Rimini Protokoll: egy német rendezőpáros, Heigard Haug és Daniel Wetzel „fedőneve”. A mára az alternatív német színház fenegyerekeinek tartott alkotócsoport (A Tőke. Első kötet című projektjük 2007-ben elnyerte a Mühlheimer Theaterpreist) névválasztását állítólag tartalmi szempontok helyett kizárólag hangtaniak vezették: három i és három o.

A 2000 óta működő páros hangsúlyozottan projekteket, nem pedig előadásokat hoz létre. Munkamódszerük a televíziós újságírást idézi: utcai interjúk során adekvát, a témát jól illusztráló sorsokat keresnek, hogy aztán „a mindennapok specialistái” által közvetített kiválasztott történeteket összeszerkesztve élő adáshoz hasonló bemutatóvá szerkesszék. A szereplők maguk a riportalanyok, tehát amatőrök, a „színészvezetés” rögzített improvizáció, az előadás spontán elemeket is integráló tudatos szerkesztés eredménye. Kőszínházi struktúrában dolgoznak, annak infrastruktúráját használják ugyan, de társulatát nem: a céljuk tehát nem is lehet a színház megreformálása. Installációk, rádiójátékok, nem szokványos audiotour-ok, színházi projektek felől közelítenek a színházhoz, és céljuk a valóság manipulálhatóságának, manipulálásának bemutatása.

Közben maguk is manipulálnak, hiszen a választás, a szerkesztés, az egyszeriség, a spontaneitás rögzítése maga is belenyúlás a valóság szövetébe. Gyakran az „anything goes”  jegyében kiválasztott párhuzamok is esetlegesek: a Trafóban látott Blaiberg und sweetheart19 az online társkeresők és a Second Life virtuális valóság világát a szíváltütetések vívmányaival hozta össze, hogy „az igazi szív” nyomát lelje.

Más esetekben a kiindulópont valóban egy dráma. Ilyenkor sem a már megírt (klasszikus) művet állítják színpadra, hanem a műben lejátszódó drámai folyamatok ábrázolására mai példákat keresnek – a fenti módszerekkel. A 2006-os berlini színházi találkozón bemutatott Wallenstein elején például elhangzik, hogy a nyitómondaton kívül semmi sem szerepel a politika természetét bemutató német alapműből. Helyette látunk vietnámi veteránt, aktív politikust (a CDU-s Dr. Sven-Joachim Otto tanácsos személyében): weimariak és mannheimiek mesélik történeteiket a hatalomról, a lojalitásról, a felemelkedésről és bukásról. Történeteik egymásra reflektálnak, így képet kapunk a hatalomszerzés és -gyakorlás természetéről.

Hasonlóképpen a Bécsi Ünnepi Hetek keretében látott Breaking News is szabad irodalmi adaptáció: A perzsák című Aiszkhülosz-dráma aktuális olvasata.

A hírek világába visz: a kilenc szereplő az előadás alatt közvetített híreket tolmácsolja és értelmezi számunkra. A díszlet egy halom televíziókészülék és hat kulissza, amely a társasházat ábrázolja, remekül illusztrálva, ki kinek a szomszédja és merre néz a parabolaantennája – különösen, amikor a kulisszákat megfordítva a Föld térképét kapjuk (Afrika és Kína ebben a házban, úgy látszik, nincsen reprezentálva – bár kárpótlásképp megtudom, a spanyol az anyanyelve a második legtöbb embernek a világon).

A dramaturgot és rendezőt az élőadás-rendező képviseli, aki az estéről estére változó híranyagot és kommentárjait a helyszínen összeszerkeszti. Egy vágó, egy volt színházi recenzens és az adásrendező mellett hat civil is van a „pályán”. Ők a berlini Palaststrasse 6. lakói valamennyien, és valamilyen kapcsolatban állnak a hírek világával: egyikük orosz–angol tolmács, ő a moszkvai–ukrán közvetítést értelmezi, másikuk hat nyelven beszélő indiai származású háziasszony, illetve az ő szomszédja, az arab világ magánszakértője, a kurd Dzsingiszkán (sic! sajnos ez a név nem rezonál az osztrák bemutatón – hiába, náluk nem volt tatárdúlás), a vágó, egy izlandi újságíró, illetve egy berlini Montevideóból.

Történeteik érezhetően rögzített, betanult szövegek, itt már nincsen helye improvizációnak. Aki improvizál, az a szerkesztő: feladata összekötni, valamilyen koncepciót csempészni a különböző csatornákon éppen futó hírek világába. Egy óra „játékidő” után rövid összefoglalót is ad a látottakról – erősen önreflektív gesztus. A szerkesztési elv leginkább a „tévékapcsolgatásra” emlékeztet – tudatos, mondhatni ráerőszakolt koncepció, hogy a futballbajnokság egy pillanatra se villanjon fel. Vannak más egyezések is: Che Guevara és Irak több csatornán, így több szereplő reakcióiban is felbukkan.

A „kórus” időnként görög sorstragédiához méltón feljajdul, jajong egy sort – ám A perzsák című tragédia, amelyben Aiszkhülosz a görögök szalamiszi győzelmét nem a győztesek, hanem a vesztes perzsák szemszögéből mutatja be, a Rimini Protokoll feldolgozásában laza párhuzam marad: a szintén közvetített Al-Dzsazíra televízió a kurd szakértő szerint a leigázott nép hangja, Dzsingiszkán a perzsák legyőzésének történetét a vezető arab médium frázisaival adja vissza. A háborúból hazaérkező gyászhírnök, az otthon szorongók, és nem utolsósorban a megalázott király helyett pedig itt iraki robbantást, pakisztáni merényletet és menekültáradatot látunk. Szinte mindegyik csatornán – a kiválóan felépített sorstragédia katarzisa helyett a globalizmus feletti döbbenet lesz úrrá rajtunk. A Breaking News ugyan nem veszi át Aiszkhülosz mesteri dramaturgiáját, a „másik oldalról” ábrázolás eszközét viszont igen.

Irónia hatja át az előadást. Az európai színház egyik első darabját épp a korábbi színházi kritikus ismerteti. Irónia az is, hogy „amatőr” kollégái fölött trónol egy emelvényen. A szereplők – lévén szomszédok – egymáshoz való viszonyát is finom iróniával mutatják be: a kurd felsorolja és kommentálja az arab világ csatornáit, amelyeket rendszeresen néz, hogy aztán kitérjen az urdu–hindi–gudzsaráti–pandzsábi–bengáli adókra, amit a tévéjét bömböltető szomszédasszonya jóvoltából hallgatni kénytelen.

Hasonlóan ironikus a kontraszt a nagyhatalmak médiái és a mindössze két csatornával bíró izlandi televízió között; az izlandi szereplőt nem lehet úgy „élő adásba” kapcsolni, hogy ne a többihez képest parányi, számunkra bagatell problémát tolmácsoljon, például Izlandon hír, hogy egy nő lett egy település polgármestere és így tovább. Az előadás üzenetét a szintén fellépő Walter von Rossum újságíró foglalja össze: „Az újságírók félnek a valóságtól. Ezért a valóság helyett a médiát figyelik.”

A Breaking News szórakoztató, mégis elgondolkodtató színházi este. Nemcsak az előadás brechtien epikus jellegét és didaktikus üzenetét tekintve: magára a formára kérdez rá. A nyolcvan perc alatt ugyanis egyetlen epizód van, amely a szó klasszikus értelmében színházi: Dzsingiszkán Hasso tolmács, jesida pap (kurd egyistenhit), és pszichológus a Kurd Nemzeti Kongresszus Végrehajtó Bizottságának elnökeként bemutatja, hogyan zajlott le G. W. Bushnál tett látogatása. Frenetikus, ahogy ez a közel-keleti férfi az amerikai elnököt alakítja – már maga a szereposztás! –, még jobb, ahogy a többieket instruálja, de a legjobb, ahogy a tízperces jelenet rámutat, hogy a nagypolitika üres diplomáciai szólamokból áll. Mégis, nem az eddig is sejtett-tudott tanulság, nem is az ironikus ábrázolás, hanem épp tiszta teátralitása teszi a jelenetet az előadás csúcspontjává. Ennek a jelenetnek tudom be, hogy a Rimini Protokollra oly jellemző, mindent mindennel kapcsolatba hozó, tudatosan esetleges rendezőelv ellenére a bécsi vendégjáték kitörő tapsot kapott.

Bécs, 2008. június 14.