik a kiadó és a fordító közötti viszonyon? Lemond a kiadó egy könyv lefordíttatásáról, ami külföldön sikerkönyv lett, ha azt nem találja itthon gazdasági vagy egyéb szempontokból sikeresnek, befogadhatónak?

Azt hiszem, ez a kiadó egyéni döntése, minden kiadó saját maga mérlegeli a kockázatokat és a lehetőségeket. Biztosan van olyan könyv, amely gazdasági okok miatt nem jelenhet meg, de olyanról is tudok, ami veszteséges, mégis kiadták, mert fontosnak találták. Azt hiszem, erről a kiadóvezetők nálam sokkal többet tudnának mondani. Ami a kiadó és a fordító közötti viszonyt illeti: a fordítás magányos szakma, nem a kiadóban fordítok, hanem leginkább otthon (vagy a könyvtárban, a sarki kávézóban, a játszótéren, a körülmények függvényében), vagyis, ha korrekt a viszony, az teljesen elegendő. Ha személyesen az én helyzetemről kérdezel, azt tudom mondani, hogy nekem nagyon jó: nagyon jól bánnak velem a kiadók, akikkel dolgozom, és igyekszem én is rendesen elvégezni a munkámat.

PRAE.HU: Olvasóként előfordul, hogy csak a rossz fordítást jegyezzük meg. Érkezik egy fordító felé visszajelzés akkor is, ha jó a fordítás?

Sokszor kaptam ilyen pozitív visszajelzést, és nagyon örültem neki. A recenziók, fordításkritikák mellett mostanában a közösségi oldalakon is sokszor írnak ismeretlenek, és örülnek egy-egy könyvnek. De írt már kedves üzenetet a könyvrendelésem mellé a könyvesboltos, szelfizett a fordításommal a gyerekem csodás óvónénije, sok jó történetet tudnék mesélni. És olyan is akad, hogy valaki kérdez, vagy épp felhívja a figyelmemet egy tévedésre: ez is ugyanolyan fontos, jegyzetelni szoktam az effélét, mert azon túl, hogy sokat lehet belőle tanulni, egy esetleges következő kiadásnál javítani tudom ezeket a bakikat.

PRAE.HU: Te fordítottad a Guillermo Cabrera Infante Trükkös tigristrió című regényét is, ami nekem Pál Ferenc tanár úrnak köszönhetően nagy kedvencem lett a karantén idején. Mesélnél ennek a regénynek a fordításáról, kulisszatitkairól? Hogyan lehet felkészülni egy nagyregény fordítására?

Sokat és sokszor meséltem már róla, például itt vagy itt.Összességében azt gondolom, teljes képtelenségnek tűnt ez a vállalkozás, nagyon féltem tőle az elején, végül pedig a kedvenc munkám lett belőle. Borzasztóan örülnék, ha folytatódna, és további Infante-könyveket fordíthatnék magyarra. Ami a felkészülést illeti, fogalmam sincs, hogy lehet felkészülni egy nagyregény fordítására. Egy edzőtermi bérlet mindenképp jó szolgálatot tehet a közben kialakuló hátfájás ellen. Egyebekben pedig azt hiszem, ha jól van megírva, nem nehezebb hosszút fordítani, mint rövidet, csak tovább tart.

PRAE.HU: Személyesen fűződik valamilyen élményed Kubához? Miből inspirálódtál a fordítás során?

Az 50-es évek Kubájáról nincs élményem, arról azonban van, amikor a 80-as évek végén kubai vendégmunkások éltek az utcánkban. Volt az utca végén egy textilgyár, itt dolgoztak, és a gyár melletti munkásszálláson laktak. Nagyon hamar minden környékbelinek lettek kubai barátai, az emberek megtanultak alapszinten kommunikálni velük, még a zöldségesünk is tudta, hogy „tres kilos de plátano”, és később vendégeskedett Kubában: a pálmafás fotók a mosolygó Marika nénivel az előtérben még hosszú évekig díszítették a bolt összes falát. Máig emlékszem dalokra, beszélgetésfoszlányokra, amelyeket kisgyerekként tőlük hallottam, és ez a fajta „hangzó emlékanyag” talán tényleg a segítségemre volt a fordítás során. És persze megnéztem a kötetben említett filmeket (ezeket korábban alig ismertem), meghallgattam a zenéket, így kialakult bennem egy kép arról, miféle környezetbe kell beleképzelnem a szereplőimet. Ami pedig a nyelvi regisztereket illeti, vannak kubai barátaim, akiket bármikor megkérdezhettem, ha elakadtam a szöveggel. 

PRAE.HU: Mit gondolsz, mennyire ismerjük itthon a spanyol vagy latin-amerikai szerzőket? Mennyire nyitottak a magyar olvasók efelé? Van benned hivatástudat, hogy fordítóként megismertess egy másik kultúrát?

Azt hiszem, ilyesféle hivatástudat nincs bennem, ahogyan olyan ambícióim sincsenek, hogy ezt vagy azt a szerzőt mindenképpen én szeretném lefordítani. Könnyen el tudom magam foglalni; ha sosem fordíthatnék, akkor biztos rajzolnék, vagy csak olvasnék, és ugyanilyen jól érezném magam. Amikor fordítok, nem szoktam a leendő olvasókra gondolni, hiszen én is tanulok közben, és rendszerint arra összpontosítok, hogy tisztességes mondatokat állítsak elő a végén. Ha ez sikerül, az bőven több, mint amit remélhetek. És bár igaz, hogy aki olvas, megismer egy másik kultúrát is, de engem az irodalomban sokkal jobban érdekel az egyetemes, emberi rész: az, ami inkább hasonlít, semmint különbözik. Tény, hogy egy Carpentier-regényből megismerheted a karibi-térség teljes flóráját és faunáját, sőt akár egy építészeti szótárt is összeállíthatsz, de én a szavak zenéjét szeretem a legjobban benne. A Száz év magányban áttételesen ott van Latin-Amerika történelme, de számomra fontosabb téma, hogy mit kezd a mindenkori ember a szégyennel vagy a félelmeivel. Ez a történet bárhol máshol is játszódhatna, és ugyanilyen erős volna. Ha már kultúraközvetítés: sokat fordítok művészettörténeti szakirodalmat, ott csakugyan inkább az ismeretközlés a cél. Ilyenkor az a legfontosabb a számomra, hogy a szakszöveg közérthetően szólaljon meg, hogy bárki megérthesse akkor is, ha amúgy nagyon komoly tudományos eredményekről szól a szöveg. Sajnos a szakszövegekkel kapcsolatban még mindig sokszor úgy gondoljuk, minél érthetetlenebb, annál tudományosabb. Én ebben nem hiszek, szerintem minden szöveg lehet(ne) érthető, és ha csakugyan az volna, sokkal több emberhez juthatna el.

Hogy itthon mennyire ismerjük a spanyol nyelvű szerzőket? Olvasója válogatja. A boom szerzői közül sokat lefordítottak a 60-as, 70-es évektől kezdve; a kortárs szerzők közül is sok jó megjelent, és persze akadnak hiányok is. Ezek persze alighanem nagyon szubjektívek, mindenkinek más hiányzik. Én annak örülnék, ha nyitottabbak volnánk a költői, asszociatívabb szövegekre. A spanyol nyelvű irodalmakban rengeteg realista mű van, ezeket könnyű érteni, és sokan is olvassák őket. De csodás volna, ha egy-egy „nehezebb” könyv is tömegekhez juthatna el: ha Carlos Fuentes nagyregénye, vagy mondjuk a már említett Cabrera Infante ott lenne a villamoson a szatyros nénik meg az iskolából hazafelé tartó gimnazisták kezében, akkor azt hiszem, tényleg nagyon boldog lennék.

(Fotók: Tillai Tamás, Jelenkor)