Utópiákat már régóta vízionálnak a művészek, hiszen az örökké kíváncsi emberiségnek egyik nagy kérdése, hogy mit hoz a jövő. A regények vagy filmek jövőképe gyakran kifejezetten pesszimista még akkor is, ha nem posztapokaliptikus (Mad Max-sorozat) vagy cyberpunk disztópiák (Szárnyas fejvadász) a tárgyaik. Madách Imre Az ember tragédiájának falanszterje, George Orwell 1984-ének rendőrállama, Margaret Atwood A szolgálólány meséjének a nők testét kizsákmányoló diktatúrája vagy Aldous Huxley Szép új világának túl civilizált, túlságosan is fejlett társadalma egyaránt félelmetesek vagy taszítóak. A negatív utópia minél valószerűbb, minél közelebb áll a mi világunkhoz, annál ijesztőbb, elég csak Az ember gyermekére vagy az Országúti bosszúra gondolni, amelyek jövőképe egyre aktuálisabbá kezd válni: előbbi a Brexitet „jövendölte meg”, utóbbi új, elsöprő világgazdasági válságot vázolt fel, amely jelenleg a küszöbön áll. A kortárs mexikói film kiemelkedő rendezője, Michel Franco (Lucia után, April lánya) egyenesen „társadalmi horrort” készített Új világrend címmel, amelynek történései bármikor bekövetkezhetnek, nem csak Mexikóban.

Az Új világrend valós, Mexikót érintő, súlyos társadalmi-politikai problémákból indul ki, és Michel Franco eredeti koncepciója szerint cselekménye 2021-ben játszódik. A gazdag családból származó Marianne fényűző esküvőjét tartja a família, amikor egykori alkalmazottjuk, az idős Victor felbukkan, hogy pénzt kérjen felesége szívműtétjére. A férfit Marianne édesanyja kivételével szinte mindenki levegőnek nézi, és az asszony is aprópénzzel próbálja elhajtani. Amikor Marianne megtudja, miért járt itt Victor, megkéri annak fiát, Cristiant, aki szintén náluk dolgozik, hogy vigye el édesanyjához, kiötlenek valamit. Út közben elszabadul a pokol, hatalmas tüntetés, majd zavargás kezdődik, és a nő távollétében az alsó osztályhoz tartozók elégedetlen tömeg feldúlja a villát. A kormány beveti a hadsereget, ám ennek korrupt katonái elrabolják Marianne-t, és váltságdíjat követelnek érte. A fogságban pedig számos megaláztatás vár a főhősnőre és a hozzá hasonlókra.

Az Új világrendet sok helyütt thrillerként népszerűsítették, ami részben meg is állja a helyét, mert Franco mesterien építi a cselekményt, és fokozza fel a feszültséget, amelyet az utolsó, kegyetlen jelenetig fenntart. Ám műve mégsem nézhető, élvezhető végig thrillerként, mert a nézőpontok változnak.

Sőt, szép íve van a cselekménynek abból a szempontból, hogy minél inkább elveszíti cselekvőképességét Marianne, annál kevésbé működik az Új világrend karakterdrámaként. Michel Franco alkotása különböző társadalmi rétegeket bemutató tablófilmmé, majd a zsarnoki hatalom rituáléit elemző jancsói parabolává lényegül.

Érdekes, hogy bár tavaly Velencében a rendező és a film is fesztiváldíjat kapott, főleg Mexikóban sokan kritizálták a problémák és az alsó osztályokhoz tartozó emberek állítólagos leegyszerűsített, sztereotip ábrázolásmódja miatt, bizonyos esetekben nem is a teljes változat, hanem már az előzetese alapján. Ám akik emiatt kritizálták az Új világrendet, elvétették parabolikus jellegét, azt, hogy a dehumanizáló, potenciálisan veszélyes katonai hatalom természetét elemezi. Mivel Franco műve váltogatja a nézőpontokat a különböző társadalmi rétegek között, és a cselekmény vége felé közeledve, ahogy a címbeli új világrend kiépül, úgy távolodik el az egyéntől, úgy veszi át a cselekmény szintjén is a hatalmat az általában arctalan végrehajtókból álló diktatórikus rendszer.

Márpedig a katonaság szemszögéből az emberek tömege csak statisztikai adat, az egyén megoldandó probléma vagy árucikk, amelyet pénzzé lehet tenni. A hatalom képviselőit csak annyiban érdekli az ember neve, így Marianne vagy Cristian, amennyiben növelhetik hatalmukat vagy vagyonukat az által, hogy nevesítik az adható-vehető-lelőhető hústömeget.

Mindezt a leghatékonyabban éppen úgy lehet ábrázolni, ahogy azt az Új világrend teszi: a nézőpontváltással, az eltávolítással, illetve a távolságtartással. Ha végig Marianne-nel azonosul a kamera, így a néző, akkor is bemutatható lett volna az elnyomó rezsim működése, de sokkal inkább egypólusú, melodramatikus film lenne az Új világrend. Szerencsés döntés volt Michel Franco részéről, hogy azonosította a befogadóét az elnyomók szemszögével, mert így érthetővé válik az is, mi motiválja a zsarnokságot, illetve hogyan használhatja ki a társadalmi elégedetlenséget vagy a forradalmakat bármilyen, a politikai hatalom megragadását célzó csoport.

Ha a társadalmi osztályok ábrázolásába bele is lehet kötni, Michel Franco rendkívül hitelesen, tűpontosan bemutatja a folyamatot, amelynek során kiépül a diktatúra. Nem csak Mexikó, sőt nem is kizárólag a latin-amerikai térség (20. századi) történelmében találunk olyan jellegű hatalomátvételt, ami az Új világrendben kibontakozik. Kínában vagy Kambodzsában hasonló folyamat játszódott le. Nagyon messzire sem kell mennünk térben és időben, hiszen a magyar Tanácsköztársaság, majd a Horthy-rendszer is hasonló módon jött létre: az első világháborút követő társadalmi nyugtalanságot kihasználva félkatonai és katonai különítmények segítségével ragadták magukhoz a hatalmat a kommunisták, majd Horthy nacionalistái.

Michel Franco művében sincs ez másképp, és azért is annyira intenzív és aktuális mindaz, ami a filmben történik, mert világszerte felszaporodtak a zavargások, a társadalmi-politikai rendszerek igazságtalanságai ellen irányuló tüntetések, elég csak az ukrán, a román vagy a hongkongi, közelmúltbeli eseményekre gondolni. Mexikóban a népességnek közel fele, több mint 60 millió ember él szegénységben, az alapvető javakat nélkülözve, a hadsereg korrupt, és egyre nagyobb a gazdasági-politikai befolyása, a rendőri szervek részéről nem ritkák a kegyetlen, kínzásokkal és verésekkel járó kihallgatások, miközben ahogy Európában és az Egyesült Államokban, úgy a közép-amerikai országban is eltűnőben van a középosztály, míg a felső tízezer szinte elszigetelten, „burokban” él, és közömbös a többség nyomorával szemben.

Emellett Mexikóban is létezik a rasszizmus, illetve a szegénység, az alsóbb osztályokhoz tartozók kriminalizálása, amely rasszista színezetet kap, mivel az európai (spanyol) felmenőkkel bíró fehérek általában a gazdagok, míg a színes bőrű őslakosok vagy meszticek általában a szolgálók (házvezetőnők, kertészek) vagy a depriváltak körébe tartoznak.

Ezért is túloztak sokak, akik az Új világrendet kritizálták az osztályreprezentációk miatt, mivel Michel Franco éppen azt a problémát igyekezett megragadni, amelyről a marxista és új baloldali gondolkodók (Karl Marx, Herbert Marcuse, Hannah Aarendt) is írtak, hogy a társadalmi ellentétek kiéleződése lázadáshoz vagy forradalomhoz vezet, a feszültség pedig erőszakban robbanhat ki.

Francónál éppen az a lényeg, hogy a lázadók rombolását megelőzi a látszólag békés esküvői jelenet, amelyben a társadalmi felkapaszkodásban kudarcot vallott Victor (éttermet akart nyitni, önállósodni szeretett volna, de nem sikerült neki) sorozatos megaláztatásokban részesül (a család egyik tagja még meg is fenyegeti, hogy a biztonsági őrökkel dobatja ki). Ezekben a jelenetekben a kamera végig a férfi háta mögül rögzíti az eseményeket, tehát az ő nézőpontjával azonosítja a nézőt, és az ő kiszolgáltatottságát, megalázottságát élheti át a befogadó, ilyen módon nem egy oldalról láthatja a társadalmi osztályokat. Ugyanígy az gazdagok csoportja sem egyszerűen ellenszenves, mivel Marianne és valamennyire édesanyja is kivételek.

Michel Franco egyetlen ponton hibázott: maguknak a lázadóknak a csoportját valóban inkább homogén rendbontókként ábrázolta az Új világrendben, az azonosulásra alkalmas megnyomorítottak és megalázottak (Victor, Cristian, a testvére, Marta) következetesen nem közéjük tartoznak, így a felkelők oldala csak annyiban ébreszthet empátiát a nézőben, amennyiben a hadsereg még náluk is kegyetlenebb a megtorlás során.

Az Új világrend sokrétű, frappáns, okos, kiábrándító és vészjósló társadalmi-politikai parabola, amely már csak azért is aktuális, mert a koronavírus-járvány, illetve az arra adott reakciók valóban új világállapot felé terelik az emberi civilizációt. A film ötlete ugyan jóval a pandémia előttről származik, és már az előtt elkészült, ám mégis eszünkbe juthatnak a benne megjelenő kijárási korlátozások és egyéb jogkorlátozások, amelyekkel Magyarországon is operált a kormány „járványkezelés” címszó alatt. Michel Franco hisz abban, hogy ha a filmek nem is gyakorolhatnak közvetlen hatást a világra, de diskurzust indíthatnak el, amelyek megelőzhetik, hogy kialakuljon egy ronda, új világ.

Új világrend (Nuevo orden) – színes, feliratos, mexikói-francia filmdráma, 88 perc, 2020. Írta és rendezte: Michel Franco. Operatőr: Yves Cape. Szereplők: Naian González Norvind (Marianne), Fernando Cuautle (Cristian), Diego Boneta (Daniel), Dario Yazbek Bernal (Alan), Monica del Carmen (Marta), Claudia Lobo (Tamara), Enrique Singer (Victor) Gustavo Sánchez Parra (Oribe tábornok). Bemutató: 2021. június 24. Forgalmazó: magyarhangya. Korhatár: 16 éven aluliak számára nem ajánlott!

A cikkhez felhasznált képek forrása: magyarhangya.