Az olvasás közbeni ráismerés, a könnyű azonosulás nem csak a jelenetek történései, de a szereplők gondolatfolyamai során is rám tört. Sikerül egyszerre beszélnie az állandóan gondolatokat rendszerezni próbáló, mindent pszichológus szemmel túlelemző, emelett bizonytalan, de tudatosan keresgélő szereplők belső és – akár a könyv borítópapírjának barázdáin kertvárosi egyformaságukban sorakozó házak, – a párhuzamosan futó életek hasonlóságának külső világáról. Finoman teremti meg azt a közeget, amelyben őszintén és harsány harciasság nélkül tudja behozni a feminizmust.

Miközben azon gondolkodtam, hogy hogyan tudom megfogalmazni ezt a harsány harciasság nélküliséget, azon kaptam magam, hogy igyekszem pozitívan értékelni valami olyat, amit egyáltalán nem tartok pozitívnak. Jóllehet nem a regény kontextusában, hanem a világban általában. Ahogyan a regény szereplői sem tartják annak, mégis állandóan törekednek rá. Törekednek arra, hogy higgadtan és átgondoltan és „jól” reagáljanak a rossz helyzetekre és ostorozzák magukat, ha ez nem sikerül. Elemzik tovább, és átgondolják még egyszer. Miközben tudom és tudják, hogy teljesen jogosan vannak felháborodva, nekik van igazuk, mégis valahogy jól is kell megfogalmazni, ki kell küszöbölni a hibákat, mert csak akkor lesz megnyugtatóan elfogadható az álláspontjuk, főleg saját maguk számára.

Olyan ez, mint az a jelenség, hogy gyakran feministák is félnek a feminizmus szótól, sőt, inkább elhatárolódnak tőle, és felsorolják az összes tételt, amitől valaki feminista lesz, majd kijelentik, hogy ők ezekben hisznek helyette, de nem, nem feministák. Mert ellenkező esetben becsukódnak a fülek, és jönnek a legyintések és a nem odafigyelés. Mintha a saját nevén nevezéssel megnyomnának egy láthatatlan gombot, amitől lényegtelenné válik a problémájuk, elbagatellizálhatóvá a dühük. Bekerülnének egy gumiszobába, azok közé a dolgok közé, melyekről senki nem akar hallani, melyekről komolyanvehetetlen beszélni a komoly emberek között. Női problémák, nőügyek, nők által tapasztalt világ, nőkre adott reakciók. 

Ahogyan a könyvben is megjelenik, ez a nem meghallani akarás sokrétű. Nem csak olyan társaságban történik meg, ahol nem gondolkodnak absztrakt társadalmi és pszichés konstrukciókban.

Jelen regény ugyanakkor nem közvetlenül ebből a szempontból vizsgálja a problémát. Egyet előre lép és onnan néz körül: a történet közepén Adam áll, a gimnazista fiú, aki a lehetséges világok legfeministábbikában nőtt fel, mégis állandóan a társadalom nemi alapú egyenlőtlenségeivel találja szemben magát.

Az egyes fejezeteket négy különböző szereplő szemszögéből olvassuk. Jane és Jonathan pszichológusok, akik egy topekai, a regényben csak az Alapítványként emlegetett, kutatóintézetben dolgoznak. Az ő fiuk Adam, aki gimibe jár és többnyire éli a helyi tinik mindennapjait, emelett folyamatosan szónokversenyekre edz. A negyedik kiemelt szereplő, Darren, a kívülálló fiú, aki az előbbieknél mindig távolabb marad az olvasótól, mégis fontos eleme a konstellációnak. Ő Adam osztályának kitaszítottja, a regény világának állatorvosi lova, akinek szafarizunk az életében, hogy megfigyeljük az ösztönös kialakulását és öröklődését azoknak a mintázatoknak, amelyek állandóan reprodukálják a macsóság-kultúrát. 

Emlékeken és epizódszerű történeteken keresztül látunk bele helyzetekbe, amelyek bárkinek ismerősek lehetnek. A szereplők hangos gondolatai vezetnek végig problémákon és megoldásokon vagy vázolnak fel dilemmákat. Hangozhat úgy ez az összegzés, mintha egy regénynek álcázott feminista példabeszéd gyűjteményről lenne szó, de ez egyáltalán nincs így. Inkább rámutatásokról és kérdések feltevéséről beszélhetünk, melyek válthatnak ki az olvasóból továbbgondolást, hajlamot az összehasonlításra és késztetést a saját valóság eseményeinek átértelmezésére.

Izgalmas tulajdonsága a szövegnek, hogy szabadon választja meg az idősíkot, a mesélő karaktert, azt, hogy milyen számban és személyben, vagy akár azt is, hogy kihez beszél. Olyan is előfordul, hogy a váltásnál csak pár oldal elteltével lesz egyértelmű, kinek a gondolatait olvassuk. Ez a mozgás eléri a mondanivalóra fókuszálást és az egységes történet helyett az apró történésekre figyelés felé terel. 

Nagyobb jelentősége lesz az olyan motívumoknak is, mint az irányított beszéd, a hallgatás és a saját nyelv kialakításának kapcsolata. Adam szónokversenyeinek stádiumai, a felkészülés és maguk a versenyek, mint a jól működő és szabályozott beszéd helyszínei hasonlóan megelégednek a kinézettel, mint a Marlboro reklám cowboy karakterét felépítő reklámstáb, akik a szűrővel szelídíteni próbált cigarettát nőinek bélyegző, többet kereső és nagyobb mértékben dohányzó férfiakat próbálták visszacsábítani a termékükhöz. A szónoknak elég a határozott fellépés, a gyors reakció és egy-két megfelelő helyen és időben ellőtt általánosság ahhoz, hogy jól szerepeljen. Ha kérdéseinek sebessége le tudja hagyni időben az ellenfél válaszait, akkor övé a pont. Nem kell összefüggéseiben igaznak, hitelesnek és főleg nem sajátnak lennie, csak annak kell tűnni. Nem kell a valóságot tartalmaznia, elég ha egy illúziót kényszerít magára és jól tudja előadni azt. Hasonlóan működnek Adam rapcsatái is. Ugyan itt keverednek már a saját életéből vett és a műfajban autentikusnak asszociált elemek, a közösségi nyomás miatt mégsem jelentik a saját nyelv színterét.

Ezekkel szemben áll a hallgatás, ami pontosabban nem-beszélést jelent itt inkább. Akár az anya, Jane az őt telefonon zaklató férfiakra adott reakciójáról van szó, akár a baleset, miután Adamnak újra meg kellett tanulnia a beszélni. A beszédtől és a beszéd elvesztésétől való félelem is nagyon erős és nehezíti a vágyott saját út kialakítását.

Ezt a könyvet nem (csak) a feminista regények szokásos közönségének lenne fontos elolvasniuk, hanem azoknak is, akik szerint a szavazati joggal együtt már beköszöntött a nemek közti egyenlőség aranykora. Elegánsan és sokrétűen mutatja be, hogy miért nem lehet igazuk. Érzékletesen és a lehető legközvetlenebbül, mégis egy jól átérezhető történeten keresztül, különböző nézőpontokból nyitogatja a témával kapcsolatos beszélgetésekben gyakran felmerülő kérdéseket. A maga sokszor bonyolult és elbizonytalanító teljességében mutatja be, hogy a  feminizmus nem csak a szolidaritás jófejségeként közös ügy, hanem minden nemet érintő, magunkkal és másokkal szembeni, társadalmilag kreált elvárások, szabályok, kötelességek és korlátok elleni szabadságharc.