Tihanyi csodásan foglalta bele a zeneműbe, ahogy éjszaka az apró neszek felerősödnek, ahogy az időérzékelésünk megváltozik a szobában elalvásra képtelenül üldögélve. A kortárszene még mindig nem ért össze teljesen a jazzel, a szabadzenével, de már régóta kóstolgatják egymást és ezen az önkényesen kiválasztott példán is láthatjuk: metszéspontok már bőven vannak. A jazz persze már elindult azon az úton, ahol maga a jazz sem jazz többé, a kvartett pedig egyáltalán nem is beszél arról, hogy jazzt játszana, talán csak Pándi Balázs miatt jutott eszembe ebbe a dobozba belehelyezni; a hozzáállás, az improvizáció azért mégis olyan, amivel egy jazz fesztiválon bőven elférnének, vagy gondolhatunk arra is, hogy a bécsi Trost Records jelentet meg jazzt, például Peter Brötzmannt. És persze más, a fősodortól távolabbi zenéket bemutató fesztiválon is volna helyük, ha koncerteznének, egyelőre viszont most négyük New Yorki éjszakai sessionjének kétlemeznyi lenyomata van itt nekünk.

Ahogy Tihanyi ciklusában, úgy a kvartett felvételében is jelen van az éjszaka varázsa, a négy zenész késztetései, a pillanathoz való viszony – ha lehet egyáltalán mindenkit zenésznek nevezni. Marc Urselli 15-20 éve a New Yorki avantgárd és non-avantgárd többszörös Grammy-díjas hangmérnöke, John Zorn, Mike Patton, Lou Reed, Laurie Anderson, Nick Cave, a U2 és más hasonló nevek foglalkoztatják és tekintik alkotótársnak, barátnak (pl. ő örökölte Lou Reed dzsekijét). Most basszusgitározik és laptopozik a hangmintáival, és ő volt a projekt kezdeményezője. Lee Ranaldót elsősorban a Sonic Youth gitárosaként, énekeseként, zeneszerzőjeként ismerjük, de az art-, experimentális-, noise rock számtalan más produkciójában is játszott. A nagy kérdés Jim Jarmusch: miért éppen ő, a híres filmrendező? A médiafigyelemből ennyire kieső lemezen egy ekkora sztár? Felsejlett Woody Allen zenei „tálentuma”, botrányosan rossz budapesti koncertje, de közben ismerünk nagyszerű zenélő filmrendezőket, például John Carpentert. Pándi Balázs pedig a mi Pándi Balázsunk, a szemünk láttára vált érett dobossá, Merzbow állandó társává és más, a szabadzene, a jazz és még a metál területén is jelentős formációk közreműködőjévé még bőven 40 alatt, sokak számára irigylésre méltó életművet épített. (A prae.hu számára Ajtai Péter készített vele interjút a Külföldön Sikeres Művészek projektben.) Ők négyen ültek össze Urselli stúdiójában beszélgetni, borozgatni, zenélgetni. És ez a -gatás, -getés egészen jól sikerült ahhoz, hogy a felvételekből 2019-ben leválogatott anyaghoz most a maradékból is hozzátegyenek még egy lemezre valót.

„S/T” az első, „Churning of the Ocean” a második lemez címe, és ahogy a zenefolyamból trackekre vágott darabok címei, úgy ezek is lényegtelenek, ki tudja, mit jelentenek (az első lemez címeiről megkérdeztem Pándit, és ő is ezt mondta). Az összesen bő százpercnyi anyag komoly egymásra hangolódásról árulkodik, nincs megbillenés, egyben maradnak, kivehető, ahogy a zenészek kölcsönhatásban maradnak. És ez nagy szó – az első közös találkozáson túl –, mert se ritmus, se hangnem, se dallam nincsen. Szónikus élvezet – mondhatnánk, ha biztosak lennénk abban, hogy valóban élvezetről van szó. A hangütés meglehetősen komoly, mintha a kibogozhatatlan számcímek ellenére valóban szólni akarna valamiről ez a zene. És itt jutunk el a megfejtésnek ahhoz a pontjához, amikor világossá válik, hogy ez a pirkadatig tartó szeánsz magáról a zenéről szól. A hangokkal létrehozott metatér foglyul ejt, még azok a közvetlen materiális jelenségek sincsenek, mint Tihanyinál (pl. óra). Magával ragadó érzés a semmibe kapaszkodni, ami éppen ezért, mert a kvartett segítségével megragadhatóvá válik, a fülünk hallatára transzformálódik valamivé. A rögtönzött zene csúcsán járunk, ahová sok úton el lehet jutni és ahová jutottak el már sokan; most a közös nevező, az interferencia nélküli közös lélekrezgés vezetett el ide. A karakterek kiszemezgetése nem cél az emelkedett együtthangzásból, mégis, egy annyira ismert sound, mint Ranaldóé könnyen felismerhető. És bármilyen meglepő, ha nem tudnám, hogy Pándi Balázs dobol, az ő jellemvonásai is nyilvánvalóak, még úgy is, hogy a 10 éve még általános gurgulázó-lögybölő, szerintem akkoriban még kissé megúszós játékát hullámzó szuggesztióvá fejlesztette és finom, jó érzékű követővé edzette magát. És hát itt egy lehetséges válasz: ezért működik Jarmusch, ezért éppen ő, mert itt mindenki eljutott a spontán fogalmazás képességéig. Nem véletlenül érezhetünk allúziót a „Dead Man” című filmjéhez, az ugyanígy „ott és akkor” módszerrel – Neil Young által – feljátszott filmzenéhez, a torzított gitár megfoghatatlan úszásához.

Stilárisan meghatározhatatlan a kvartett mindkét lemeze. Helyenként drón, más szakaszokban az ausztrál The Necks folyamatzenéjéhez hasonlít, a feedbackekben kicsúcsosodó torzított sípolások a space rock területére vezetnek, és még sorolhatnánk a különböző áthallásokat. Ahogy ezeket a sorokat írom és hallgatom közben a zenét, a kinyíló szűrővel az úszó gitárhang a kint zúgó fűnyíróra hangolódik. Azt hiszem, ez a zene mindenhol megtalálja a helyét.

Lee Ranaldo – gitár, pedálok, csengettyűk
Jim Jarmusch – gitár, pedálok, mini szintetizátor
Marc Urselli – baszusgitár, laptop, hangmérnök
Pándi Balázs – dobok