Egy klisével kezdem: minden fényképnek története van. Rögtön felmerül a kérdés: kell-e, jó-e, ha ismerjük ezt a történetet – vagy a konkrét történet (a fényképészé, a megjelenített valóságszeleté) szárnyát szegi a képzeletünknek: ha úgy tetszik, a kép által elő- vagy felidézett saját történetünknek.

Hogy egy egyszerű példával éljek, szükséges-e, jó-e, ha a valaha készített egyik leghíresebb fotónak, Robert Capa A milicista halála című képének ismerjük a történetét? Mondjuk, azt, hogy nem egy véletlenül elkapott pillanatot, hanem egy aprólékos munkával beállított jelentet látunk? Nem magát a halált, csak a halál művészi feldolgozását. Nem akarok erre most válaszolni, inkább csak jelzem ezzel a bevezetéssel, hogy mennyire gondolatébresztőek, felkavaróak, evokatívak Keresztes Zoltán munkái. Hogy azt érezzük, szinte az első pillanattól kezdve, amikor megcsapja szemünket, agyunkat, szívünket a látvány: a belső és a külső történet különleges harmóniáját sugallják – de egyben azt, hogy ez a harmónia tragikusan diszharmonikus.

Mielőtt ezt az oximoront  jobban kibontanám, azért megpróbálom a külső történetek felől leírni a fotókat, vagy legalábbis néhányat közülük.

Mit látunk és tudunk, anélkül, hogy a fényképész saját történetéről  komolyabb ismereteink volnának? Látunk például vízparti – tengerparti? – görgelékköveket. Hömpölyköveket. Gyönyörű magyar szavak! A görgő, hömpölygő idő által fényesre csiszolt köveket. Olyan köveket, amiket a gyermekek – meg a gyermeklelkű felnőttek is – annyira szeretnek megcsodálni; s közben – ha csak valahol a tudat mélyén is, ha úgy tetszik, tudattalanul – rácsodálkozni egy csomó mindenre: arra, hogy eredendően van bennünk valami esztétikai érzék, mely a kövekben is a szépséget, a harmóniát keresi, és létezik bennünk valami eredendő idő- vagy időtlenségérzés is: valami olyasmi tehát, ami a gondolkodó embereket már Immanuel Kant előtt is mindig csodálatba ejtette: ennek az érzésnek és érzéknek a rejtélyessége, melyről óhatatlanul istenre kell gondolnunk akkor is, ha aztán elutasítjuk a létezését, például azért, mert ha létezne, ne engedhetné meg, hogy megtörténjen velünk mindaz, ami megtörténik – ami megtörtént, visszavonhatatlanul. Gyermekek könnyei, gyermekek szenvedése, gyermekek halála például, hogy Dosztojevszkijt hozzam fel. Tehát az időérzék – ott tartottam. Hogy ezek a kövek nem egyszerűen szépek, hanem az idő mélységes misztériumát sugallják. Itt voltak évezredekkel ezelőtt is, amikor még nem voltunk, és itt lesznek akkor is, ha nem leszünk. Nekik talán – sőt biztosan – mindegy, hogy létezünk-e; ugyanakkor semmi, de semmi értelme a létezésüknek, ha nincs gyerek, aki megcsodálja őket.

És a képen nincs gyerek. Se ezen, se többi képen – se gyerek, se felnőtt nincsen sehol. Olyan helyen járunk, ahol nincsenek emberek – valamikor voltak, de már nincsenek. Valamikor talán volt gyerek, aki a vízparti köveket megcsodálta, de ki tudja, mi lett vele. Valamikor éltek emberek a házban, amelynek most vaksin lesnek az ablakai a hideg világra. A vakolat vedlett, olyan halott a ház, amilyen halott csak egy orosz ház tud lenni. Nem tudom, miért, ez így kiszaladt – ez a mondat. Talán azért, mert ilyen halott házakat Hajmáskéren láttam utoljára: valamikor szovjet katonák laktak bennük – de ez a ház nem a Vörös Hadsereget juttatja eszembe, hanem a szovjet lágereket: lehet, hogy valamikor Gulag-rabok építették. Halott a ház, halott a rendszer, amelyben épült, halott a Szovjetunió, haldoklik a nép, amelyik valamikor itt élt – itt, valahol a messzi Északon, ki tudja, milyen kis nép, amelyik valamikor, talán ezer, talán kétezer évvel ezelőtt ide menekült az erőszakosabb törzsek, a történelem elől, de a történelem itt is utolérte őket. Talán a rokonaink voltak – ugorok? Vagy vikingek, normannok, északi büszke népek leszármazottai, akik valamikor Oroszország urait, cárjait adták? És hajókat építettek, már nem olyan fenséges hajókat, mint régen, de még éltek, még hajóztak, még halásztak. Ma már halott a hajó, és halott mindenki, aki valamikor lágerrab volt, vagy lágerőr, hóhér vagy áldozat – és valamikor gyerek, aki megcsodálta a köveket, kavicsokat, az idő végtelenségét, aki reménykedett egy szép, tiszta életben.

 

 

 

 

 

 

Két fotón csak egy  ortodox keresztet látunk a tájban. Embertelen kép ez is – kegyetlen kép: micsoda erő és hit emelte ezt a keresztet itt, a semmi peremén. Az ortodox kettős kereszten ott a rejtélyes harmadik, ferde deszka – a lábtámasz, amelyen megfeszítésekor Krisztus lába nyugodott, s most a jó győzelmét jelképezi a rossz fölött. Elvileg, teológiailag azt jelképezi, de itt, ebben a zord tájban mintha csak azt üvöltené ez a kereszt is a ferde deszkájával, hogy szétcsúszott a világ, ferde lett, csonka, elcseszett, elbarmolt – és üres…  Van még belőle valami, ez a kereszt például – az emberek világától messze –, és volt valamikor valami: Krisztus szenvedése például – meg azoknak az embereknek a hite, akik ezt a keresztet állították, de már semmi sincsen. Mint Füst Milánnál: fagyos és sötét a világ, és egyre ridegebb lesz. A ridegség elönti a dolgok leglényegét. És jön a felejtés szürke köpenye.

A felejtés és emlékezés szürke köpenyei ezek a fotók. Az ember örök dilemmáját fejezik ki: tragédiák állnak mögöttünk – tömeggyilkos rendszerek, meggyilkolt szeretteink, tragédiák, amiket józan emberi ésszel sehogy sem érthetünk meg, megmagyarázhatatlanok; ha van isten, akkor egy szadista isten művei, és nekünk most vagy felejtenünk kell, vagy emlékeznünk. Vagy egyszerre felejtenünk és emlékeznünk: felejteni, hogy tovább tudjunk élni – ha kilépni innen nincs erőnk –, és emlékezni, hogy emberek maradjunk, jóllehet ebben a világban már nincsen ember. Üres a világ. Akit szerettünk, sehol sincsen. Könny helyet üres árok csorog alá. Könny helyett képek: a személyes apokalipszis képei…   

Keresztes Zoltán nem mindenevő fotós. Nem keres idegen történeteket – bármit, csak érdekes legyen. Amit fényképez, az, érezzük, ő maga. Ő a kő, ő a tenger, ő a vedlett vakolatú ház, ő a vaksi ablak, ő a rozzant csónak, ő a kereszt, ő kereszten a lábtámasz, ő az orosz ember, vagy ha nem orosz, mindegy, ő az ember, aki nincs ott a képen, és ő az ember, aki mégis ott van. Ő a gyerek, aki a nézi a köveket, és a gyerek, aki már nem nézheti – a gyerek, akit a kereszt sirat. Minden kép az ő története.

Keresztes Zoltán valamiért elutazott a világ végére: Szibériába, az Altajba, Murmanszk fölé – csupa hideg és zord helyre, ahol önmagával találkozhat. Oroszország legbúsabb vidékeire, olyan helyekre, ahol a lélek ráfagy a bordára. És biztosan találkozott közben orosz emberekkel, és talán néhányszor együtt fújták a vodkás hátgerincfuvolát – orosz emberekkel, akiknek a tudattalanja állítólag közelebb van a lélek felszínéhez, mint a miénk. Ezt Freud gondolta így, és amikor a legendás orosz lelket emlegetjük, valami ilyesmire gondolunk. Különben kételkedni szoktam ebben. Orosz lélek? Ugyan. És mégis: Keresztes Zoltán, a pszichoanalitikus valahol az orosz lélek közelében érzi ha nem is jól, de viszonylag elviselhetően magát. Ott, ahol végtelen a táj, ahol végtelen a tenger, ahol úgy fáj a hideg, és úgy fáj a történelem, és úgy fáj a lélek (ha nincs, akkor még jobban), és úgy fáj az istenét vesztett ember talán nem is létező lelkében az isten alakú űr, hogy ez a fájdalom elzsibbasztja azt a másikat. A fájdalmat, melyről ezek a fényképek mesélnek.

Fotó: Bach Máté