A rendező és díszlettervező (Eranio Petrușka) világa a zsúfolt alakíthatóság jegyében született. A színpad bal oldalán plexivel elválasztva a többi résztől helyezkednek el a zenészek (akik a billentyűsön kívül maguk a színészek), jobb oldalon hátul a technikus-súgó, középen pedig a színpadot uraló, multifunkcionális, síneken mozgatható elemekből emelkedő egyszer amfiteátrum, másszor kört alkotó tanácsterem, koronát patkóalakban körülzáró emelvény, folyamatosan körbe mozgatva a végső háborús jelenet káoszát idéző elemek, esetleg börtön. A sínes körpályán mozgatható elemek szépen egyeznek Gloster (Kozma Attila) híres mondatának („Úgy döntöttem, gazember leszek”) előadásbéli értelmezésével, hiszen az angol „I am determined to prove a villain.” mondat egyebek mellett függőben hagyja a saját döntés és az eleve meghatározottság ellentétét, amely ellentétet az előadásban megtartanak azzal, hogy többször mondja el Kozma a többértelműséget megerősítve. Ezt a szabadságot és meghatározottságot jeleníti meg a síneken, azaz meghatározott körpályán, az alkalomhoz igazítható, vagyis szabadon alakítható díszlet.

Ennek a szabadságnak és meghatározottságnak a kettősségében alakul a III. Richárd emberi világa. Ebben a világban mindenki szabadon akar valamit, elsősorban hatalmat, gazdagságot, a társadalmi ranglétrán való följebbkapaszkodást, vagy az elért pozíció megtartását, és persze mindezek meg is határozzák a cselekvési irányokat. Ezen célok elérésére minden eszközt bevetnek meglehetősen tág keretek között. Különösen erős jelenet ebből a szempontból az, amikor a mozgatható elemek körbefogta tér közepén elhelyezett korona az arra sétálókat egytől-egyig megkísérti. Az egyes szereplőket csupán az különbözteti meg törtetésükben egymástól, hogy hol húzódnak az egyébként nagyon tág és kompromisszumképes morális határvonalak: van, aki többet, van, aki kevesebbet érez megengedhetőnek, Gloster csak annyiban tűnik ki, hogy elmondja, neki nincsenek ilyen korlátai.

Gloster egyébként látszatra nem tűnik ki környezetéből, hiszen a hagyománytól eltérően nem rendelkezik testi fogyatékkal. Fizikai fogyatékosságának hiánya pompásan illeszkedik az előadás világába, ugyanis a külső nem árulkodik a bensőről, a visszataszító külső, mégha szóba is hozza hazugul ezt, nem jelzi a morális fogyatékosságot. A testi fogyatékosság hiánya felszabadítja Glostert, hogy a másik kicsinyes kapzsiságára építve elemi erővel győzzön meg bárkit bármilyen gonoszságról, erkölcstelenségről. Ebből a szempontból nagyon is koherens a különlegesre hangszerelt házassági ajánlat jelenete a produkció végén. Az, hogy Richárd megkéri Erzsébettől (elhunyt bátyja feleségétől) lánya kezét, és visszautasításra lel, jelzi, hogy Richárd elvesztette erejét, amikor elérte célját, és király lett. A sikertelenséggel párhuzamosan ugyanakkor egy furcsa csavar is beépül, hiszen Erzsébet kapható lesz egy szenvedélyes csókra is, még akkor is, ha undorodik Richárdtól, és Richárd sekélyesnek találja a nőt.

A színészi játék plasztikus. Kozma Attila Richárdja magával ragadó: egyszerre simul bele a világba, hiszen nem él testi fogyatékkal, ám a testtartás, a beszédmód egyszerre disszonáns is. Ez disszonancia származhat abból, hogy Richárdot nem szereti senki sem, még az előadás elején sem a York-partin, ahol mindenki mindenkivel ölelkezik, kezet fog, táncol a másikkal, Richárd mindig egyedül van, még saját édesanyja is kerüli vele meglehetősen kínos módon az érintést. A szeretetlenség disszonanciája abban teljesedik ki, hogy mivel senki sem szereti, Richárd önmagát sem szereti, és ezért mást sem tud, mer szeretni. A szeretetlenségnek ez a teljessége köti oda és szabadítja fel Richárdot a korlátlan gazemberségre.

Kozma Attilával együtt minden más szereplő is pontosan hozza a karakterben rejlő lehetőségeket. A női színészek különlegesen teszik tapinthatóvá az elnyomottság különböző aspektusait. A férfi színészek is tökéletes pontossággal jelenítik meg a céltudatos morális rugalmasságot. Érdemes talán kiemelni Veress Albert a legkisebb ruhaigazításig pontosan kidolgozott Buckinghamjét.

Egy további fontos rétege az előadásnak a médiatudatosság: a színpad fölött hatalmas kijelzőre streamelik egy kamerával az eseményeket. Minden, ami a színpadon és azon kívül történik, közvetítő eszközökön keresztül is látszik, ennélfogva minden szereplő egyszerre a kamerának is játszik. Azaz gyakorlatilag egyetlen pillanatra sem derül ki, hogy ki mit gondol valójában a privátszféra teljes felszámoltságában. A közvetítettség továbbá arra is alkalmat ad, hogy felhívja a figyelmet a nézőpontok sokféleségére, arra hogy minden, amit látunk, akár éppen az előadás közben is egy bizonyos nézőpontból adatik: a szemlélet sohasem univerzális, hanem töredezett, korlátozott, egyéni érdekek által vezérelt.

A közvetítettség révén a színpad is további terekkel bővül. A bekamerázottság révén a színpad részeivé válnak a színpadra vezető folyosó, lépcsőház, öltözőszoba is, hiszen ezek is megjelennek a kivetítőn. Sokatmondó, hogy amikor a színpadon a királyi tanács jelenet zajlik, Richárd immár királyként kimegy a folyosóra és a bérgyilkosoknak ad parancsot a következő munkára, illetve Buckinghammel egyeztet, természetesen a közönség számára láthatóan kivetítve. A játéktér ezeken felül tovább bővül a nézőtér irányába is. A nézőtér sokszor világos lesz, a színészek beülnek a nézőközönség soraiba, onnan beszélnek, onnan lépnek fel a színpadra. Mindez pedig harmonikusan illeszkedik a rendezői koncepcióba, hiszen például a közönség a londoni király-kérő jelenetben a londoni polgárságot alakítja, és csendben asszisztál a gyomorforgató színjátékhoz, amelyben Gloster két szerzetes között játssza a buzgó-imádságos keresztényt. A színjátékhoz asszisztálás pedig bemocskolja a közönséget is, hiszen senki sem ellenzi szereplővé válva a politikai színjátékot, hanem hallgatásával elfogadja azt.Éppen ezért rendkívül elgondolkodtató a produkció lezárása. A tapsnál, az első bevonuláskor mintha a színészek a karakterüket jellemző arckifejezéssel térnének vissza, hogy a sikert learassák. A kérdés pedig ekkor az, hogy a taps kinek szól? A fantasztikus előadásnak örül a közönség, vagy a szereplőknek, a richárdi világnak, a rettenetes, lélektelen politikai immoralitásnak?

William Shakespeare: III. Richárd
Fordította: Vas István, Dálnoky Réka

III. Richárd: Kozma Attila
Margit királynő: Fekete Bernadetta
Lady Anna: Tóth Jess
York hercegné: Bartalis Gabriella
Edwárd király És Richmond: Kosztándi Zsolt
Ifjú Edwárd herceg: Borsos Tamás
York hercege: Fazakas Vince M.v.
Erzsébet királynő: Márdirosz Ágnes
Clarence: Bende Sándor
Dorset Márki: Keresztes Szabolcs
Buckingham Herceg: Veress Albert
Catesby: Lőrincz András Ernő
Lord Hastings: Kányádi Szilárd
Lord Stanley: Fülöp Zoltán
James Tyrrel: Giacomello Roberto
Joe Tyrrel: Bilibók Attila
Bíboros: Vass Csaba

Díszlettervező: Eranio PetrușkaDramaturg: Dálnoky Réka
Színpadi verzió: Vladimir Anton
Látványtervező: Ana Bianca Tudorică Eranio Petrușka
Jelmeztervező: György Eszter
Zeneszerző és zenei vezető: Bene Zoltán
Rendező: Vladimir Anton

Bemutató 2020. október 9. Csíki Játékszín
Fotó: Kuti Zoltán Hermann