Fröhlich Kristóf hiteles volt a cinikus Borachio szerepében a Lieberman című korábbi epizódban, és amikor most Hamletként látjuk, ugyanolyan meggyőző erővel jeleníti meg számunkra egy teljesen más figura, a családi és egyéni csapdáiban vergődő fiatal konfliktusait. A Shakespeare/37 alkotógárdájának ez a döntése, miszerint fiatal színészek többször, több szerepben is felbukkannak, nem idegen az eredeti drámák születési körülményeitől. Ahogy annak idején Richard Burbage alakításait átszínezte az a nézői tudás, hogy ugyanaz a színész játszotta Hamletet és Othellót, ugyanígy nekünk is izgalmasan sokjelentésű tehetséges fiatal színészeket más-más alakban látni. Shakespeare a maga idejében kuriózumnak számított azzal, hogy kizárólag a saját társulatának és ugyanazon színészcsapatra, saját kollegáira írta műveit, míg a többi drámaíró nagy része megbízásos alapon szinte bárkinek dolgozott. Ugyan a Shakespeare/37 írói gárdája változatos, a színházas-filmes alkotócsapat több állandósággal dolgozik, és ez a megoldás izgalmas produkciókat hoz létre – amiben természetesen benne van annak a lehetősége, hogy írói és alkotói szándék nem mindig ér össze.

Fabacsovics Lili remek szövegét a Szimplakert keretében képzelte el, ez a helyszín azonban átkerült egy képileg és metaforikájában sokkal izgalmasabb térbe: egy bulihajón találkozunk Hamlettel és társaival, mely a Parlamenttel szemben horgonyoz, így utalva a hamleti dilemmák tágabb, politikai vetületére. A hullámzás, az éjszakai elmosódó fények és pára képileg szépen összesimul azzal a bizonytalansággal, amit Hamlet megél. A főhősnek először csak hangját halljuk, majd mobiltelefon képernyőjén, vagy üvegen keresztül, elmosódva látjuk arcát, azután tükörben és végre teljes alakban is megpillantjuk, míg a végén a hajókorlátnál a szemünkbe (kamerába) nézve mondja el összegző monológját, melyben eljut a kételytől a beletörődő és tragikus bizonyosságig: a lét vagy nemlét, az egyén szabadsága „már nem kérdéses.”  

Szépen felépített nemcsak a képi világ egyre szűkülő fókusza, hanem Hamlet „találkozásainak” sorrendje is: először barátai, Rosencrantz és Guildenstern tinderezésre és bulira biztatják, de a jókedv hamar megtörik, ahogy „anyuci” neve felvetődik, és kitör Hamletből a keserűség, mely a felvezető szövegben a híres Arany János-i sorral kap hangsúlyt: „Gyarlóság, asszony a neved.” Mit érez az a fiú, aki megundorodott szeretett anyjától? Aki tudja, hogy barátait is az áruló „anyuci” küldte, aki a szép és csábító Opheliának (Kis Anna Gizella) is csak azt tudja tanácsolni, hogy menjen vidékre, tartson tyúkokat, és meneküljön, amíg tud? A kamera Hamlet kezében lefelé svenkel Ophelia dekoltázsára, de sem a vágy, sem a szerelem nem tud feloldást nyújtani Hamletnek – ahogy mondja, „Ennek nem így kéne lennie”, valami végzetesen „megzökkent, kizökkent, átzökkent.” És ezt senki nem hajlandó rajta kívül tudomásul venni.

Érzelmileg nagyon erőteljes és hatásos jelenet, amikor a WC-ben a tükör előtt találkozik apjának szellemével (Mátray László). Akárcsak az Erdős Virág-féle Rómeó és Júliában láthattuk, ez a szülő sem érti, mi azzal a probléma, hogy az apának a fiú csak kiterjesztett léte: „te én vagyok”. Nem érti, miért nem lehet az ígéretet megtartani, mert nem látja, nem érti a saját gyermekét. Azaz látja, de csak a tükörben, csak így tudnak beszélgetni. Amikor Hamlet megmossa arcát, eltűnik – mert igazából sosem volt jelen fia életében. Hamlet egyedül marad, melyet szépen megmutat a róla látható utolsó kép, az imbolygó bulihajó fedélzetén, éjszaka.

A Hamlet-verzió sok emlékezetes képe és mondata marad meg bennünk, és nem lehet eléggé dicsérni, ahogy Hamlet erősödő-halkuló hangja és a hol jobban, hol kevésbé beszűrődő bulizene megteremti a nagyon is mai és érzékletes hangkulisszát az állandóan kínzó hamleti kérdéseknek.

A másik két átirat ezzel összehasonlítva kicsit kevésbé szerencsésen talált új hangsúlyokat az eredeti drámákhoz képest. Totth Benedek Demetrius és Chiron halott-ja ugyan kreatívan idézi meg Tom Stoppard híres Hamlet-adaptációjának címét, azonban attól tartok, az olyan elvetemült bölcsészek kivételével, mint e kritika írója, kevesen találják ki, hogyan kapcsolható mindez a történésekhez. És lehet, hogy én is tévúton járok.

Stoppard Rosencrantz és Guildenstern halott című drámájában is sokat beszélnek arról, mi kell a közönségnek: „szerelem, vér és retorika... de a vér kötelező.” A shakespeare-i Titus Andronicus tökéletesen megfelel ennek az elvárásnak: e groteszkül eltúlzott bosszútragédia tele van tarantinói erőszakkal, kivágott nyelv, levágott kezek és pástétomba sütött fejek, megerőszakolt és megcsonkított lány, meggyilkolt szerelmes, és lehetne sorolni. A webszínházi változatban a filmrendező/Titusz (Sarádi Zsolt) és a forgatókönyvíró/Áron (Porogi Ádám) is meg van győződve arról, hogy a vér és erőszak megkerülhetetlen, azonban sokat és hevesen vitatkoznak arról, mit szabad ebből beengedni a művészetbe, a készülő filmbe, míg a szokásos pénzügyi és Shakespeare-modernizálási dilemmák is szóba kerülnek.

Lavínia (Kerekes Vica) mindkettőjük szeretője, így nem csoda, hogy a művészi és szerelmi konfliktus verekedésbe, a csábító és vágyakozó nővel kapcsolatos erőszakoskodásba és vérbe fullad. Még a sorozatban ikonikusan visszatérő Shakespeare-mellszobor is gyilkos eszközzé válik, egy láthatatlan közönség sportmeccsre emlékeztető biztatása és fújolása által kísérve. A végén mindannyian meghalnak, és így talán értelmezhető a két férfi Chironként és Demetriusként is, az eredeti shakespeare-i gonosztevőkként, akik a nagy gazember, Áron biztatására megerőszakolták és megcsonkították Lavíniát, Titus Andronicus lányát. Azonban ez a metaforikus szerephalmozás (a ‘Titusz’-ként magyarosított eredeti apa, itt szerető és rendező; Áron mint shakespeare-i gazember, itt szerető és író) nem könnyíti meg az értelmezést. A díszes márványlépcsőkön, kiállítási térben és szűk szobában zajló jeleneteket a színészek érzelmi intenzitása teszi igazán élvezhetővé. Nekik hiszünk, de valahogy túl zavarossá válik, ki kicsoda, kit szeret, kit öl meg, és pontosan miért. Bár lehet, hogy ez a változat ezt a totális káoszt szerette volna megmutatni, azonban így elég messzire kerültünk mind egy jól fókuszált adaptációtól, mind Shakespeare-től, akinél a bosszú véres cirkusza végül ugyanígy mindenkit felemészt, de egyfajta kérlelhetetlenül logikus rendben.

A Célkereszt, vagy amit akartok más irányból közelít – az eddig főként szöveg és kép egyensúlyával dolgozó produkciókkal szemben itt több mint tíz percig senki meg nem szólal, csak a főszereplőket látjuk ruhát válogatni, vetkőzni és öltözni. A környezet izgalmas: egy menő, exkluzív ruhabolt, mely terméskő és nyerstégla falaival egy reneszánsz arisztokrata villát is megidéz. A helyszín és a ruhaválogatás is jól illusztrálja azt a luxusban élő elit világot, melyben a szerelem és a vágy válik fő mozgatórugóvá. A külső világ csak az állandó „vadászkiállítás” emlegetésében jelenik meg, azonban az ebben rejlő politikai utalást igazából a mű ledobja magáról. Annyiban illenek a kellékként is megjelenő agancsok a fő kérdéshez, hogy Orsino herceg (Lábodi Ádám) is vágyairól mint a vadászt űző szarvasokról beszél Nádasdy Ádám fordításának költői szavaival, és ez a szerelem-vadászat allegória szépen összesimul a fő kérdéssel, a vággyal. Azzal a vággyal, mely nem tekint nemet és rangot, ahol a fiúruhába öltözött Violába (Döbrösi Laura) beleszeret Olívia (Borbély Alexandra), míg Viola Orsinóba szerelmes, és Malvolio (Rába Roland), Olívia szolgája azt képzeli, úrnője belé szerelmes.

Szűcs Teri Vízkereszt-változata azonban mintha kicsit túl erősen szeretné hangsúlyozni saját genderfluid modernitását és felvilágosultságát, ahogy az erotikusan megjelenített édeshármasba Orsino, Viola és Olívia között Malvolio is be szeretne kapcsolódni. Nem az a gond, hogy ez a fókusz, hanem hogy ilyen direkt hangsúllyal kevés értelme marad annak a finom és melankolikus játéknak a nemtől független vágyról, mely a shakespeare-i vígjátékot izgalmassá teszi. A Célkereszt legnagyobb erénye Hirtling István Bolondja, aki egyszerre nagyon modern és nagyon shakespeare-i figura, magával ragadó és hiteles alak, egyszerre szkeptikus, vicces és melankolikus, minden gesztusában érdekes.

Tanulságos és persze szórakoztató a Shakespeare/37 sorozat minden eddigi darabja, azonban ez nem jelenti azt, hogy mindegyik egyformán erőteljes és maradandó produkció is egyben – ezt majd az idő és a közönség eldönti. Mindenesetre nézni, nézni kell mindegyiket: érdemes.   

Fabacsivocs Lili: ...vagy nem lenni...
Szereplők:
Ophelia – Kis Anna Gizella
Hamlet – Fröhlich Kristóf 
Guildenstern - Georgita Máté Dezső 
Rosencrantz – Jenővári Miklós
Apa – Mátray László 
Kameraasszisztens, focuspuller – Bóna Viktor
Zene – Crocus
Hang –Mészáros Gábor
Asszisztens – Kovács Krisztián
Jelmeztervező – Bartos Letícia
Colorist – Vándor Ádám
Animáció – Buda Flóra Anna
Gyártásvezető – Szatai Zsófia
Operatőr – Meister Natália Nóra
Rendezte – Magács László
2021. május 12.

Totth Benedek: Demetrius és Chiron halott
Szereplők:
Titusz – Sarádi Zsolt
Áron – Porogi Ádám
Lavínia – Kerekes Vica 
Focuspuller – Bóna Viktor
Kameratechnikus – Magács Vince
Fénytechnikus – Diósi Zoltán
Hangtechnikus – Seidl Domokos
Best Boy – Vékony Dani
Mikrofon – Balogh Péter
Smink – Farkass Flóra
Asszisztens – Kovács Krisztián
Felvételvezető – Vízy Laura
Produkciós manager – Kozák Rebeka
Jelmeztervező – Bartos Letícia
Colorist – Vándor Ádám
Gyártásvezető – Szatai Zsófia
Animáció – Buda Flóra Anna
Operatőr – Meister Natália Nóra
Rendezte – Magács László
2021. május 19.

Szűcs Teri: Célkereszt, vagy amit akartok
Szereplők:
Viola / Cesario – Döbrösi Laura
Olívia – Borbély Alexandra
Malvolio – Rába Roland
Bolond – Hirtling István
Herceg – Lábodi Ádám
Kameraasszisztens, focuspuller – Kovács Márton
Világosító – Diósi Zoltán
Hang – Necz Balázs
Smink – Farkass Flóra
Asszisztens – Kovács Krisztián
Jelmeztervező – Bartos Letícia
Felvételvezető – Vízy Laura
Produkciós manager – Kozák Rebeka
Gyártásvezető – Szatai Zsófia
Animáció – Buda Flóra Anna
Operatőr – Meister Natália Nóra
Rendezte – Magács László
2021. június 2.
Fotó: Meister Natália Nóra