Az alkotók által frappánsan elnevezett valóságshow reflexiót jelent számtalan jelentős teoretikus színházmeghatározására. Jelen írásomban kettőt szeretnék megemlíteni: Peter Brookot és Augusto Boalt. Előbbi az Az üres tér című meghatározó könyvének legelső mondataiban a következőket írja: „VEHETEK akármilyen üres teret, és azt mondhatom rá: csupasz színpad. Valaki keresztülmegy ezen az üres téren, valaki más pedig figyeli; mindössze ennyi kell ahhoz, hogy színház keletkezzen”[1].

A Táp Színház előadása több ponton érintkezik Peter Brook lecsupaszított színházdefiníciójával. A jegyet váltott közönség a Béla Bár teraszán, frontálisan az út felé fordított székeken foglalt helyet. Ezáltal a csupasz színpad a Bartók Béla út emberi szem által behatárolt szelete lett. Szereplő pedig mindenki, aki aznap este gyalogosan, biciklin, rolleren, gördeszkán, babakocsiban, autóban, buszon vagy villamoson mit sem sejtve elhaladt ezen a színpadon. Mindezek következtében, a színház egyik esszenciáját adó – bár a járványszínház idejében átszerveződő – „itt és most” tapasztalata és a „bármi megtörténhet” érzése ritkán tapasztalt valósággal volt jelen az előadás egészében.

Ehhez azonban erősen hozzájárult a produkció bevezetése, a játékszabályokat ismertető Vajdai Vilmos és Fekete Ádám közjátéka. Mintegy a művüket komponáló teremtő-rendezőkként narrálták a színpadon éppen történő eseményeket. Így a megálló 7-es busz, az elhaladó kalapos férfi a járdán, a bicikliúton eltekerők tudtukon kívül, de mind-mind egy éppen folyó színházi előadásnak részeseivé váltak. Ezáltal értelmezhető a produkció a brazil színházcsináló, Augusto Boal „láthatatlan színházának” darabjaként. Boal említett színházának lényege, hogy az utcán vagy más közterületen tartózkodó emberek nem tudnak arról, hogy ők egy színházi esemény részesei éppen. A megálló, avagy újra büdös semmisem című előadásra jegyet váltott nézők azonban beavatott pozícióba kerülnek.

A másfélórás esemény azáltal vált igazán izgalmassá, hogy a tudatlan szereplők tömegébe beavatott szereplők is vegyültek. Lineáris, ok-okozatiságon alapuló cselekményfüzérre az előadás nem törekedett, ehelyett rövidebb, egymástól elkülönülő epizódokra bomlott. Az egyes jelenetek szinte kivétel nélkül az adott tér kreatív kihasználására törekedtek, melyek olykor hajmeresztő mutatványként jelentek meg, máskor pedig Budapest köztereinek jól ismert, polgárpukkasztó eseményeiként, melyek groteszk humorforrásként olvadtak a darabba. Így vált ismerőssé a megállóban vergődő, magában beszélő idős bácsi, az utcán cigit kéregető terhes nő alakja, az emberek tömegén biciklivel átverekedő Netpincéres vagy a szópárbajként bemutatott hangos összeszólalkozások.

Az előadás nem félt használni a tömegközlekedés nyújtotta lehetőségeket, mely gyakran kitűnő megoldásként szolgált egy-egy szereplő eltűnéséhez, megjelenéséhez vagy akár egy jelenet folytatásához, ezzel térben is tovább mozdítva és hitelesítve a produkciót. A megállókból ismert üvegfal remekül imitálta a kirakatos kurtizánvilágot. De ugyanígy az előadás tér-újraszervező elemeként jelent meg az autóúton vagy a villamossíneken megrendezett vacsorarandi jelenet is.

A produkció során helyenként a megrendezett jelenetek közti idő elhúzódott, és a kíváncsi nézőket sokszor hosszú percekig várakoztatták egy újabb epizóddal. Azonban ezekben az üresnek felcímkézhető járatokban sem állt meg a show, csak észre kellett venni: a biciklisek bicikliztek, a megállóban a 7-es buszról le-föl szálltak az utasok, a zebrán áthaladtak az emberek. A Táp Színház produkciójának éppen ez az erőssége: emlékeztet minket, hogy a színház nem egy épület, nem egy szöveg, egy rendező vagy egy színész, hanem minden, ami a világban van.

Táp Színház A megálló, avagy újra büdös semmisem című előadás
Szereplők: nem akárkik, nem kevesen
Rendező: Vajdai Vilmos
Bemutató: Béla Bár terasza
2021. június 4.

Fotó: Szőke Péter

[1] Peter Brook, Az üres tér, Budapest, Európa, 1972, 5.