Sepsi László

Termőtestek

(regényrészlet)

„Mire van szükség ahhoz, hogy néhány rönkházból és a benne élő családból az erdő szélén város váljék? Még több ember és még több épület, egy temető, ahová visszajárhatnak emlékezni a halottaikra, egy templom, ahol elfeledhetik a nehéz munkával töltött napok minden nyűgét és baját, egy vezető, aki ismeri az ország törvényeit és markos legények, akik segítenek neki betartatni őket, hivatalnokok, orvosok, tanárok, molnárok, pékek, ácsok és bolondok, vargák, esztergályosok, mesterek, tanoncok, mészárosok, borbélyok és bordélyok, fazekasok, kalmárok, révészek, szűcsök, takácsok, ötvösök és örömlányok, tímárok és tolvajok és valami, ami összetartja mindezt, a gombafonalak sűrűje a felszín alatt, amely összehangolja a részeket, és nem hagyja, hogy a különböző akaratok, szándékok, vágyak, érzelmek és ösztönök belülről feszítsék szét a masinériát.

A régi települések fuldokoltak a trágyában, az utcán hömpölygött az emberek és az állatok mocska, falakat vakoltak be ganéval és kerítéseket húztak fel belőle. Mert minden város két dologra épült: temetőre és trágyára. Ha nincs temető, az emberek szétszélednek, hiszen halottjaik nem tartják egyhelyben őket; a trágya pedig megterem magától, ahol esznek és isznak. Így hát láthatjuk, hogy a város és a gomba ugyanazokból a holt anyagokból gyarapszik. Nem elképzelhetetlen, hogy bizonyos igen ritka esetekben ez a két, szüntelenül növekvő és terjeszkedő dolog egy és ugyanaz legyen.”

Aggeus Ergot becsukta a könyvet, lefektette az étkezőasztalra, és megkopogtatta a fedelét.

Ezt egy Demer Derleth nevű ember írta, ő mellette maradt ükapátoknak, amikor mindenki más elfordult tőle, mert nem tudták már hasznát venni egy gyászban megkergült férfinak, aki mást sem csinál nap mint nap, csak gyenge fényű lámpásoknál körmöli a naplóját, miközben egyszerre átkozza és tömi a szájába válogatás nélkül Höksring gombáit. Demer Derleth törődött August tatával, amikor az negyvenhárom esztendősen úgy festett, akár egy nyolcvanéves aggastyán, akiről vagy három ismeretlen kórság rágja egyszerre a zsírját, a húsát meg az eszét.

Fiatal lány volt még, amikor megismerkedett Augusttal, aki ha nem Höksring könnyeit falta vagy a vallomásait írta, a Noplurok bordélyházában keresett vigaszt, mégpedig pont ennek a fiatal lánynak a karjaiban, akinek az apja Grumfordban senyvedett az adósok börtönében, az anyját meg elvitte a tüdővész. Ezért hát választott magának egy butuska nevet, mint minden lány a Babaházban, és férfiakat vigasztalt, hol így, hol úgy. De a nagyapátok többet is kapott tőle. Nem csak a törékeny, fiatal testet, amely a gyertyák fényében drága Améliájára emlékeztette, hanem megértést, kérdéseket, hajnali tartó beszélgetéseket, ahol August szavakba öntötte minden gyászát és mardosó fájdalmát, a lány meg hallgatta, pedig ennyi idő alatt három másik vendéget is boldoggá tehetett volna. Amikor August meghalt, a gyerekeit már rég húgának családja nevelte, utolsó éveiben közelükbe sem mert menni, úgy érezte, puszta látványuk is csak még jobban összetöri a szívét. Vagyonának felét hagyta rájuk, a másikat pedig arra a lányra a Babaházban, aki nyomban levetette butuska nevét, és Grumfordba ment, hogy úgy tanuljon, mint a férfiak. Magával vitte August delíriumos irományait, birkózott ezekkel a gondolatokkal, összevetette őket mindazzal, amit a világról tudott, megpróbálta eggyé olvasztani őket, és évtizedek múltán felvette a Demer Derleth nevet, hogy férfit megillető tisztelettel bánjanak a munkájával, majd úgy adatta ki August Vallomásaival együtt Höksring addig egyetlen történetét. Valamelyest sikerrel járt, valamelyest hibázott; nem várhatjuk el egyetlen embertől, hogy mindent képes legyen felfogni a világból, ugye? Nem hát. Megírta ezt a könyvet itt, azt a címet adta neki, hogy Városunk története, mert nem volt túl fantáziadús nőszemély, a képzelgést meghagyta a szépapátoknak. Egy egész fejezetet szentelt benne annak a bordélyháznak, felsorolta az összes szajhát, mintha az összes szentek nevét foglalná imába, még arról a macskáról meg a kölykeiről is megemlékezett, amit úgy tartottak a Babaház lányai, mintha egyszerre lenne valamifajta háziszellem meg mindannyiuk kisgyermeke. De írt a vérbajról meg a többiről, a tolvajokról meg az erőszaktevőkről, arról, hogy a Noplurok hogyan portyáznak a legszegényebbek közt a Roggenvulf negyedben, az igazi halottakról meg az élőkről, akiknek csak a lelke nem mozdul többé, miközben a teste ugyanolyan szertelen minden éjjel. Ezért mondom neked, Déniel, hogy óvakodjál a Babaháztól. Nincs ottan semmi, ami egy embernek hasznára lehetne.

Déniel még soha nem járt a Babaházban. Látta kívülről, ahogy sétáltak lefelé a Virradat sugárúton, és az utca túloldalán ott állt ez az étteremre emlékeztető épület, ablakain haloványan átütött a vörös függönyök színe, a bejáratnál egy nagydarab, kopasz ajtónálló cigarettázott, és minden slukk után úgy pásztázta az utcát, mintha a tűzcsapok mögött osonó ellenségeket keresne. Még csak nem is emlékeztetett arra a helyre, amelyről a nagyapja mesélt, a lenge öltözetű nőkkel, a mosdatlan, kéjvágyó férfiakkal meg a szakadatlanul csilingelő pénzérmékkel, inkább úgy festett, mint egy harmadrangú étterem és egy hullaház különös keveréke, Déniel pedig fiatal volt még ahhoz, hogy ilyesfajta húsra éhezzen. De a nagyapja korán figyelmeztette: az éhség idővel eljön mindenkiért, nem szégyen az – az számít, amit akkor teszel, ha már mardos.

*

Ergotok, Noplurok, Viskumok: mind úgy cselekszünk, ahogyan azt a név megkívánja, nem volt ez másképp, amikor Höksring helyén még csak egy fogadó állt, a Roggenvulfnak hívott fogadó, ahol családunk kínált menedéket, meleg ételt, ágyat és búvóhelyet a ki tudja, miben megfáradt vándoroknak. Nagyon sok mindenben megfáradhat az ember, és ezek közül az út fáradalma csak az egyik: talán már fáradtan indult, talán nem is volt más választása, minthogy induljon, ahogy Armond Ergotnak és családjának sem, és épp ezért nem tettek fel kérdéseket senkinek a Roggenvulfban, mindenki ugyanazt kapta, ha megfizette az árát, mert azt viszont nem felejthették el, hogy a békességnek ára van. Mindegy, mennyi mindenért fizetett már a vendég életében, az ágyért, italért és gombáért ki kellett raknia az aranyat az asztalra.

A Noplurok érkeztek először, Gerregery Noplur szépapja, tollas kalapban, olyan színű ruhában, mint az erdő madarai, rikító kék és zöld, vörös kravátlival, azt hihette az ember, valamiféle bohóc, pedig nem az volt. A legkevésbé sem. Két lánnyal érkezett, de nem a saját lányai voltak: mutatóba hozta őket a felajánlkozása mellé.

Azt mondta szépanyátoknak, aki gyermekeivel vezette a fogadót, mert Armond Ergot már minden idejét a föld alatt töltötte a gombáival: „Van itt bor, vannak puha ágyak, olykor még egy vándorzenész is akad, de nem hiányzik valami?”

Szépanyátok meg csak a vállát vonogatta, mert fogalma sem volt róla, mit akarhat tőle ez az ember.

Megviseli a férfiembert, ha sokáig magányosan kell töltenie az éjszakát. Elgyötri az üres ágy.

A két leány, akit magával hozott, ekkor már a vendégek kedvét kereste: az egyik ott ült egy szakállas rókavadász ölében, és a szőrméit simogatta; a másik fogadást kötött egy üstfoltozóval, hogy nem bírja az asztal alá inni. Szépanyátok, bár nem volt lassú felfogású asszony, most értette meg, mit akar tőle ez a papagájnak öltözött férfi.

Azt felelte, csekély az igény ilyesmire a Roggenvulfban.

Az igény az nem olyan, hogy csak úgy van, felelte erre Noplur. Nem látszik, nem jön felszínre, csak ha azt hiszi, jól lakhat. Addig is lent tenyészik, ahol senki sem látja, senki sem kérdezi, de csak egy csettintés kell neki, hogy a felszínre bukkanjon.

Nem áll szándékomban csettintgetni.

Szép ez a hely, ami elfoglaltak a vendéglőjükkel. Sok minden megteremhetne e földön. Sokaknak adhatna megélhetést.

Meglehet.

És mind magának őrizgeti?

Nem tisztem elvenni senkitől semmit. A magam dolgával foglalkozom.

Nem zavarná hát, ha épülne itt valami férfivendégei kedvére és családom boldogulására?

Nem zavarta.

Déniel, valahol az Ergot-ház romjai alatt húzódó barlangokban emlékezett, hogyan adta elő nagyapja ezt a történetet: hangja megváltozott, mintha több ember rejlene benne, mint amennyi kívülről látszik, vékonyodott és vastagodott, ahogy a szereplők a száján keresztül megszólaltak, már nem nagyapa volt, hanem egy különböző szerepekből kikevert valami, nem fércelt, hanem kevert, hiszen ritkán látszottak a varratok, ritkán tűntek fel a határok, amelyek elválasztották egyik beszélőt a másiktól, mind egyvalaki voltak, és akadálytalanul folytak át a másikba, egyvalaki, aki egyszerre a nagyapja és nem-a-nagyapja, önmaga és a történetei, amelyek valamiféleképp beléették magukat.

Kopp, csapott az öreg az asztalra, hogy utánozza a megkezdett építkezés zajait.

Hamarosan megkezdődött az ásás és a döngölés átellenben a fogadóval, a saras földút túloldalán. A Noplurok mestereket hoztak, munkásokat és szerszámokat, míg az építőanyag jó részét a Bürökerdő adta, a rengeteg akkoriban még sűrű volt és életteli, boldogan járult hozzá fáinak átlényegüléséhez: nem látszott még a hiány, amit az építkezők kimartak belőle. A Roggenvulfban szállásolták el az embereket, mert Noplur megmondta, hogy ebből az Ergotoknak is meglesz a haszna, és valóban nem hazudott. Kopácsolás és füttyögés hangzavarában lassan épült a hely, amelyet a Babaháznak hívnak majd: mint egy zajos, csonka tükörkép a fogadóval szemben, amely recsegve-ropogva gyarapszik napról napra, előbb a földet fedi el, majd nyújtóztatni kezdi tagjait, csontváza az ég felé tör, falai megvastagszanak, végül helyére kerül az utolsó tetőcserép, eltűnnek mellőle az állványzatok, és tátongó bejárattal várja vendégeit, amely mögött a félhomályban parfüm, verejték, sóhajok és szuszogások fülledt bűze uralkodik.

Kopp. Fém a fémen. Kopp. Fém a fán. Kopp. Fém a földön. Kopp. Fa a földön. Kopp. Fém a húson. Kopp. Kopp. Kopp.

És a napon, amikor a Babaház megnyitotta szobáit, amelyekben a Noplurok aranyért vett lányai várták a férfiakat, mint egy-egy kincsesdobozba zárt ritka pillangó, megérkeztek a Viskumok, de nem csak ők. Mert az adósságok elől elfutni nem lehet, és a gazdagodás hírét messzire vitték a vándorok.

Kopp.

*

Idővel mindenért fizetünk, így vagy úgy, csak a valuta kétséges. A Viskumok és a Felcibarok leginkább az aranyat értékelték, pedig annyi minden mással is törleszthet az ember. Egyesek szerint a fájdalom kellőképpen megbízható fizetőeszköz: adósságot halmoznak fel, majd amikor eljön a törlesztés ideje, összeszorítják a fogukat, és kipréselik testükből a kínt. Szívfájdalommal a hűtlenségért, sajgó koponyával a tivornyákért, elszoruló mellkassal a régmúltban elkövetett hibákért.

A Noplurok számára akkor jött el a fizetés ideje, amikor a Babaház már majdnem elkészült. Egy napon lovasok érkeztek észak felől, sötét ruhába öltözött, felfegyverzett férfiak, akik ritkán szólaltak meg, és ha mégis, minden szavuk erőszak volt. Gúny és magabiztosság, azoknak az embereknek a hanghordozása, akik megszokták, hogy mások meghunyászkodnak előttük, akik bármit mondhatnak, igenlés és zokogás lesz a vége. Élvezték. Szerették a szavaikból áradó hatalmat, amelynek aranyfedezetét tetteik biztosították: a csontok ropogása, a felhasított bőr, a zúzódások és püspöklila véraláfutások.

Ittak a Roggenvulfban, majd átvonultak a Babaház munkásaihoz. A porban vonszolták maguk után Girlam Noplurt, hol a karját-lábát rángatták, hol pedig maguk előtt rugdalták, mint egy rossz kutyát, amely megkóstolta a gazda tyúkjait. Kihajtották a lányokat is, némelyiket meztelenül, felsorakoztatták őket a porban, mint a piacra kihajtott jószágot, a szél belekapott a megszaggatott ruhákba, foszladozó tolldíszek színes darabjai kavarogtak a levegőben a bordély és a fogadó között.

És Henrik Viskum hangosan közölte Girlam Noplur tartozásának mértékét.

És Henrik Viskum borotvakést vett elő, odaállt az egyik kiterelt lány mögé, megragadta a haját, hátrafeszítette a fejét, hogy hófehér nyakát simogathassa a szél és a napfény, majd végighúzta rajta a borotvakést, gyengéden, mert nem kellett sok a pengének, hogy áthasítsa a halovány bőrt és alatta a kéken duzzadó ereket, aztán csak tartotta a vonagló testet, amíg a napfényben magasra spriccelt a vér, a többi lány pedig szipogva-zokogva várta a sorát, mozdulni egyik sem mert, és ellenkezni sem, mert megtanították nekik, hogy nincs miért futni, bárki legyen a gazdájuk, úgyis utoléri őket.

(Ennél gusztustalanabbat nem találtál vacsorára, apa?)

A nevére nem emlékszik senki, pedig az elsőket szereti feljegyezni a történelem. Adhatnánk neki nevet, de hazugság lenne, ahogy a Babaház lányai máig hazug neveket viselnek, hogy a valódit ne érhesse szégyenfolt, és uraik ne férhessenek hozzá mindahhoz, ami csak az övék. Nem emlékeznek rá, hol temették el, arra sem, megsiratta-e valaki, vagy csak a társai, ők is pusztán azért, mert tudták, hogy helyettük kapta a pengét. Ő volt az első, aki meghalt a Babaházért: sokan követik majd, mert vannak dolgok, amiket etetni kell ahhoz, hogy virágozzanak. Lesznek köztük, akik elvágott torokkal hevernek majd az összeizzadt ágyon, másoknak kezek szorulnak a nyakuk köré, vagy finom szövetből kötött hurkok; pecsétgyűrűs öklök zúzzák össze legrejtettebb szerveiket, véletlenül elcsattant pofonok után reped meg koponyájuk az éjjeliasztal sarkának ütközve, párnába nyomott arcuk többé nem emelkedik fel levegőért, golyók tépik őket, amiket nem is nekik szántak, belülről sorvasztja el őket az alkohol, a por, a füst és minden más, amit azért vesznek magukhoz, hogy könnyebb legyen, de sosem lesz könnyebb; betegségek rágják majd a testüket, és amint egyre gyógymódot találnak, érkezik helyette két másik, mert végeérhetetlen a verseny adós és adósság között; életükre törnek a kések, a pálcák, az öklök, a zsinegek és bilincsek, az elmondhatatlan tárgyak, amiket testükbe fogadnak, mérgek, gyógyszerek, gyógyszernek hazudott mérgek, gyorsan ürülő fiolák a fehérneműk között, tűk és fecskendők beszáradt vérrel, kontár angyalcsinálók várnak rájuk maguk hajlította drótokkal és gumipumpákkal, akik akkor is elvesznek tőlük valamit, ha ők azt hiszik, ez nem így van, és olyan is lesz, aki hosszú öregkort él majd meg, pedig a lelke már halott, mert mint mondtam, idővel mindenért fizetünk, és a Babaházban igen magasak az árak.

Szépanyátok okos nő volt: tudta már az első pillanattól fogva, hogy a Noplurok adóssága sosem fog elfogyni. Lényegtelen, mennyi pénzt kértek a Felcibaroktól, hogy felépítsék a Babaházat és lányokkal töltsék fel, mindegy, milyen kamatot jegyeztek fel adóslevelükben, bármennyit törlesztenek, bármilyen lelkiismeretesen, az adósság, ha egyszer valaki magára vállalta, sosem éri már el a nullát. És azt is tudta, hogy amíg a Nopluroknak tartozása van, a Felcibarok minden héten el fogják küldeni a Viskumokat, hogy ha nem pénzben, akkor másképp hajtsák be jussukat, ez pedig még több felvágott torkot jelentett, még több halott lányt a Babaház és a Roggenvulf fogadó közötti porban, még több ingyenitalt, még több vért, még több eltört csontot, mert a behajtók gyakran boldogabbak attól, ha behajthatnak, mint attól, ha kényszer nélkül megkaphatják, amit akarnak. Hatalom van abban, ha valaki minden héten eljön, és haragra gerjedhet, mert nem kapta meg, amiért jött: olyan hatalom, ami minden pénznél többet ér.

Szépanyátok ezért egy asztalhoz ültette a Felcibarokat, a Viskumokat és a Noplurokat, és alkut ajánlott nekik: az adósság elengedésének fejében szerződésben meghatározott ideig – legyen ez fél emberöltő –, a Felcibarokat illeti a Babaház minden jövedelmének fele, míg a Viskumok elláthatják a Babaház, a Roggenvulf és a környező területek védelmét, amire idővel óhatatlanul szükség lesz, hiszen ki tudja, mikor vet szemet az egyre gazdagabb vidékre valami jött-ment északi fajzat. Rókák. Varjak. Meg az összes, akik csak arra várnak, hogy elvegyék, amit más összekuporgatott.

Briliáns gondolat volt: a Babaház hasznai, ha jól intézik dolgaikat, messze túltett az adósságon és annak összes kamatán; szépanyátok tudta, hogy a legvérszomjasabb vadak sem dúlnak ott, aminek fele az övék, a Viskumok védelme pedig megóvja attól, hogy még egyszer hasonló helyzetben találják magukat. De volt valami ebben a szövetségben, amely feleannyira sem volt kényszeredett, mint azt elsőre hinné az ember, ami többet jelentett adósságoknál, pénznél és a Babaház szobáiban megszerezhető gyönyöröknél. Épült itt valami más, valami, ami részben a földből sarjadt, Höksring savanyú földjéből, az első halottakból, az első itt születettekből, a puszta tényből, hogy ez immár nemcsak egy hely a Bürökerdő szélén, hanem egy hely, amelyre mások is vágynak, és innentől egyetlen tisztás sem maradhat csak egy tisztás, egyetlen fogadó sem csak egy fogadó, és egyetlen bordély sem csak egy bordély.

Szépanyátok, akár tudott róla, akár nem, várost épített.

A mi városunkat.

*

Lassú növekedés időszaka volt ez, amikor valami a felszín alatt megerősödik, ám még nem eléggé ahhoz, hogy a napvilágra törjön; a jóllakottság időszaka, a tele hasaké, a tétova gondolatoké és a jelentőség nélküli csókoké, a tisztelettel eltemetett öregeké és a felsíró utódoké, akiknek fogalmuk sem lehetett róla, hová érkeztek, de nem sok bizalommal viseltettek iránta. Talán mert őseik sem hagyták itt több tudással ezt a világot, mint amennyivel érkeztek, és az érintetlen elmék, habár megfogalmazni képtelenek, még tisztán látják az előttük álló út hiábavalóságát.

Armond Ergot egy napon nem jött fel többé a Roggenvulf alatti barlangokból, temetésén üres volt a koporsó, mert ami a testéből maradt, kevéssé emlékeztetett arra az emberre, akit családja valaha szeretett: Höksring gombáihoz tartozott már, nem a véreihez, így azok lepték el kívül és belül, felemésztve utolsó porcikáit is, hogy nyálkában és roppanós gombahúsban szülessék újjá, színes erekben, amelyek húsától vezettek a barlang faláig, majd eltűntek az apró repedésekben, hogy elvigyenek valamit szépapátoktól Höksring földjének mélyére; hólyagokban és fehér domborulatokban, rozsdabarna tölcsérekben és tekergő tönkökben élt tovább Armond Ergot, aki már halála előtt sem az az ember volt, aki valaha ezt a nevet kapta, de mégsem tűnt el nyomtalanul.

Lányai megtartották az Ergot nevet, és fiúkat szültek, közülük volt, aki az első évét sem érte meg, másokat gyermekkoruk végén vitt el egy hirtelen jött kórság vagy óvatlan baleset a Bürökerdő korhadozó fái, netán a fogadó ragadós asztalai között, mintha valaki úgy terelgette volna őket, hogy sose legyen belőlük sok, mert a szaporaság elveszi az emberek és dolgok értékét. Elgyászolták az elhunytakat, és örömkönnyekben törtek ki az újszülött utódok láttán: ebben a körben élték életüket, gyász és öröm, gyász és öröm, újra meg újra, mint a kintornában tekeredő lyukszalag, mint egy házimacska, amely nem tud róla, hogy a zsákmány, amelyet kerget, csak egy bojt egy fonál végén gazdája kezében.

A gomba keveseké volt akkoriban: nem hiányzott senkinek, amíg a kanton vezetése egy napon úgy nem döntött, hogy olyan magas adóval sújtja a szesz árát, hogy ne érje azt meg kifizetni, csak a leggazdagabbaknak. A polcokról lekerültek az italosüvegek, aki pedig bódulatot keresett, magának kellett megkotyvasztania rothadt gyümölcsből eldugott főzdékben és alattomban emelt bádogkalyibákban. Ezek voltak az évek, amikor Fuchsbergben kitört a háborúskodás a rókák és a varjak között, a Vulbrass-család pedig hátrahagyta a gabonaföldeket, és befolyást szerzett a város felett. Egy napon bekopognak majd Höksring ajtaján, mert azt hiszik, nekik mindent szabad és nekik minden jár, de hamar megtanulják, hogy ennél nagyobbat sem róka, sem ember nem tévedhet.

Talán egy álom sugallta Abelard Ergotnak, hogy hozza fel a Roggenvulf alatti barlangokból Höksring könnyeit, és ossza meg másokkal; talán kíváncsiság, talán anyagi szükség, sosem tudjuk meg, de az eredmények szempontjából az indokok végül mindig lényegtelenek. A szobák mellé kínálta Höksring gombáit, ahogy távoli helyeken az ópiumpipát volt szokás, hogy ital híján így hozzon könnyű álmot a Roggenvulfban megszálló vándoroknak. És ezek az álmok, a gombákkal együtt, egyre több és több embernek okoztak örömet, már nem csak a fogadó vendégei fogyasztották őket, de egyre többen azok közül is, akik otthonra leltek itt, földművesek, kézművesek, favágók, cél nélküli utazók a Blott-folyón emelt első malomkerék árnyékában, akik épp Höksringben érezték úgy, hogy innét nincs hová továbbmenni, és a Babaház népe, a Viskumok, Felcibarok és Noplurok, meg persze a kuncsaftok és a lányok, szerencsétlen lányok.

A Babaház virágzott akkoriban: vendégei átutazókból lettek visszajárók, ahogy nem bírtak szabadulni a köteléktől, amelyet hazugságokból és gyönyörből szőttek; a lányokat hol a Noplurok hozták, hol jobb életet remélve maguktól jöttek, hátrahagyva otthont és családot, hátha itt olyat építhetnek maguknak, amely valóban boldoggá teszi őket. Úgy tűnhetett, teremtettek maguknak valamit, ami nagyon hasonlatos ehhez: aki hallotta kacagásukat, látta incselkedésüket a Felcibaroktól kapott kölcsönökből vett drága ruhákban, amit aztán még keményebben dolgozva kellett visszafizetniük, az azt hihette, felépítették a maguk világát és a maguk boldogságát, ahol gyermekek helyett csűrökben született macskákat dédelgettek, amelyek úgy vonultak a Babaház folyosóin és asztalai közt, mint szőrös, önfejű királynők, eltelve a maradékoktól és a sarkokban fogott patkányoktól, betöltve minden űrt és hiányt, amiről sokan azt hiszik, semmivé lesz, ha nem beszélnek róla.

És a Babaházban sok mindenről nem beszéltek. Az orvosról, akit a Felcibarok hoztak, és nemcsak az volt a dolga, hogy a lányok egészségét szavatolja, de az is, hogy megszabaduljon a véletlenül fogant gyermekektől. A lányokról, akik egy napon már nem bírtak már felkelni az ágyból, csak a mennyezetet nézték, és később így találtak rájuk, miközben a macskák lerágták a húst az ágy mellé lógó vékony ujjaikról. A lányokról, akik megszöktek, és a Viskumok eredtek utánuk, hogy megszégyenítve vonszolják vissza őket a porban, nehogy a többinek is megforduljon a fejében a hazatérés. Nehogy a többinek is megforduljon a fejében, hogy van másik haza. Hogy van bármi más a Babaházon kívül. Nem beszéltek a pénzről, amin megvették a hallgatását és lelki békéjét a rokonoknak, akik bűntudattól hajtva jöttek elveszett gyermekeik után, hogy visszacsábítsák őket abba a világba, amely már nem létezett számukra. Nem beszéltek a szerelmesekről, akik előbb a csillagokat is leígérték az égről, de egy napon nem jöttek többé; nem beszéltek a pofonokról, az ütésekről, a sírásról, a könyörgésről, a sikolyokról, az álmatlan éjszakákról, a bevérzett szemekről, a bevérzett bőrről, a viszketésről, a fájdalomról, a szakadó szövetekről, a szerekről, amelyeknek az volt a dolga, hogy nyugalmat hozzanak, de csak még többet vettek el. Nem beszéltek semmiről, ami igazán fontos, csak a hazugságokról.

És Höksring növekedett, táplálták a Bürökerdőben elásott magzatok és csecsemők, a határain belül elhunytak teste, a percelláról parcellára terjedő temető, amely ideláncolta az élőket, olykor emberek húztak fel új otthonokat, olykor pedig eső után megrengett a föld, és kerekded épületek emelkedtek újra az ég felé, épületek, amelyekről senki sem beszélt, de mindenki tudta, hogy ott vannak, milyen különlegesek, milyen páratlanok, milyen értékesek, mert a legkevésbé sem szaporák, és hányan, de hányan érkeznek majd, hogy birtokba vegyék őket, és mind boldogok és tudatlanok voltak, amíg el nem jött a Tarsonemus myceliophagus.

Megjelent a Prae 2020/4-es, spekulatív fikció témájú lapszámában.