Meglepő, hogy a spanyol nyelv egyik legjelentősebb költőnőjét, Juan Inés de la Cruz, gyakorlatilag nem fordították lengyelre. Nincs hiány Calderón vagy Szent Teréz műveinek fordításából (bár Ávilai Nagy Szent Teréz verseit ritkábban ültetik át, mint a munkatársa, Keresztes Szent János költeményeit). Pedig a modern ibériai irodalom még rejteget egy gyöngyszemet.

Octavio Paz írja a mexikói apáca nagy életrajzában (Sor Juana o las trampas de la fe, 1982):

„Mi különbözteti meg másoktól a nagy költőt? Eliot szerint három tulajdonság: a tökéletesség, a gazdagság és a változatosság. Juana termékeny költő volt, még akkor is, ha sok más költőhöz hasonlóan neki is csak néhány verse felel meg a tökéletesség végső próbájának. Változatos volt, nem csak a formák és a ritmusok tekintetében, hanem témában és hangnemben is. Emellett néhány verse […] a spanyol nyelv legtökéletesebb műveihez mérhető. Műveinek – gondolok itt a Primero sueño Divino Narcisora, néhány szerelmes versre – nem csak a nyelvünk (azaz a spanyol – M. K. megj.), legjobb irodalmában, hanem a nyugati civilizáció hatalmas hagyományában is van helye.”[1]

Paz szerint (márpedig az ő vélemény kötelező érvényű) sor Juana költészete a legkiemelkedőbb teljesítmény a két Amerikában Emily Dickinson és Walt Withman színrelépése előtt. És pont ez a költészet maradt szinte ismeretlen Lengyelországban, leszámítva néhány szonettet, amely a Tygodnik Powszechnyben jelent meg sok évvel ezelőtt, és azt a kettőt-hármat, amelyet Leszek Engelking fordított lengyelre. Ennyi az egész – semmi több.

Nem kétséges, hogy sor Juana tehetsége elhomályosít mindent, amit Latin-Amerikában írtak a XX. század előtt, az irodalomtörténészek habozás nélkül Carvantes, Góngora és Calderón mellé helyezik a mexikói kreol nő szerzetesi nevét. Sor Juana emellett érdekes példa a szellemileg független, magányban alkotó autodidakta nőre, aki a kolostori cellából küldi a műveit a világba.

Alighanem azért lépett be a rendbe Juana Inés de Asbaje y Ramírez de Santillana (1648/51–1695), mert olyan helyet keresett, amely megadja ezt a függetlenséget. Ez akkoriban jó befektetés volt a jövőre nézve – Spanyolország „aranykorában”, a rendek internátusok voltak az egyedülálló nők számára, és rendszerint nem tartották be szigorúan a regulát. Találkozhatott a hozzátartozóival, írhatott, pihenhetett, fejlődhetett művészileg.  Egy spanyol kalandor törvénytelen lányaként nyilván kevés esélye maradt sor Juananak az előnyös házasságra, pedig igen szép volt. Hozományt sem kapott, leszámítva bámulatos intelligenciáját, lexikális tudását, amelyet önállóan szerzett a nagyapja könyvtárában. Nem vonzotta a feleség szerepe. Luisa Roldánnal ellentétben, akiről még írok, biztos nem úgy képzelte, hogy pelenkák között éli az életét, kiszolgáltatva a házastárs kénye-kedvének. Egyszerűen – nem minden férfi való ilyen nőnek. Egyébként maga a költőnő ad magyarázatot:

„Fogadalmat tettem, abban a tudatban, hogy vannak bizonyos jellemzői a kolostori életnek […] amelyek nagyon idegenek a természetemtől; de mivel nem volt kedvem férjhez menni, úgy éreztem, a kolostori élet lesz a legkevésbé helytelen, üdvösségem szempontjából pedig ez jár a legnagyobb haszonnal.[2]

A szobrász Luisa Roldán egzisztenciája hősies volt, ugyanakkor a szobrász mintázással szerzi mesterségbeli tudását, és az alkotóképességének megőrzése ebben az esetben maga a művészet. Látszólag ugyanez a helyzet az írónál – az irodalom uroboros, önmagával táplálkozik, más írók olvasásából keletkezik. Időigényes; úgy kell gondozni mint valami ritka kimerikus növényt, miközben nem lehetünk biztosak abban, hogy értékes gyümölcsöt hoz. Miután teljesítette az apácák kötelességeit, sor Juana nyugodtan átadhatta magát az olvasásnak. Különleges könyvtárat gyűjtött össze a cellájában – az egyik legnagyobbat a nyugati féltekén. Értékes hangszereket és kutatóeszközöket is tartott kétszintes kolostori lakhelyén. Az apáca cellájában születtek az értekezések és levelek, pár száz vers, néhány színdarab, köztük az Isteni Nárcisz, az úgynevezett auto espiritual legtökéletesebb példája e műfaj történetében. A szemtanuk beszámolói szerint képek és zenedarabok is készültek ott.

A kilencvenes években nem volt egyszerű sor Juana élete – 1690-ben jelent meg a pueblai püspök pamfletje (a főpap sor Filotea álnéven írta), azzal vádolta az apácát, hogy nem nőknek való ügyekkel, azaz világi tudományokkal, irodalommal és mindenekelőtt teológiával foglalkozik (sor Juana belekeveredett a finezasról, Krisztus tökéletességéről folytatott helyi skolasztikus vitába). A költőnő kezdetben dühödten védte magát, ekkor adta ki a Resuesta a sor Filotea című önéletrajzi írását, ezt a maga idejében egészen rendkívüli kiáltványt, melyben a nők egyenjogúságát követelte szellemi-lelki ügyekben. De nem látszott ígéretesnek Sor Juana jövője – 1693-ban az apáca kénytelen volt letenni a tollat. A saját vérével írta alá a nyilatkozatot, melyben lemondott a költészetről és a tudományról. Két ével később halt meg a pestis idején, mindvégig beteg nővéreket ápolt.

Krisztus mint Nárcisz

Az ember nem lehet mindig zseniális művész, csak néha. Bizonyos pillanatokban rá lehet ismerni, például akkor, amikor egy apró részletben megjelenik a hatalmas mesterségbeli tudása (első példa, ami eszembe jut, Jan van Eyck – és ahogy a füvet vagy az aranyszőttest festette). A bámulatos képzettársítás is elárulhatja – az a legjobb, ha kicsit kétértelmű, lélegzetelállító és komoly kulturális következményekkel jár. Ilyen apróságokon múlik, hogy ki kerül a nyugati művészet Parnasszusára.

Sor Juana El divino Narciso vagy Isteni Nárcisz című drámájában minden megvan: a művészi bravúr, az ötlet, a kétértelműség. Megtaláljuk a görög mítoszt, az ellenreformáció szekere elé fogva, leterítve Petrarca nyeregalátétjével. A mexikói apáca leghíresebb darabja dráma-metafora. Az auto sacramental műfajába, a XVII. századi Spanyolországban hihetetlenül népszerű eucharisztikus dráma típusába tartozik, amelyet az úrnapi ünnepségeken adtak elő. Az egyik legkiválóbb szerző, aki ebben a műfajban alkotott, Lope de Vega úgy gondolta, hogy egy igazi autonak három jellemzővel kell kitűnnie: dicsőíti az oltári szentséget, legyen (jó) előadás és mutassa be a dogmát. Calderón is írt autot (említsük meg legalább a leghíresebbet, A világ nagy színházát (El gran teatro del mundo) vagy a kevésbé ismert Az isteni Orpheust (El divino Orfeo) – azt adarabot, amely bizonyára mintaként szolgált a mexikói apáca számára). Sor Juana írta az egyik legjobb eucharisztikus drámát, aki a legkésőbb alkotott mindannyiuk közül, tehát a kiváló írótársak által kitaposott ösvényre léphetett. Nyugodtan A világ nagy színháza mellé helyezhetjük az Isteni Nárciszt, az apáca költészete ettől nem veszít semmit az értékéből.

Ma már nevetségesnek tűnhet az auto sacramental sok jellemzője – mindenekelőtt az allegorikussága. Ha el akarunk jutni a lényeghez, át kell verekednünk magunkat a szép redőkbe rendezett történelmi, bibliai és mitikus álruhák rétegein. Megszemélyesített fogalmak szólnak hozzánk a színpadról. Az Isteni Nárcisz főhőse pedig – Nárcisz és az Echo mellett, amit el is várhatunk a szép ifjúról szóló mítoszadaptációjától – az Emberi Természet, a Zsinagóga, a Kegyelem és a Pogányság lesz. Sor Juana három ilyen darabot írt. Az Isteni Nárcisz lett az utolsó, és kétségkívül ez a legjobb. Lenyűgöző a metaforika mélysége és pontossága metaforák, még akkor is, ha kezdetben sokkoló az, hogy Nárciszhoz hasonlítja Krisztust.

De tartsuk a sorrendet. Idézzük emlékezetünkbe Nárcisz antik mítoszát –akkor értékelhetjük csak igazán az apáca mesterségbeli tökélyét. Ovidiusz Átváltozásaiból ismerjük a szép ifjú autoerotikus dillemáit. Nárciszt Cephisos folyóisten és Liriope nimfa fiának tartották.

„Minden városban tisztelték Aoniában
őt, ki ha kérdi a nép, sose téved, a válasza biztos.
Első lett, ki igaz szavait tanúsítani tudta,
kékvizű Liriope, akit egykor görbefutású
vízzel körbeölelt Cephisos, a habja közé zárt,
s tört testére vadul. Terhes lett, s szült is a szép lány
egy fiat, ezt rögtön kedvelték akkor a nimfák,
s Narcissusnak hívta. Kiről kérdezte, megér-e
hosszú időt, vénsége korát meglátja-e majdan,
s "Hogyha magát sosem ismeri meg!", szólt erre a szent jós.”

Tehát kedvezően is alakulhatott volna minden, bár a mitológia hozzászoktatott minket ahhoz, hogy nincs happy end. Sajnos most sem lesz. Nárcisz nőtt és szépült.

„sok fiatal fiú és sok lány kívánta szerelmét.
Mégis, a nagy szépség mellett nagy dölyfe is éledt:
egy fiatal fiú és egy lány sem kapta szerelmét.”[3]

Pont az veszejtette el őt, hogy nem tudta viszonozni az érzelmeket. Amikor egyszer „hálóval remegő szarvasra vadászott”, meglátta Echo nimfa. Az a gyönyörű lány, akit ma már csak az erdőben hallott, ritmikusan ismétlődő szótagokból ismerünk „test volt még […], nem pusztán hang, de a csacska nem használta bizony másképp”. Röviden szólva: Echo csak másokat tudott ismételni. Ezt a büntetést szabta ki rá Iuno, amikor a rémisztő istennő rájött arra, hogy miközben Echo szóval tartja, Jupiter szabadon hancúrozhat más nimfákkal. A félig néma Echo természetesen első pillantásra beleszeretett Nárciszba – de nem tudta bevallani neki. Tehát a sűrű bozótban várt rá, hogy ismételhesse szavait. Amikor végre sor került a találkozásra, drámaian végződött:

„Az menekül, s menekülve: "Kezed vidd onnan odébb!" szól.
"Inkább meghalnék, semmint a tiéd legyek!" így szól.
Mást a leány nem mond: "A tiéd legyek!" - ennyi a válasz.
S minthogy megveti őt a fiú, megbúvik a berken,
rejti a lomb arcát, barlangban tartja lakását”

(„manus conplexivus aufer!
ante” ait „emoriar, quam sit tibi copia nostri”;
rettulit illa nihil nisi „sit tibi copia nostri!”)

Szörnyű ez a vallomás, amelyre abban a pillanatban kényszerült Echo, amikor már nem maradt semmi remény. Ez sok mindent elmond Ovidius nagyságáról. A nimfa szenved – ekkor veszíti el kétségbeesésében a testét, és csak hang marad. A nők viszont bosszúszomjasak. Echo eltűnt, de nem ő szenvedett egyedül. Más nimfák bosszulják meg, akik viszonzatlanul szerették Liriope fiát.

„Ezt a leányt, s azután a vizek meg a bércek igen sok
nimfáját, s a fiúk seregét játszotta ki folyton.
Míg egy semmibevett végül fölemelte a karját
s szólt "Ő is csak eképp epedezzék hasztalan egyre!"

Meghallgatta a fohászt Nemeszisz (ő is nőnemű). A görög panteon érdekes alakja. Hésziodosz „halálos gyötrelemnek” nevezi, és azt írja, hogy az Éj szülte őt – nővéreivel, Szerelemmel és Csalódással együtt. Ő felelt az igazságért, a bosszúért és a végzetért. Lenyűgöző kombináció! Ebben a világban az igazság még szigorú és ősi, nem lehet bosszú nélkül elképzelni.

Abban a pillanatban éri utol Nárciszt a bosszúvágyó igazság, amikor szomjazik. Tiszta tükrű forráshoz vezetik Nemeszisz hosszú ujjai. „Egy iszaptalan és kristályos ezüstvizű forrás, / melyhez még pásztor soha, sem legelő hegyi kecske, /
más nyáj sem járult”. Megpillantja arcát az ifjú e természetes tükörben.

Szomját oltani vágy, s más szomj nő benne eközben,
míg iszik ott, a saját képét meglátja, szerelme
fellobban, s ami csak rezgő víz, testnek alítja.
Megbámulja magát, nem mozdul, az arca se rezdül,
szinte szobor
[…]
várfal:
csöpp kicsi víz pusztán. Maga is kívánkozik énrám;
mert valahányszor csókjaimat közelítem a vízhez,
ő is, bárha hanyatt, ajakával hajlana hozzám.

Echo sorsa várj rá. „A dér korahajnalidőben, / hogyha a nap melegül, már olvad a nagy szerelemtől, / s lassanként elemészti egészen a vak szerelemláng.” Utána csak „a helyében sárga virágot, / hószinü szirmokkal köritettet, lelnek a réten”.

Ennyit Ovidiusról. Ezt a mítoszt alakítja át Sor Juana az Úr szenvedésének, halálának és feltámadásának allegóriájává. Az Isteni Nárcisz főszereplője az Emberi Természet, akit Nárciszról mintázott. A Bűn viszont elcsúfította ősi szépségét. A Természet szerelemes Nárciszba, de nem meri bevallani neki, mert tudja, hogy megrémítené Szerelmét a kinézete. Az egyetlen reménye az, hogy megtalálja a csodálatos Szökőkutat, amely megtisztítja a bűn mocskától – és pontosan ezért imádkozik, miközben keresi a makulátlan forrást. Tehát az Emberi Természet nem tétlen, hisz tőle is függ az, hogy megtalálja-e a forrást. Bár többször is leírja Sor Juana, hogy nem lehet kiérdemelni a kegyelmet, és végül a deus ex machina (szinte szó szerinti!) megfelelőjeként  jelenik meg a darabban a Kegyelem , sokszor pelagianizmussal vádolják – csakúgy, mint annak a rendnek tagjait, akik kétségtelenül hatással voltak munkásságára: a jezsuitákat. Szerintem tévesen.

Zavarni akarja a forrás keresése közben az Emberi Természetet Echo, akit a Kevélység és az Önimádat kísér. Sor Juananál a nimfa a sátán – egykor ő is szép volt, de mivel az lett a fő célja, hogy megsokszorozza szépségét, elcsúfult. Echo tudja, hogy amikor Nárcisz meglátja a forrás által megtisztult Emberi Természetet, rögtön belé szeret. Pontosan így határozza meg az üdvösséget a darabban: Isten magára ismer az Emberi Természetben, felismeri isteni szépségét. A szépség tehát Isten alapvető attribútuma.

Echo meg akarja akadályozni ezt a találkozást. A nimfa le akarja győzni vetélytársát, ezért felkeresi Nárciszt a hegytetőn, ahol negyvennapos böjtöt tart. Szeretné elcsábítani, és nem csak magát, hanem a világminden kincsét is neki ígéri. A visszautasított nő célja eztán az, hogy megölje azt, aki nem lett a Szeretője. Közben az Emberi Természet találkozik a Kegyelemmel, jóságos dajkájával, aki elválaszthatatlan társa volt azokban az időkben, amikor még az Édenkertben volt. A Kegyelem segítséget ígér a lánynak, és elvezeti a Szökőkúthoz, az élet vizének forrásához. Nem okoz sok fejtörést felismerni ebben a Boldogságos Szűz Máriát. Csak benne találja meg a romlott Emberi Természet hajdani szépségét.

Megérkezik erre a helyre a Természet és a Kegyelem, ott várják Nárciszt. Az ifjú elveszett bárányát kereső Pásztorként érkezik meg. Mivel szomjas, a víztükör fölé hajol, hogy ihasson – a Kegyelem ekkor szól a Természetnek, hogy menjen oda, hadd lássa meg Nárcisz a vízben a Természet tükörképét. Természetesen az ifjú rögtön őrületesen beleszeret ebbe a tükörképbe. Sajnos, akárcsak Ovidiusnál, itt sem teljesedhet be a szerelem – a romlott világban csak a forrásban látható a szeretett lány tökéletessége, így végleg elválasztja a szerelmeseket a tiszta vizek tükre. A végső találkozásra várni kell a parúziáig. Az ifjú tisztában van azzal, hogy meg kell halnia a szerelméért, mert csak így teljesedhet be. Meghal és virággá változik –esetünkben ez az áldozati kehely költői megfelelője.

Abban a pillanatban jelenik meg a színpadon Echo, amikor Nárcisz felismeri a szerelmét. Látva, mi történt, ijedtében elveszíti a hangját – eztán már csak mások szavainak a végét tudja ismételni. Itt is meglepő Sor Juana éleslátása: hisz az ördög, akit Echo személyében ismerhettünk meg, nem képes létezőket teremteni; csak gúnyosan utánozni és megmásítani tudja a már meglévőket. A Pásztor halálával egyáltalán nem ér véget Echo szerepe – a nimfa úgy dönt, azt is el kell érnie, hogy az Emberi Természet felejtse el Nárciszt.

Nárcisz szerelme eközben a veszteségét siratja. Ekkor újból megjelenik a Kegyelem, és megmondja a Természetnek, hogy Nárcisz él. Hamarosan találkozik is vele a Természet, és csak a beszélgetésük közben érti meg, kivel van dolga. Nárcisznak el kell hagynia őt, mert indul az Atyához. Azzal nyugtatja a szerelmét, hogy itt hagyja neki az egyházat és a szentségeit, így nem kell félnie Echo ármánykodásaitól. Pontosan így végződik a dráma: nyitott marad, hisz nem ismerjük a történtet végét. Mindig Nárcisz visszatérésére várunk. Micsoda szerencse, hogy mindig nálunk van a kelyhe.

Petrarca nyeregalátétje (kitérő)

Azt írtam, hogy az Isteni Nárcisz maga az ellenreformáció, leterítve Petrarca nyeregalátétjével. Muszáj hát tennem egy kitérőt.

„Midőn az alkotó kínján kesergve
Az égi bolton elsápadt a nap :
Még csak nem is védhettem magamat
És szép szemed szivem’ már lánczra verte.

Azt véltem, nincsen szükség védelemre
S hogy Ámor oly napon nem hord nyilat -
S így nem is féltem. Búm ezért fakadt
Akkor, midőn a mindenség keserve.”

(Radó Antal fordítása)

Minden idők egyik leghíresebb szerelmes verses kötete – a Rerum vulgarum fragmenta, más címen Canzoniere vagy Laura életében írt szonettek, mert azok vannak abszolút többségben – 2005-ben jelent meg lengyelül teljes egészében. Volt már néhány válogatás, különböző fordításokban, sok irodalmi hivatkozást találhatunk; és végül volt rengeteg, nagyrészt élvonalbeli rajongója.

Miért ilyen folyamatos az érdeklődés? Petrarca a legmélyebb érzéseinkre hat, amelyek kicsit mintha félhomályban maradnának. Petrarca már szinte a szentségtörés határán egyensúlyoz, amikor összeköti az érzékiséget a vallásossággal. Hosszú, botrányízű története van ennek – egy pap írta a Szonetteket, aki más feleségébe szerelmes, ez pedig korántsem plátói szerelem, mert itt nem a lelkek egymásra találásáról, hanem a nő testi szépségéről van szó, ami elveszi az eszét. Mit számít az, hogy nem történt köztük semmi? Laura volt élete szerelme, nem pedig az egyház. Itt Krisztus szenvedése található a szerelmi szenvedés hátterében. Ha a narrátor egyáltalán érti az Úr kínszenvedését, az azzal magyarázható, hogy Laura miatt szenved, kinek úgy ragyog az arca, mint a szenteké a ravennai arany mozaikokon; Laura megbéklyóz és leigáz.

A Canzonierében nagypénteken szeret bele a nőbe (1327-ben) – vagyis akkor, amikor a katolikusok számára meghal Isten . Még ha ez csak irodalmi mű is – hisz minden ilyen érzés egyszer elmúlik, a Szonettek pedig évekig készültek, a nagy korszakuk pedig 1348, Laura halála után jött el; egyébként ezen kívül senki sem erősítette meg hitelt érdemlően a címzett létezését – ez tudatosan, zseniálisan kétértelmű alkotás.

Petrarca alakította ki az egyik medret, amelyben utat találtak maguknak a Nyugat érzelmei. Itt alig észrevehető, valójában nem is látható a lelki elragadtatás tisztaságát és a testiség érzéki tapasztalatát elválasztó határ. Ráadásul azzal is tisztában van, hogy nem kellene így szeretnie, neki mint papnak valójában másnak kellene tartogatnia az ilyen érzéseit. Számtalan nemzedék érezte úgy, hogy ez az ájtatos botrány épp csak egy kis chilit szórt a bársonyos ízű, kötött formájú versekhez, az abba abba rímképlethez és az olasz kifejezések kellemes hangzásához. Ettől csak erősebb lett az élmény, az olvasó pedig egyenesen e kínzó dilemma lényegéig hatolt.

„Era 'l giorno ch'al sol si scoloraro
per la pietà del suo Factore i rai,
quando i' fui preso, et non me ne guardai,
ché i be' vostr'occhi, Donna, mi legaro.

Tempo non mi parea da far riparo
contra colpi d'Amor; però n'andai
secur, senza sospetto: onde i mei guai
nel comune dolor s'incominciaro.

Trovommi Amor del tutto disarmato,
et aperta la via per gli occhi al core,
che di lagrime son fatti uscio et varco.

Però, al mio parer, non li fu honore
ferir me de saetta in quello stato,
a voi armata non mostrar pur l'arco.”

[Az utolsó két versszakot Radó Antal fordította]

„Ámor egészen védtelen talált,
S szivembe férkezett, szememen ált’,
A mely azóta folyton köny patakja.

Nem vallott azzal nagy becsületet,
Hogy védtelent sebezve: teneked,
A vértezettnek, ívet sem mutatta.”

A harmadik szonett valósággal lüktet a jelentésektől. Van mindebben egy kevés antikvitás, például Aktaión és Artemisz története. Ehhez járul még, mint már említettük, Isten halála, a földi szerelem születése. Petrarca, a költő, aki „latinizálta a vezetéknevét (Petracco), a lelkét azonban nem tudta latinizálni” (Francesco de Sanctis) pontosan ilyen érzéseket hagyott a Nyugatra. Mindenesetre Petrarca dilemmája meglepően közel áll korunkhoz. Döbbenetes ilyet felfedezni a XIV. században, és micsoda intenzitás van benne.

Nem mehetünk el közönyösen az ilyen élmények vagy képzelgések mellett. Művek hosszú sora tartozik a Canzoniere vonulatába; megelőzik a provanszál költők alkotásai, a reneszánsz pedig elhozza a Laura életében írt szonettekhez hasonló gyűjteményes kötetek virágkorát. Utána jön a barokk, amely római változatában „alapértelmezett móddá” teszi az olasz költő testi-vallási érzékenységét. Sor Juana Berninivel egy időben alkot (említsük Szent Teréz extázisát). A romantikusok is leróják hódolatukat Petrarca előtt, de ők a maguk „testetlen” módján. A huszadik században viszont teljes intenzitással tér vissza ez az intuíció. Elkészül például Thomas Mann Halála Velencében című elbeszélése, a történet arról szól, hogy milyen illuzórikus lehet az anyagi szépség, amely emelkedetté teheti, de a mélybe is taszíthatja a lelket. Ez csak az első néhány asszociáció.

Sor Juana petrarkista költő – nála ez nem csak érzékenység, hanem tudatosan választott jelmez és technikai tökély is. Azok a fordulatok, amelyeket mi a szerelmi költészettel társítunk, a spanyol költészetben egyszerűen rajongást fejeztek ki, ebben a formában is adhattak tiszteletet. Pontosan ezért találunk ebben az irodalomban a Boldogságos Szűz Máriának címzett szerelmes verseket. Ilyen vers az a himnusz az Isteni Nárciszban, amelyben Krisztus az Emberi Természetet magasztalja.

*

Mickiewiczcsel is megesett, hogy Petrarca modorában írt. Elég egy pillantást vetni az Odesszai szonettekre. A ciklust nyitó Laurához című vers hódolat és gyakorlat. Sok költő emlékkönyvében találhatunk ilyen próbálkozásokat („most Petrarca leszek, most – Szymborska, most pedig – Miłosz”). Mickiewicz szonettjeiben azonban nyoma sincs annak a „szentségtörő” hajlamnak, amelytől úgy érezzük, amikor a Canzonierét olvassuk, hogy a mi ereinkben áramlik Petrarca szerelme. A lélek területe, ahol viszonzásra számíthat az Odesszai szonettek költője, itt szigorúan el van választva a „pírtól” és a keblétől, „mit hajnal fölfedett”. A romantika javíthatatlan. Jobban érdekli a költőt a Laurához képest elfoglalt helyzeténél az, hogy más emberekhez képest hol helyezkedik el. Az Odesszai szonettek lírai énje azt sem engedi, hogy a Laura iránti érzések fölforgassák az életét. A hatás rémisztően szentimentális. Tökéletes bizonyíték a két nagy költő közti félreértésre.

Laurához

Még alig láttalak meg, már arcom elpirult,
a régi ismeretség rejtelme volt szemed:
és mint a rózsa keblén, mit hajnal fölfedett,
a lángoló pir arcod hamván is ott pirult.

Alighogy dalba fogtál, már könnyem árja hullt,
lelkembe sajgó hangod szívig megrendített:
akár az angyalének, nevemen szólítva meg,
a boldog óra percét zendítve - égi húrt.

Drágám, szemed ne féljen belátni, hogy kigyúlt
pillantásomtól arcod, szavam, hogy meglepett.
Rámtörhet bár a sors és akárki háborult

elűzhet tőled, mondván: reményem sem lehet,
és frigyre lépve érted kezet akárki nyújt,
ismerd be: nékem adná az ég is lelkedet.

(Fodor András fordítása)

Arca, mint édes gránátalma

Krisztus himnusza az Emberi Természethez, amelyet már említettünk korábban, egyszerű nyolcszótagos verssorrokból áll. „Könnyed, rugalmas, mozgékony, könnyen alkalmazkodik minden tárgyhoz, minden gondolathoz és érzelemhez; elvégre különféle célokat szolgált – ugyanolyan jó egyszerű emberekhez és a szentek életéhez” – mondja erről a verstípusról Erich Auerbach a középkori románcok kapcsán (mit nem adnék, ha úgy tudnám leírni a verselést és a mondatszerkezetet, mint a Mimézis szerzője).[4]

Az Isteni Nárciszban nyolc szótagú verssorokban dicsőíti a Megváltó – szabályosak, mint a körhinta, ezért kissé gyerekesek –az Emberi Természetet:

Üde gránátalmamagvak
festik pirosra orcáit,
ajkait szépíti kármin,
metszett vékony rózsás szalag,
kihez az elfúló hangnak
korallokra fittyet hányva
vezet észen túli útja,
szegfűihez érve tátog;
ajkain tej s méz szivárog,
lépet választ ki a szája.

              Gyöngyeit kagylóban tartja,
hasonlatosak a nyájhoz,
szorosan bújnak egymáshoz,
alá pelyhenként hullajtja:
lágyan mozduló alakja,
[…]

              Domború alakja tiszta,
emberi szemekkel nézve
frissen kötött búzakéve,
leple liliom száz szirma,
míg elefántcsont borítja
nyaka nemes oszlopívét.
Bőre alkonyfelhő színét
semmi szép nem feledteti,
mint a Napkorong, egyszeri,
s mint a Holdsugár legyint, szép.

(Szolcsányi Ákos fordítása)

Tudjuk már, hogy néz ki a tiszta forrásban tükröződő Emberi Természet. Szép, és hatalmába keríti a Szerelmét, akárcsak Laura Petrarca Harmadik szonettjében vagy mint a mennyasszony az Énekek énekében (Sor Juana e bibliai versről is példát vett).

Egyetlen szemével intett
szívem máris lángra gyulladt;
libbent, s mellem már átszúrta
egyetlen vékony hajtincse.
Nyílj meg, közép őrzött kincse,
engedd tiszta hűvösséged
földjére szerelmem lépned!
Arany hajam választéka
zúzmarás, lásd, elalélva
harmatos hullámba téved.

                 Jöjj, édes férj, kedvesedhez,
ezt a sápadt függönyt tépd szét,
láthassam arcod szépségét,
hangod legyen fülem selyme!
Libánonról még e percben
jöjj meg, bódító bor, sáfrány,
s Ofir kincseinél drágább
hajadban Amaná, Sénir
és Hermón csúcsaként fénylik
majd koronád, pompás mátkám!

(Szolcsányi Ákos fordítása)

Itt még ki kell térnünk arra, hogy milyen vitákba keveredett a mexikói apáca. Sokan furcsállották, hogy szerelmes versek is találhatók Sor Juana művei között, még hozzá nőknek címezve (de gondoljunk csak bele, mi történt volna, ha férfiaknak címe ezeket!).

„A XVII században az egyház szigorúbban ítélte meg a véleményt, mint a viselkedést. A kor szerelmi költészete nagyrészt papok műve, és néhány közülük, mint Lope de Vega, elég züllött életet éltek […]. Ugyanakkor nincs még egy apáca, aki, miközben ilyen széles körű támogatást élvezne, olyan szerelmes verseket, sőt hasonló témájú szatírákat publikálna, amelyeket még Quevedo egyik tanítványa is nyugodtan aláírhatott volna...” –jegyzi meg Octavio Paz sor Juanaról szóló könyvében.[5]

Sor Juana furcsa különös életművéből kiindulva az apácát mára már nemcsak a feminista mozgalmak, hanem a leszbikusok is kisajátították. Mekkora tévedés! Az egész ibériai költészetben nehéz lenne olyan költőt találni, aki tökéletességre tör anélkül, hogy próbára tenné tehetségét a szerelmi lírában. Végtére is Sor Juana elismert költőnő akart lenni. Szoros barátság fűzte az apácát a versek címzettjéhez, a helytartó feleségéhez. Ne feledkezzünk meg arról sem, hogy az utolsó spanyol Habsburg uralkodók által kiépített udvari kultúrában mindent ritualizáltak: az étkezéseket, az öltözködés folyamatát, sőt, a költészet is, amelyet az udvari embereknek szántak. „Egyik uralkodó sem él úgy, mint a spanyol király. Minden tevékenysége és elfoglaltsága folyton ugyanaz, és olyan egyformán zajlik az egész, hogy napról napra tudja, mit fog tenni élete végéig” – írja François Bertaut.[6] Beleillettek ebbe a merev kánonba az alkirály feleségének szépségét magasztaló versek. Ilyen műveket lehet ajánlani az uralkodónőnek. Ezen túlmenően, mint Paz írja, költészetében "Aor Juan intenzíven él, de sosem érinti meg a vágyott személyt";[7] érzései plátóiak, nem éli át ezeket.

Tegyük hozzá azt is, hogy régi hagyományai vannak Spanyolországban a szerelmi költészetnek – nem csak Burgundiából származik, melynek udvari pallérozottságát magával hozta az Ibériai-félszigetre a páratlan Habsburg uralkodó, I Károly (V. Károly császár); magába szívta az andalúziai földön kibontakozó helyi  áramlatokat is –, hisz a zejél, a szerelmi sirám arab műfaj, melynek visszhangjait nem csak a trubadúr költészetben, hanem egy igen jellegzetes ibériai műfajban, a villancicóban is megtalálhatjuk. Annak is komoly jelentősége van, hogy a modern spanyolok el voltak ragadtatva Petrarcától – e költő sajátos érzékenyégét fentebb már leírtam.

Annak idején módomban állt híres missziók (a spanyol területeken, mint tudjuk, virágzó), redukciók levéltári anyagait kutatni. A jezsuita redukciókban megmaradt számos mű között található az alábbi motetta a Boldogságos Szűz Máriához. Valószínűleg a jezsuiták utáni időszakban került a missziókba, mert a jezsuiták idejében ott nem használták a kasztíliai nyelvet. Tehát kívülről jött, de örömmel fogadták a kifinomult művészi érzékkel megáldott indiánok. Mit énekeltek hát a redukciókban? Ez szerelmi költészet volt az (az én fordításomban is, itt hatszótagos sorokban):

Bájolja ékíti
Nyájas kedvességed
Isteni szépséged
Jámbor mosolyú szűz
Ajkam téged szólít
S érzem egy láng éget
Mellemben feléled
S nekibőszül a tűz

(Szolcsányi Ákos fordítása)

*

Végezetül el kell magyaráznom, hogy miért nem fordítottam le sem az apáca nevét, sem a címét (a sor ugyanis egyszerűen nővér, a Juana pedig Johanna). Először is, nem gondolom, hogy le kellene fordítani a külföldi vezeték- és keresztneveket. Egész más a helyzet például Keresztes Szent János (Juan de la Cruz) esetében, aki – amellett, hogy verseket és elmélkedéseket írt – a katolikus egyház szentje is. Pontosan azért fordítjuk le Szent János nevét, mert szent, és mint ilyen minden nemzethez tartozik. Az apáca címét viszont azért hagytam meg spanyolul, mert a Sor Juana összetételből újabb szavak képezhetők, különböző nyelveken író szakemberek körében például már használatos a „sorjuanista” kifejezés (a költőnő életművét kutató szakértő); a Sort pedig legtöbben az apáca nevének részeként kezelik. Maradjon ezígy más nyelveken is.

Varga Bianka fordítása

Képek: wikipedia.org

[1] Octavio Paz, Sor Juana Inés de la Cruz. Ensayo de restitución, Madryt 1993, 21–22. o.  

[2] Sor Juana Inés de la Cruz, A woman of Genius, ford. M. Sayers Peden, Connecticut 1987, 31. o.

[3] Publius Ovidius Naso Átváltozások című kötetéből idézett részek Devecseri Gábor fordításában olvashatóak.

[4] Erich Auerbach, Mimesis. Rzeczywistość przedstawiona w literaturze Zachodu, ford. Zbigniew Żabicki, Warszawa 2004, 142. o.

[5] Octavio Paz, Sor Juana or the Traps of Faith, ford. Margaret Sayers Peden, Harvard, 1988, 227–278. o.

[6] Marcelin Defourneaux, Życie codzienne w Hiszpanii w wieku złotym, ford. Eligia Bąkowska, Warszawa, 1968. 40. o.

[7] Octavio Paz, Sor Juana or the Traps of Faith, 483. o.