Részlet a Cellulóz irodalmi folyóirat új folyamának 2065-ös digitális kiadásából:

A kis fémkazettát, amelyben személyes ingóságokon túl egy régi adathordozót is találtunk, Szentgyörgyi Nóra, Beretva Károly unokahúga bocsájtotta rendelkezésünkre. Beretva váratlan eltűnése – minden józan föltételezés szerint halála – után az ismert színésznő lett hagyatékának egyedüli gondozója, és egyben szellemi örököse. Az adathordozó tartalmát nem sikerült teljes mértékben helyreállítanunk. Friss anyagok nincsenek közöttük, Beretva Károly húszas éveinek végéről, harmincas éveinek elejéről származó kiadatlan szövegeket tartalmaz, köztük tanulmánykezdeményeket, kritikai vázlatokat (amelyek sajátossága, hogy a szerző publikált írásainál sokkal keményebb és kegyetlenebb hangvételűek a hozzá közel álló költők munkáit illetően is), naplórészleteket, valamint a most közreadott töredékes versciklust. Rejtély, hogy Beretva Károly, aki költők tucatjainak pályakezdésénél bábáskodott, számtalan verskéziratot és számos kötetet szerkesztett meg, majdnem száz kritikát írt aktív évei alatt, maga miért nem ambicionálta saját költői munkák kiadását. Egy régi barátjának szóbeli közlése szerint egyszer Beretva egy erre vonatkozó kérdésre annyit felelt: „Túl sok középszerűség van már az irodalomban ahhoz, hogy azt még én is növelni akarjam.”

Véleményem szerint azonban a most megismerhető verskezdemények nem minden szempontból nevezhetőek középszerűnek, még ha Beretva Károly kemény és józan kritikusa volt saját írásainak is. Jól érzékelhetően egy még alakulóban lévő hangot, talán inkább hangkezdeményt hallunk, és Beretva egyaránt kísérletezett a szatirikus, közéleti megszólalással (néhány obskúrus utalás vélhetően mára már elfeledett aktuálpolitikai reflexió lehet), a korabeli populáris kultúra átesztétizálásával, a József Attila töredékeire történő rájátszásokkal, az aforisztikus-álszentenciózus nyelvhasználattal. Fiatalabb korában talán nem akart közönség elé állni addig, amíg nem érezte úgy, hogy rátalált költői útjára. Később pedig, mint jól tudjuk, életének már sokkal kisebb szeletét foglalta el az irodalom – elsősorban tényfeltáró újságírással, helyszíni riportok készítésével, kémkedéssel, emberöléssel foglalkozott. Mi azonban nem a köztársaság – kétes megítélésű – hősére emlékezünk, hanem lapunk alapító szerkesztője, a nagyszerű fiatal kritikus előtt tisztelgünk most induló sorozatunkkal, mely Beretva Károly hagyatékából szemezget majd, s melynek első darabjaként kéziratban maradt versciklusát tesszük közzé. A korai verseket kiegészítettük a Háládatosság a halálért című kései művével, amely nem az említett kazettából került elő, hanem egy könyvjelzőként használt letépett vécépapírra volt ceruzával írva, áthúzások nélkül – így vagy már egy tisztázott fogalmazványról van szó, vagy éppenséggel első vázlatról, amely aztán mindvégig vázlat maradt. A papírdarabot az örökös egy régi Anyegin-kiadásban találta, amely vélhetően Beretva utolsó olvasmánya volt.

A szövegekben csak az egyértelmű tollhibákat javítottuk.

Égerfalvy Beáta, irodalomtörténész, a Cellulóz főszerkesztője

A remény rabjai

Morgan Freeman napbarnított sörösüvege vagyok.

A pillanat, mely minden irányban tágítja és szorítja magát.

Egy utolsó korty langyos sör vagyok.

A szabadság záróakkordja vagyok.

Tom Robbins geológuskalapácsa nem vagyok.

Rita Hayworth melle sem vagyok.

Az ajtófélfán átvetett kötél nem vagyok.

Mégsem vagyok.

***

Hamis ismeretlen József Attila-kézirat vagyok.

***

A rendszerváltás mutánsa vagyok én.

Hiába döngölünk kaput, falat.

Fülembe kínai vakcinát öntsetek.

Legyek az új, az új, az új.

Harag.

***

Áder János mindentaláíró varázsgolyóstolla vagyok.

Gyurcsány legkisebb román munkavállalója vagyok.

Egy szelet disznósajt vagyok az Óperenciás tenger fenekén.

Ezt visszatekerem, ebben nincsen remény.

***

Minden s mindenki hintáztat engem.

Gyerek vagyok, és olyan boldog,

mint a fizetés nélkül elmúló dolgok.

Szívemen még sötétek az árnyak.

Kedvesen, mosolygok.

Jelek

Törik a szivárvány az ég tengelyébe.

***

Megjöttek a fecskék.

Hús és toll, de nem csak hús és toll.

Por és hamu.

Forró szövetek.

A magányos hegy felé tartó rigó.

A mindig időben érkező sasok.

A fecsegő poszáta trillája.

Varjak várják a telet.

Jelek

Törik a szivárvány az ég tengelyébe.

***

Megjöttek a fecskék.

Hús és toll, de nem csak hús és toll.

Por és hamu.

Forró szövetek.

A magányos hegy felé tartó rigó.

A mindig időben érkező sasok.

A fecsegő poszáta trillája.

Varjak várják a telet.

Fake news

A kihalás széle.

Lassan lehullik egy permetcsepp a szárnyak

tövére.

***

Nem volt dongó, nem volt légy.

***

Valamivé merni a semmit.

***

Fajunk megvész, és átalakul.

***

Belegyalogoltunk a sebbe.

***

Csak elkerülni a földet.

***

Rásüt az esthajnal,

rábólint,

rátérdel.

***

Medúza szemöldöke.

***

Nem az ember,

nem a Föld.

Csak a szenvedés.

***

Harmadnapra, nyugat felől,

már ne számítsatok.

Kr. e. 4975 – Az első hét

A költői változat

Kedves barátomnak, Ted Chiangnak

1

A tegnapnál gazdagabb ez az üres pálmalevél.

2

Minden elfolyik belőlünk.

3

Nincs nehezebb, mint ez a kupola felettünk, és e koponya bennünk.

4

Magunkért vagyunk, vagy érted?

5

Szemed alatt a nagy kékség, bőrömben a hasadás.

6

Lelkünkben a hasadás.

7

A föld köldökei vagyunk, mi, köldöknélküliek.

A valódi változat

1

WTF

2

Fáj.

3

Semmit nem megenni.

4

Hozz még pálmalevelet.

5

Ki vagy?

6

Miért vagy?

7

Meddig tart még?

Háládatosság a halálért

Nem marad belőlünk más, mint néhány tucat szomorú smiley

valamelyik ismerősünk Facebook-oldalán.

Csupa tűnés vagyunk, meg maradás.

Szeretlek, ködbe vesző lét.

­***

Éjjel a foteledben ülsz, valami könnyed vígjátékot nézel,

ujjad mogyoróba hajlik,

nyelved közepes minőségű vörösborba lép.

Akkor jut eszedbe.

Akkor zúdul rád a semmi.

Hogy most, ebben a pillanatban, és bármelyik elkövetkezőben,

akár épp a következőben, az agyad megszűnik.

Mozogni, működni.

Nem fut át rajta több inger.

És akkor szűnsz meg te magad is.

Hogy nem leszel, soha többé.

Sem lélek, sem fény, sem érzékenység.

Gyűlölet sem, legfeljebb gyűlölt.

De ami marad, az már nem te leszel.

Nem maradsz.

Nem fontos.

Nem viseled el a gondolatot, inkább elzavarnád.

Hátrabújik benned a gondolat.

Leskelődik.

Meg kellene simogatnod.

De nem így megy ez.

***

Amikor a szív betegen földobban, megsűrűsödik a levegő.

Egy pillanatra minden ebbe a pontba ér. Hajszáléren utazik, ami tovairamodik.

Az élet mint az eliramodás gyönyöre.

***

Ereszkedik egy árny a vízre.

A tó rebeg.

Villanások oldódnak sötétjébe.

A halál tekintete,

anélkül, hogy ránk nézne.

Nem a mi győzelmünk. Nem a mi vereségünk.

Hálánk ad értelmet a véletlennek.

Formát a feledésnek.

(Borítókép forrása: Vlipsy.com)