A beharangozók jól sikerültek: nemcsak a fiatalok adtak elő hangulatos utcaszínházat egy-egy rövid jelenettel és énekkel az előadást megelőző délutánokon, de a műsorfüzet is reménykeltő volt. Milyen lehet a mai fiatalok improvizációit, a bennük élő, szerelemmel és felnövéssel kapcsolatos „pánikot és derűt” felhasználó Ahogy tetszik-átirat, ráadásul a kultstátuszt élvező 30Y zenei anyagával és Beck Zoltán színpadi jelenlétével megspékelve? A Tószínpadra tervezett előadást végül a közelgő vihar miatt zárt helyen mutatták be, az Erkel Ferenc Művelődési Központ színpadán, de nem ez okozta az előadással kapcsolatos problémákat.

Adott harminc fiatal, tizenévesek, kora huszonévesek, akiket a színház érdekel: ez jó alap. Vegyük hozzá a szerelmi és nemi zűrzavaroktól izgalmas shakespeare-i komédiát (több fordításban is megidézve, korhű fekete-fehér jelmezekben), jó zenét, és minden előáll egy érdekes színházi élményhez. Illetve mégsem: hiába lelkes a színpadot teljes szélességében betöltő több tucat, azonosan vagy semleges fehér kapucnis melegítőkbe (1. felvonás) vagy meseien-groteszken eltúlzott jelmezekbe (2. felvonás) öltözött csapat, a lelkesedés kevés a jó színházhoz. Túlpezseg a kamaszosan kontrollálatlan önkifejezés igénye, a „menők vagyunk” és közben „öngyilkosan depressziósak” érzete, az előadás nem találja el a helyes arányokat sem tragikusan valós én-monológok („az anyám nem szeretett, mert magát sem szerette”), sem a drámaátirat és egyfajta általános „bulihangulat” között.

Adaptációként az nem okoz igazán gondot, hogy a háromórás előadásban az Ahogy tetsziknek csupán egy történetszála idéződik meg jól felismerhetően, Rosalindát, Céliát és Orlandót helyezve a középpontba (mellettük az elején Oliver, a birkózó Charles és a trónbitorló, Rosalindát száműző Herceg is megjelenik jól felismerhetően, és talán Phoebe, de ő nem kapcsolódik a Rosalinda-szálhoz). Érdekes újítás az is, ahogy a shakespeare-i, Ganüméd néven fiút játszó, majd Orlandót tanítva megint lányt játszó Rosalindába itt saját unokatestvére és barátnője, Célia szeret bele, aki a végén nagylelkűen „átadja” őt Orlandónak. Talán ez a leghitelesebb és legszebb pillanat az előadásban, ahogy a fináléban az egymás kezét fogó Rosalinda és Orlando már más-más irányba indul, míg a színpad elején középen ül, egy hervadó menyasszonyi csokorral kezében Célia, magára hagyva. (Egyébként a Céliát alakító fiatal színészhallgatóra érdemes figyelni, még hallunk felőle szerintem. Sajnos a nevét nem lehetett az előadás sajtóanyagából megtudni.)

A legfőbb probléma az előadással az aránytalanság, amely viszont a szöveget összerakó és az előadást rendező felnőtt színházcsinálók felelőssége. Egy próbafolyamat során nyilván minden pszichodrámás és egyéb eszköz jót tesz, millió és egy ötlet bejöhet, azonban a színpadra csak egy kiforrott és konzekvens változatot érdemes felrakni (példának okáért az időutazó lányokat kivenni, bármilyen remek is a jelmezük, vagy a drámai erejű én-vallomásokkal valamit érdemlegesen kezdeni). Hiába mozognak sokat, hiába ötletes az eszközhasználat (a Wolt-futáros kék hátizsákok sokféleképpen és tényleg a mára utalva szerepelnek), hiába jelentésteli a díszlet (Pater Sparrow remek teret hoz létre  az első felvonás papírfalaival és a második felvonás perspektivikusan szűkülő, bár kicsit szájbarágós „Légy, aki lenni remélsz” graffitijeivel), hiába a sok utalás József Attilára, a „Nincsen apám”-ra és más jól ismert versekre, kuplékra, az előadás nem képes az egyenként időről-időre akár hatásosan is megszólaló szereplők szavainak és érzelmeinek integrálására.

Kapunk sok-sok különböző vizuális, verbális és zenei ingert, de egy idő után fárasztó ez a logika nélküli sokféleség, és erejüket vesztik az erősnek indult színházi megoldások is. Három órában ez így sok, jó színháznak kevés. A zenei anyagra lehet emlékezni, Célia egy-egy pillanatára, de ennyi fiatal energiát és ötletet erős kézzel kell a megfelelő irányba terelgetni ahhoz, hogy érdemleges színházi előadás születhessen meg.

William Shakespeare 
Ahogy teccik
nemtragédia!
Shakespeare Ahogy tetszik című vígjátékát (Nádasdy Ádám és Szabó Lőrinc műfordításában), a színészek improvizációit, verseket, dalokat, valamint a pánikot és a derűt felhasználva írta: SZABÓ ATTILA

Előadják a Pesti Magyar Színiakadémia színészhallgatói:
Balázs Barbara, Balogh Benjámin, Fekete Flóra Tamara, Gécsek Bendegúz, Gyulai Marcell, Jászay Dorina, Kassay Márton, Kelemen Márk Balázs, Kovács László Márton, Kovács Mátyás, Megyesi Pálma, Móré Márta Viktória, Murányi Eszter, Nyitrai Hédi Kitti, Mezei Anna Mária, Magos Fanni, Pintér Janka, Rajnai Lázár, Simon Péter, Szabó Bence, Szatmári Alíz Petra, Tabajdi Anna,Tarján Lőrinc, Totev Noémi, Tóth Nikolett, Verebélyi Aliz, Zováth Evelin
valamint: Beck Zoltán

Az előadás alkotói:

Rendező, osztályvezető: Halasi Dániel    
Művészeti tanácsadó, osztályvezető: Hargitai Iván     
Dramaturg, osztályvezető-helyettes: Szabó Attila
Zenei vezető, zeneszerző: Beck Zoltán (30Y)
Színész Bob – hipp-hopp: Horváth Kristóf 
Zenekar: Sárközy Zoltán Papa (30Y), Herold János Yank, Rozs Tamás 
Koreográfus: Góbi Rita
Díszlet: Magyarósi Éva        
Jelmez: Miareczky Edit
Jelmeztervező-asszisztens: Dima Rita Timi
Művészeti vezető: Benkő Nóra
Rendezőasszisztens: Tóth Erika          
Ügyelő: Szegi Marci       

Gyula, 2021. július 3.

Fotók forrása: https://gyulaivarszinhaz.hu/events/william-shakespeare-ahogy-nem-tetszik/