A film nyitózenéje akár a Globe Unity Orchestra is lehetne. Jó nem, csak egy iskolai jazz big band próbál. A középiskolai zenekari tanár Joe Gardner (Errol Garrner után?) élete nem egészen úgy alakult, ahogyan azt várta. Bár a tanítást nemes hivatásnak tartja, az igazi szenvedélye a zenélés. Joe úgy véli, zenésznek született, a jazz történetét is ától cettig ismeri, és bár már 46 éves, bármelyik nap eljöhet az alkalom, hogy egy nagyszabású koncertet kapjon. Egyedül él, és abban merül el, amit a legjobban szeret: a zenében. Végre megkapja a lehetőséget, miután lenyűgözte Dorothea Williamst (karrierje fénypontján járó szaxofonos) és zenekarát a Half Note Clubban tartott meghallgatáson. Miközben az új fellépését ünnepelte, véletlenül beleesett egy csatornába. Ettől kómába esett, majd egy olyan állapotba került, amelyben se nem él, se nem halott, és elkerült egy kozmikus birodalomba. Ott találkozik egy 22-es nevű, az életről homályosan gondolkodó lélekkel, akinek a mentora lesz. 

Nem is kell túl sok szót ejtenünk a film narratívájáról – persze kapott három Oscart –, ami bennünket most érdekel az az, hogy annyira hitelesen ábrázolja a jazzéletet, annyira releváns kérdéseket tesz fel a zenei életről, hogy érdemes ezeknél a kérdéseknél időznünk egy keveset. Mert a film ezen jelenetei ezerszer összetettebbek, mint amit a Whiplash (2014) akar állítani a jazzről. Legalábbis életszerűbbek és érdekesebbek.   

Joe Nem tudja, hogy milyen darabot játszanak élete meghallgatásán, bedobják a mélyvízbe. Ez valamilyen formában minden jazz zenésszel előfordul. Ezt még a Whiplash is tudta ábrázolni. Ennek lehet nagyon igazságtalan, rosszindulatú oldala, és lehet egy úgymond szintfelmérés, hogy hol tart az adott zenész. Ezzel csak az a baj, hogy a nagyon sok különböző képesség hálójából, ha pont az ilyen esetekhez való abilitások hiányoznak, akkor az nem kívánt nyomokat hagyhat. Joe viszont átment a teszten. A számára teljesen ismeretlen darabot meghallgatta játék közben, és egyből adaptálta. Tehát van egy teljesen realisztikus történetünk, eddig rendben van. Ami viszont egészen meglepő volt, hogy az alkotók mennyi figyelmet fordítottak például az ujjrendek hiteles animálásra. A zenészek ábrázolása hangszeres szempontból elképesztő. Dorothea szaxofon ujjrendjei, amennyire meg tudtam állapítani, a helyükön vannak. Viszont a Dorothea Williams Quartet bőgősének, Mihónak a bőrébe nem más bújt, mind Linda Oh, napjaink egyik legfelkapottabb jazz zenésze. Oh-t nemcsak nagybőgőzni, hanem Miho modelljének szerepére is felkérték (a szerepet Esther Chae hangján szólaltatta meg). A New York-i otthonából egy nappal a felvételek előtt érkezett a Capitol Records Los Angeles-i stúdiójába. Miközben a Jon Batiste zenei rendező és zongorista által személyesen kiválasztott zenekarral játszott, kamerák sora rögzítette mozdulatait, hogy azokat átültethessék az animációs karakterre. Ha megnézzük Miho-t játék közben, Oh újrendjei köszönnek ránk vissza, mégpedig a leghitelesebben. (Lehet nekem hinni, leellenőriztem.) Ugyanígy Joe ujjrendjei is a helyükön vannak, még gyors játék (ha tetszik; tekerés) közben is. Számít ez? Ettől még nem fog egy film hiteles képet adni magáról a jazzéletről, de kiindulópontnak mindenképp nagyon jó az ilyen irányú részletessége.

Inkább az egész összkép ad ki egy nagyon pontos – persze leginkább a New-York-i jazzre jellemző – képet.  A tanítás és az aktív játék dualizmusa, azon kérdések, hogy tanítás mellett mennyit lehet még gyakorolni, és egyébként egy egész napos tanítás után milyen még elmenni koncertezni, mind megtalálhatóak a filmben. Ugyanígy az állandó elutasítások és a folyamatos harc a fennmaradásért és a látszásért. Az egyik legmegindítóbb jelenet, amikor Joe egyik diákja megjelenik, hogy visszaadja hangszerét az iskolának. (Mivel Joe testében épp egy szellemlény tartózkodik, nem tud vele beszélni, de ez most mindegy is.) A fiatal tanítvány abba akarta hagyni a harsonázást, egy kis játék után folytatni akarja mégis. Miért? Harsonázni nehéz, komoly akarat kell hozzá, hogy napról napra elővegye a hangszert. Hogy évekig – megsúgom, évtizedekig – ugyanazokat a skálákat gyakorolja. És ez ijesztő. Ami mégis ezt az akaratot előre viszi, és a film nagyon pontosan ábrázolja, hogy a jazz nemcsak egy "zene-munka", hanem létmód. Legalábbis jó esetben.  A film válasza arra, hogy mi ez a létmód a jazzing, ami a játék és a tapasztalás szinonimája lesz. Nagyon szépen tárják fel azt, hogy ez a jazzing nem csak a zenében van. Ez egy egyszerre kontemplatív és heurisztikus flow-állapot, ami a világ bármely területén utat találhat magának.

De persze maradjunk a filmnél. Végső gondolatként megjelenik benne a tanítás fontossága, hogy mennyire fontos átadni ezt a bizonyos tudást, még akkor is, ha a zenész éppen világkarrierről álmodozik. A jazz és a klasszikus zene oktatása nemcsak zenére nevel. Érzékenységre és ízlésre is, bármilyen szubjektív is legyen az. Ha ez az oktatás része lenne, akkor talán nem kellett volna lemennem tegnap szégyen-elitistaként az alattunk nemrég nyílt helyre – persze külső nyomásra–, hogy nem az a baj, gyerekek, hogy hangos a zene, engem pont nem érdekel, hanem, hogy elviselhetetlenül hallgathatatlan.