„jag vill leva jag vill dö i Norden”

„én északon akarok élni és meghalni”

(Richard Dybeck: Svéd nemzeti himnusz)

Azt hiszem, azt a könyvet senki nem kölcsönözte ki, szinte nem is tudtak a létezéséről, pedig csodálatos hősi ének - gyönyörű skandináv nevekkel. Mondanom sem kell, hogy addig hosszabbítottam a könyv kölcsönzését, amíg csak lehetett, és újra meg újra elolvastam a kedvenc részeimet. Annyira áthatott a skandináv érzület, hogy magam is ilyen témájú szövegeket kezdtem írni. Emlékszem a Jámó és Jánis című szövegemre, ami Oslóban játszódik. Egy különös gyilkosság szemtanúja lesz az egyik szereplő, majd megpróbálják rábizonyítani, hogy ő tette. Nem tudja magát tisztázni, sőt, kezdi azt hinni, hogy tényleg ő ölte meg az áldozatot. A hangulatot egy bagoly fel-felbukkanása teszi kísértetiessé. (Hozzáteszem, ekkor még nem ismertem David Lynch filmjeit.)

Szerencsésnek mondhatom magam, hogy megtanultam rendesen angolul, és sok külföldi ismerősöm lett ezáltal.

Az első svéd barátom, Maziar, ugyan perzsa származású, de az egyik legsvédebb városban lakott, Sundsvallban. Őt látogattam meg először a kilencvenes évek végén. Stockholmban várt a reptéren. Onnan együtt buszoztunk fel a középsvéd városba. Lenyűgözött a sok alagút, a vörös aszfalt, a sebes folyású hegyi folyók és a fenyvesek. Húsvéti szünet volt, de Sundsvallban még hó. A Balti-tenger pedig igazi csalódás. Nem olyan tenger, mint az ifjúkorom Adriája.

Aztán Malmőben jártam, még mielőtt végleg kiköltöztem volna Svédországba. Megismerkedtem Malmőben a Balti-tengert az Északi-tengerrel összekötő résszel. Itt már strandolni is lehetett. A legérdekesebbnek azt tartottam, hogy a városi parkokban hemzsegtek a nyulak. Szinte minden bokorban ült egy-kettő. A természet szeretete és védelme megakadályozza az embereket, hogy összefogdossák őket. Ez a természetszeretet egyébként nagyon jellemző a skandinávokra, ami nekem eléggé szimpatikus.

Strömstadba 2003-ban költöztünk a lányommal. Megismerkedtem egy strömstadi férfival, akivel később tíz évet éltünk együtt. Végig a nyugatsvéd Strömstadban. A városka valahol Göteborg és Oslo között félúton található, és mindösszesen hatezer lakosa van. Korábban halászváros volt, de mára leginkább a kereskedelemből és turizmusból él(ne). De – mint tudjuk – a járvány miatt szinte lehetetlenség ezekből megélni. Svédországban ezért pont Strömstadban most a legnagyobb a munkanélküliség.

Tehát tizennyolc éve élek itt. Mára már éppen annyira mondhatom magam svédnek, mint magyarnak. De ez nem volt mindig így. Nehéz a beilleszkedés, a külföldi élet. Hiszen „én lenni külföldön babon/élet patika előtt kapásból/vágni engem nyakon” (Domonkos István: Kormányeltörésben)

Ötvenedik születésnapomat a norvégiai Lofotenen ünnepeltem a lányommal. Az utazás előtt sokat olvasgattam Herman Ottót és Amundsen naplóját. Alaposan felkészültem a sarki klímára, tudtam, hogy az éjszakák még júliusban is hidegek. Nem először voltam északon. Egy fesztivál alkalmával Lavangen-fjordban jártam. Ott igézett meg először a sarkvidék. Még korábban pedig a Hardanger-fennsíkon tapasztaltam meg a száraz, hideg, magaslati levegő mágikus hatását. Ezt a lofoteni utat kértem a családomtól a születésnapomra. Átvonatoztam fél Svédországot, hogy Uppsalába jussak a lányomhoz. Stockholm oda igen közel van. Onnan repültünk Oslón keresztül Larvikba.

Az időjárásjelentésben a napi átlaghőmérséklet 10-15 fok, éjszaka fagy is lehet, eső, borult idő, ezért a legfontosabb a két váltás meleg, vízálló ruhanemű, a kényelmes és strapabíró bakancs, alpinista hálózsák, extra gyapjútakaró. Ahogy Amundsen írta a Déli sarkköri naplójában, a legénység ruházatára nagy gondot kell fordítani. Ő nem is engedte meg, hogy az expedíció résztvevői maguk szerezzék be a ruhákat, hanem egy horteni szabóval csináltatta meg azokat. Fontos még, hogy a hátizsákban legyen tűzgyújtáshoz való gyufa/kovakő és tapló, valamint nyírfakéreg; a szúnyogok ellen a Heyerdahlnál már jól bevált dzsungelolaj ajánlott, kés, zseblámpa, rozskenyér, füstölt szalonna, csokoládé.

Mondanom sem kell, hogy maga a repülőút is mesés volt, de a Larvikból Svolværbe vezető autóúton esett csak le az állunk igazán. Svolvær a Lofoten-szigetek központi részén található, többórás autóút visz végig a tengerparton oda. Az egyik oldalon hófödte csúcsok, a másik oldalon türkizkék tenger, fehéren elnyúló homokos strandokkal. Azt sem tudtuk, hova fordítsuk a fejünket, mert mindenütt csodás látvány fogadott.

Egy hetet töltöttünk Svolvær környékén. Mindent bejártunk, amit csak lehetett. Hegyoldalakat pásztáztunk, tóparton sétáltunk, a város nevezetességeit néztük meg, és végül a fehér homokos tengerpartra is eljutottunk. Ettünk lofoteni hallevest, ittunk sarkköri sört, gyűjtöttünk tengeri sün vázát a parton, és a Jeges-tengerbe térdig belefürödtünk. Hazafelé tartottunk éppen, egyik oldalon a mesés türkizkék víz, a másik oldalon embertelen meredek hegyoldal, amin burjánzott a zöld élet, amikor is csengő csilingelését véltem hallani. Mondom a lányomnak, hogy valami csengettyűt hallok, figyeljen. Aztán gyenge báránybégetést is. Honnan jön a hang? – kérdezgettük egymást. Nem a tengerből, az biztos! Hát, hamarosan megpillantottunk néhány birkát a bokrok között legelészni egy olyan testtartásban, hogy ne essenek le a meredélyről. Csodálatos állat a lofoteni birka. Szinte minden szögben képes lábon maradni. Ridegen tartják őket. A legfinomabb sajtot készítik a tejükből, a kis bárányok húsa zamatos, mert a hegyi rétek gyógynövényein nőnek fel, de errefelé a füstölt birkafejet is megeszik.

A sarkkörön túl más a levegő összetétele. A hegyek teli vannak hegyikristályokkal, a fjordok lazaccal, delfinekkel, fókákkal és tengeri vidrákkal. A levegőben egyesével és párban is fehérfarkú rétisasok köröznek. Az a kevés erdő, ami a hegyek lábát borítja, törpenyírből és fenyőből áll.

Az ember szervezete rákapcsolódik egy más jellegű, magasabb rezgésszámra, megváltozik a testhőmérséklet, a pulzusszám és az agy által keltett elektromosság. Ezt sarki láznak nevezzük. De csak akkor érezzük már magunkat betegnek, amikor elhagyjuk a sarki területeket. Hazaérve egy alacsonyabb rezgésszámú környezetbe, testünk még mindig a sarki lázban ég, és azt érezzük, elhagy az erőnk, lángol a testünk, hőmérővel ki nem mutatható a láz, mégis szédülünk, és levegő után kapkodunk, mintha a legrosszabb influenzavírussal lennénk megfertőzve.

Pihenni kell, talán napokig, hetekig, s lehetőleg vízszintesben. Figyelni kell, hogyan kavarog-áramlik a forróság a test energiapályáin, s hagyni kell, hogy megtalálja a helyét a sejtjeinkben. Nyomon kell követni az energia áramlását, s ha az leülepedett, lehet elkezdeni a tervezést, az előkészületeket a következő sarkkörön túli expedícióra. A kés, a rozskenyér, a szalonna, a csokoládé, a tűzszerszámok, a zseblámpa…

Északon nagyon jó annak, aki szereti a természetet, tiszteli az embertársait, kedveli a rendet, a konformizmust. Az északi népek igazságszeretők és optimisták, hiányzik belőlük a kivagyiság. Bár kicsit olyanok, mint a birkák a lofoteni hegyoldalban. Mármint naivak, különösen a svédek. A Strömstadban eltöltött tizennyolc év alatt volt szerencsém svédek és norvégok között élni. Igen, vannak különbségek. A norvégok büszkék. A svédek pedig kissé irigyek a norvégok olajtartalékaira, ugyanis a hetvenes évek északi-tengeri olajfúrásai előtt Norvégia a svédeknek kisöcsinek számított, szegény kistestvérnek. Strömstad határváros. Ezért sokat hallok norvégos vicceket a strömstadi svédektől. De nem kell messze utazni, csak a legközelebbi városig, Haldenig, hogy svédes vicceket mondjanak.

Már úgy néz ki, hogy itt élnem, halnom kell, ahogy a svéd himnusz is végződik szövegünk mottójában. Talán még Svédországon belül költözködni fogok, de

Északot nem hagyom el.

Megszoktam a klímát, a napszakok hosszúságának változásait, a különös étkeket, megtanultam svédül és norvégul, itt lakik a lányom, itt látom a jövőmet. Persze ez csak terv vagy vágy. Másképp is alakulhat. Mint ahogy az eddigiek Ibsenre vezethetők vissza. És másképp is alakulhatott volna az egész, ha akkor nem…