A sikeres pályázók és a szakmai résztvevők türelmesen kivárták ezt az időt, és szombat délután izgatottan érkeznek meg a dunabogdányi Herold Panzióba, ami évek óta a tábor helyszínéül szolgál. Ahogy mindig, a jelentkezők egy részét a Balassi Intézet műfordító hallgatói teszik ki, emellett vannak független, publikáló műfordítók is. A nyelvi összetétel ezúttal is színes: a tábor során angol, német, olasz, orosz, lengyel, cseh, szlovák, arab nyelveken születnek majd szövegek. A közös munka öröme szinte tapintható, sokan a vírushelyzet kezdete óta nem találkoztunk egymással és szeminárumokon sem vehettünk részt személyesen.

A tábort megszokott módon Rácz Péter szemináriuma indítja, bár a ragyogó napsütésben eleinte nagy kihívásnak tűnik a munka. Egy Rejtő Jenő szöveggel kezdünk, A tizennégy karátos autó első fejezetével ismerkednek a hallgatók. A szöveg fordítása előtt a szokásos ujjgyakorlat következik: rövid szövegrészletet kap mindenki a másnapi feladatból, amit szótár nélkül, 3 perc alatt kell gyorsan lefordítani. E napló kihívást kedvelő olvasói is kipróbálhatják magukat, a feladat a következő: a) a mű szerzőjének megnevezése, b) a szövegrészlet lefordítása szótár vagy egyéb segítség nélkül.

„...nem kell neki részletezően magyarázkodni, hanem egyenesen bele kell csapni a lecsóba, hogy azonnal megértse, mekkora jelentőségű ügyről van szó, vagyis hogy azonnal tennie kell valamit, a Biztonsági Tanács, az a minimum,”

Hajrá.

A nyelvi bemelegítést követően Rejtővel kezdünk foglalkozni, akit ponyvaíróként tart számon az irodalomtörténet, azonban a kortárs kritika kezdi felfedezni benne a rendkívüli nyelvi érzékkel és humorral dolgozó pikareszkírót. A Rejtő-részlet megosztja a résztvevőket: egyesek szeretik a szóvicceit, mások avíttnak, esetleg erőltetettnek érzik, de a nyelvi fordulatok talán mindenki számára tartogatnak kihívást. A humor persze minden nyelven más, ami érdekes fordítói kihívás elé állítja a résztvevőket. A feladat: működjön a dolog célnyelven is. Küszködünk a szavakkal - “szerencsére” nem mi vagyunk az egyetlenek, sok fordító próbálkozott már Rejtő vagy Karinthy szövegeivel, és ezek a próbálkozások ritkán értek célt a külföldi könyvpiacokon.

Este Tompa Andrea írót Visy Beatrix irodalomtörténész, kritikus kérdezi. Az ember szívesen, figyelemmel hallgatja őket. Andrea személyes története rendre megjelenik könyveiben, ezért mindig vannak azonos vagy hasonló mozzanatok, elmondása szerint azonban eltérő kihívások mozgatják az írás folyamatát. Az életet és az írást a színház és a drámaelmélet felől is nézi. Többek között az érdekli, amit valamiért nem lehet megírni – mert tabu, mert elveszett vagy lejárt. Számára nincs érdekesebb, mint ezeket a lehetetleneket megpróbálni, hiszen ami könnyen elmondható, azzal nem érdemes foglalkozni.

Amint a hazáról kezdünk beszélni (szinte bármelyik nyelven), ránk szakad a szó sokrétű, politikával átitatott kontextusa. Az ember ilyenkor nem tud mást tenni, mint hebegni-habogni, esetleg emelkedett nyavalygásba kezdeni az otthon kereséséről. Andrea arról beszél, hogy az ilyen nehéz szavakkal különösen nagy kihívás dolgozni: el kell jutni odáig, hogy egy szót ki lehessen mondani, le lehessen írni. A Haza pedig tükröt tart elénk. Megpróbálja lehántani a szavakról az idő során rájuk rakódott rétegeket. Elhiteti velünk, hogy egy szót valóban le lehet írni, ha van tere és ideje. Megtisztítja a haza szót.

A beszélgetés kapcsán felmerül bennünk a kérdés: hol is van otthon az író? És a lengyel / olasz / német / amerikai műfordító, aki úgy dönt, Magyarországon él és dolgozik? Hová megy haza, aki egyfolytában két világ között él és egy világ már nem egészen elegendő neki? A nyelv a haza? Vagy ahol a szavakat ki lehet mondani?

Mi az, amiért muszáj hazamenni?

Mi most, azt hiszem, hazajöttünk egy kicsit.

Támogató: