Az első napon a beköltözésé és az ismerkedésé volt a főszerep. Ennek ellenére a délután előadó Barna Imre műfordító, az Európa Könyvkiadó vezetője Műfordítás elméletben, gyakorlatban címmel a téma történetében és gyakorlatában tartott könnyed eligazítása láthatóan „megmozgatta” a hallgatóságot. Az előadás természetesen könnyed szerkezetű, úgyszólván „sztorizós” felütése ugyanis olyan aktuális kérdéseket vetett föl, melyek a fordítói és a kiadói munkakör szoros összekapcsolódását taglalták. Ennek során mindenekelőtt az tűnt meghatározónak, ami a műfordítói feladat financiális aspektusait is érinti: azaz, hogy a műfordítás elválaszthatatlan a publikálástól, vagyis a kiadói felkérésektől. Óva intett mindenkit attól, hogy „az asztalfióknak” dolgozzon – legalábbis ami a prózai szövegeket illeti; a lírafordítást leginkább szubjektív élményen alapuló cselevésnek tekinti, melynek motivációja függetlennek látszik a kiadás, a megjelenés körülményeitől vagy akár a honoráriumtól.

Rövid történeti áttekintésében Barna Imre a magyar műfordításnak a magas színvonalát összekötötte nemcsak az olyan jelentékeny munkákkal, mint például Arany János Shakespeare-átültetései vagy a Nyugat alkotóinak klasszikussá vált lírafordításai (Babitstól Kosztolányin és Tóth Árpádon át Szabó Lőrincig, majd az Újhold szerzőinek munkáin át az olyan kortárs klasszikusokig, mint Ferencz Győző vagy Lator László), de a huszadik századi politikai-ideológiai nyomásával is: a szocializmus évei ugyan számos író számára a kényszerű hallgatás időszakát jelentették, viszont felértékelődött az egyetlen lehetséges publikálási esély, a műfordítás. (És, persze, a gyerekirodalom. Ezt támogatta egyébként az állami könyvkiadás is).

Az elméleti kérdések vetették fel azonban az igazi problémákat: nevezetesen, hogy például szabad-e Arany János után Shakespeare-t (újra)fordítani, egyáltalán, van-e létjogosultsága a fordítás aktualizálásának? Barna Imre erre igennel felelt: meglátása szerint a műalkotás nem, a fordítás viszont elavulhat. Különösen a prózai alkotásokra jellemző ez; továbbá érdemes odafigyelni arra, hogy míg a mű szerzőjének „hibái” érdekes színfolttá válhatnak a szövegben, addig a műfordító hibái úgymond „rendszeridegen” elemek az átültetésben.

Az elmemozdító teoretikus kérdéseket néhány saját tapasztalaton nyugvó példa világította meg jobban. Barna Imre Umberto Eco A tegnap szigete című regényének fordítási nehézségei közül arra utalt, amely a történetben a hajótöröttek és a kannibálok „találkozásának” elbeszélésekor mutatkozott meg: a kannibálok ugyanis – az olasz eredeti szerint – akár „megfőzhették” a matrózokat, de a szó értelmében a „megsütés” is helytállónak bizonyult. A fordító e helyütt – miután kellő filológiai munkával más nyelvű fordításokat szintén ellenőrzött – arra kényszerült, hogy utánajárjon, vajon a matrózok hajóiban (csónakjaiban) elfértek-e üstök vagy sem. Mert ha igen, akkor a „megfőz” a helyes kifejezés, ha nem, akkor viszont a „megsüt”. A sorsdöntő kérdés tehát, hogy hol a fenében van az üst? A szövegből természetesen ez nem derül ki. A fordító valódi felelőssége pedig a választás kényszere. El kell dönteni, hogy egy többértelmű fogalom közül melyik magyar megfelelőt alkalmazzuk, akkor is, ha a szövegkörnyezet esetleg nem feltétlenül siet a segítségünkre.

A vacsorát követően a Szlovéniából érkezett és a fordításelméletek avatott ismerőjeként jelen lévő Rudaš Jutka adott elő A fordítás kultúrája, a kultúra fordítása címmel, melyet értekezése megkezdésekor gyorsan módosított is A fordítás megértése, a megértés fordítása címre, hangsúlyosabban utalva eszmefuttatásának hermeneutikai irányultságára. Az előadó fölvázolta azokat az alapvető axiómákat, melyek a kiinduló nyelv és a célnyelv tudásán túl mindkét kultúra elmélyült ismeretét is megkövetelik a fordítótól. Annál is inkább, hiszen, amint arra délután Barna Imre ugyancsak célzott, a célnyelv tökéletes elsajátítása, de az anyanyelven történő kiváló fogalmazás sem garancia a jó fordításra.

Ezt követően mindenekelőtt a hermeneutikai fordításelméletek lényegre törő összefoglalása szolgált a tábor teoretikus képzésének alapjául. A Schleiermachertől Gadamerig (és azon túl, pontosabban azok mellett Walter Benjamin, Susan Sontag és mások idevonatkozó meglátásaiig) ívelő tudományos belátások elsősorban a világtapasztalat nyelviségét igenelték, az „akinek nyelve van, világa van” örökbecsű gadameri szállóige végkicsengésével, miszerint a dolgok nyelvi megmutatkozása „a világnak magának” a megmutatkozása. Ez a tétel egészült ki olyan praktikus kultúraelméletekkel, melyek a világ dolgainak történeti, antropológiai, irodalmi összefüggéseit a nyelvi eseménnyel hozták összefüggésbe, melyből mintegy egyenesen következett az univerzális szövegköziség konklúziója.

Az előadások általában kötetlen beszélgetések formájában folytatódnak; az otthonosság érzéséhez a Buda Györgynek köszönhető kiváló osztrák vörösbor is hozzájárult, illetve a háttérben folyó horvát–török meccs izgalmai. Szentivánéji éjszakák festői, hegyvidéki környezetben – a folytatás további izgalmakat ígér.