Az 1984-es Oscar-gálán a Fanny és Alexander hat jelölésből négyet váltott arany szobrocskára: a tiszteletreméltó legjobb idegen nyelvű film kategóriáján túl a legjobb operatőr, a legjobb jelmeztervezés és a legjobb látványtervezés kategóriáiban is Bergman filmje győzte meg az Akadémia tagjait. A film, amelyet két különböző – egy 312 perces, Svédországban és a 40. Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon debütáló, valamint egy 188 perces, nemzetközileg vetített – formában mutattak be, részben önéletrajzi ihletésű.

A főszereplő az ifjú Alexander Ekdahl (Bertil Guve), aki testvérével együtt fényűző uppsalai otthonukban éli meg a gyermekkor szépségeit. Az idillt a családfő halála zavarja meg; az özvegy édesanya második házassága pedig az élet gyötrelmeivel és az emberi kegyetlenséggel ismerteti meg a gyerekeket. A történet középpontjában a családi kapcsolatok problematikáján túl egyértelműen a személyiségfejlődés áll. A film legfőbb érdeme, hogy a részletesen megkomponált képek teljes mértékben bevonják a nézőt a cselekménybe.

Az Ekdahl-család a zöld szalonban

A prológusban szinte azonnal megpillantjuk a családi otthont. A lakás sok szobájával, nagy belmagasságával a tágasság érzetét kelti a filmben. A széles és magas ablakokon keresztül árad a fény, ami tovább erősíti a nagyság hatását. Az ablaküvegben felsejlik az 1910-es évekre jellemző finom mívű szecessziós díszítés, amelyet alig észrevehetően takarnak a csipkefüggönyök. A fényviszonyoknak köszönhetően a térben jól érvényesülnek a szobanövények élettel teli, zöld levelei, amelyek kontrasztban állnak az enteriőr mesterséges díszítettségével, és így törik meg a bútorzat merev egységét. A falakra többnyire a világos színek jellemzők, néhány helyiségtől eltekintve. A rövid téli nappalok teszik realisztikussá a filmképek kirajzolásában is komoly szerepet játszó megannyi fényforrás használatát a térben. Szobánként legalább egy, változó átmérőjű kristálycsillár és több kisebb asztali lámpa is fellelhető. A lakás berendezése egyértelműen tükrözi a közösség fontosságát: számtalan fotel, kávézó- és étkezőasztal és szék jelzi, hogy rendszerint többen foglalnak helyet egy szobában, amit a szoros családi kötelék, a társadalmi helyzet, de a sűrű látogatások, a társasági élet jeleként is felfoghatunk. A helyiségek falait, különös tekintettel az étkezőre, sűrűn elhelyezett képek díszítik. Ezeken felül több jelenetben láthatóak díszes tapéták, dísztányérok, kandeláberek és tükrök, melyek még otthonosabbá és előkelőbbé teszik az enteriőrt.

Az első sötétebb helyiség a nagymama hálószobája mélyvörös sötétítőfüggönyeivel és cseresznyeszínűre pácolt bútoraival. Erre a helyiségre a kicsiny portrék és a kevés fényforrás a jellemző. Az otthonosság érzetét erősítik itt, és más helyiségekben is a nagy, díszes ágyak. Ebben a hálószobában egy sötétszínű, neobarokk ágykeret kapott helyet, melyet damaszt függöny keretez, melynek használata talán a generációk közti váltásra is utalhat, mert a szülői hálóban már egy modern, fehér, szecessziós ágyat találunk.

A modern hálószoba, jobbra a szecessziós ágy részletével

A film első szegmensében Alexander egyedül barangol a lakásban, ami lehetőséget nyújt, hogy a gyermek számára legizgalmasabb, legszembetűnőbb részleteket figyeljük meg először. Ahogy Alexander lehunyja a szemét, egy mechanikusan működő Dubois et fils asztalióra úszik a képbe, amely a 18. század óta működő svájci vállalat pompás munkáinak egyike: az óra előtt apró zenélő-táncoló figurák forognak. Ezután a film talán legvarázslatosabb képsorai következnek: az egyik sötét helyiségben, a zöld szalonban megmozdul a hatalmas kristálycsillár. A távolban további társalgóhelyiségek nyílnak, mind sötétebb, mint a korábban látott szellős szobák. A tapétához hasonló zöld bársonnyal kárpitozott puha fotelek és a fényes fekete zongora között árnyék vetül a falra: egy fehér márványszobor árnyéka, melyet egyik pillanatról a másikra erős fény világít meg. A szobor lassan megmozdul és Alexanderre néz, hívogatóan int felé. Közben a szomszédos, egybenyitott helyiség egy távoli szegletében a kaszás halál sejlik fel, fekete csuklyája alól pedig egyenesen Alexanderre vigyorog hústalan koponyájával.

A legemlékezetesebb, egyszersmind legörömtelibb pillanatok a karácsonyi vacsorához fűződnek. Ezek az ünnepi jelenetek ragadják meg a legjobban azt a varázslatos melegséget, amit Bergman a családi otthonnak tulajdonít. Az egész lakás fényárban úszik, még a korábban sötétnek tűnő helyiségek is vidám, képeslapra illő nyugalmat árasztanak. A méretes karácsonyfa a vörös szalonban áll, rajta gyertyák, girlandok, angyalhaj, néhány gömb és csillag. A szobákban skandináv szokásnak megfelelően megszámlálhatatlan sok gyertya ég vidáman, a paraffin illata szinte belengi a lakást. Az ünnepi vendégsereg kéz a kézben vonul a konyhába, ahol egy hatalmas, négyzetalakú asztalnál tálalják a vacsorát. Az étel az egész asztalt elfedi, de a falak mellett is újabb keskeny asztalok állnak, amik roskadoznak a lakomára szánt finomságoktól. A porcelán- és ezüstrengetegből nem hiányoznak a gyertyák, sem a koszorúk. A koszorúkon kívül több kaspóban mikulásvirág, a falakon pedig girlandok és papírdíszek láthatók. A vacsora után a család egy réz színűre tapétázott szalonban ünnepel dalolva, majd kéz a kézben körültáncolják az egész lakást. Ekkor mutatkozik meg igazán az otthon mérete, illetve az is, milyen gondosan díszítették fel a közelgő ünnepre.

A nagymama (Gunn Wållgren) a zöld szalonban, a háttérben a karácsonyfa sejlik fel

Bár a halál és az életre kelt szobor ijesztőnek tűnhet, fontos kiemelni, hogy ezeket a jelenéseket csak Alexander látja, a ház többi lakója számára nem láthatóak. Részben ebből is következik, hogy az otthon és a gyermekkor összefonódik a filmben, míg a lakáson kívüli világban Alexandernek az igazi rettenettel kell szembenéznie. Ezt az elszigetelődést hangsúlyozza a szembeállítás a másik két lakással: a második házasság során Fanny és Alexander Vergérus püspök házába költözik, ahonnan Isak Jacobi boltjába menekítik őket. Az előbbi helyszín végtelenül komor, sötét, amit egyfelől a püspök rossz anyagi helyzete, másfelől a hivatása indokol. Ebben a díszletben üresség és hideg uralkodik a meghitt Ekdahl-lakáshoz képest. A film egy pontján a püspök a padlástérbe száműzi a gyerekeket, ahol a nyomasztó hangulatot tovább fokozzák a szimbolikus jelentésű feszületek: az egyik az oldalán fekszik a földön, a másik összetörve, darabjaiban. A Jacobi-ház leginkább a két korábbi helyszín keverékeként fogható fel. Megtalálható benne a sok apró részlet, ami Alexandert az otthonára emlékeztethetné, ugyanakkor a zsúfoltság itt ijesztő méreteket ölt, a bútorok és a tárgyak egzotikusak ugyan, de legalább annyira rémisztőek is. A székek, lámpák, vázák és vitrinek után Alexander mumifikálódott maradványokat, bábuk tömkelegét és fojtogató sötétséget talál.

Bergman és Guve a Jacobi-bolt díszletben beszélgetnek

A film végére a gyerekek visszakerülnek a családjukhoz a tágas, szép lakásba. Egy keresztelőn visszacsöppenünk a film elején látott világos, barátságos környezetbe. Az étkezőben hatalmas terített asztal áll, körülötte a falakról zöld, dús levelek csüngnek lágy ívben. Az asztalt a karácsonyi terítékkel ellentétben most virágcsokrok díszítik, amitől az egész kép vidám piknikhez hasonlít. Érdekes módon a családfő, Oscar Ekdahl ravatala körül találunk csak ennél dúsabb élőnövény-dekorációt egy korai jelenetben: itt is vastag növény koszorúkat helyeztek el, valamint fenyőket, amelyek az elhunyt körül állnak, mintha őriznék. A film zárójelenetére hasonló ambivalencia jellemző: a béke és a meghittség uralkodik, amint Alexander végigsétál a szobákon, ám az elhunyt, zsarnok püspök szelleme a földre taszítja őt, és figyelmezteti, hogy sosem menekülhet meg tőle. Ezután Alexander a zöld szalonban a nagymamához bújik, aki Strindberg Álomjátékát olvassa fel neki.

Keresztelő az Ekdahl-lakás étkezőjében

Miért olyan elbűvölő a film díszlete? Miért díjazták a tervezőt, Anna Aspot 1984-ben Oscar-díjjal? Talán azért, mert a film eredendően roppant megrázó és sok tekintetben rémisztő: egy szerető család majdnem véglegesen felbomlik az apa halála után; a gyermekei felett nem az anyjuk rendelkezik, gyakorlatilag el kell rabolnia őket a bántalmazó közegből, ahová szerencsétlen módon a második házassága révén jutottak. Ezeket a traumákat ábrázolja Bergman úgy, hogy a szép, teljes, kiváltságos gyermekkor képe is megmaradjon. Ehhez a kettősséghez biztosítja a hátteret Anna Asp. A díszletek kivételesen jól sikerültek, a történelmi megalapozottság és a részletesség ellenére nem keltik lakásmúzeum hatását. A Fanny és Alexanderben minden háttér tele van élettel, a tárgyak részt vesznek a cselekményben, a színészek pedig természetesen léteznek az őket körülvevő környezetben. A színek és anyagok, a formák mind olyan egységet alkotnak, amelytől a kép közvetlen és ismerős lesz, amelyhez az inspirációt Bergman személyes élményei és emlékei adják.

Nem állítom, hogy a jó filmhez alapvetően szükségesek a rézlábasok, a bársony bútorok, a kézifestésű selymek, vagy a vaskos képkeretek, de remélem, hogy nem csak számomra okoz örömet ezekre a pompás képekre gondolni, és más is beleszeret abba a stílusos otthonba, melytől Bergman 1982-ben a rajongók legnagyobb bánatára búcsút vett.

Fanny és Alexander – színes, francia-német-svéd dráma, 188 perc, 1982. Írta és rendezte: Ingmar Bergman. Producer: Jörn Donner, Daniel Toscan du Plantier. Operatőr: Sven Nykvist. Vágó: Sylvia Ingemarsson. Zene: Daniel Bell. Díszlet: Anna Asp, Susanne Lingheim. Jelmez: Marik Vos-Lundh.

A négyzetes kép forrása: a Magyar Filmadatbázis

A főoldalon található kép forrása: The Criterion Collection

A Facebookon látható kép forrása: a Magyar Filmadatbázis

A szövegben található képek forrása: The Criterion Collection és a Magyar Filmadatbázis