irodalom
16 éves koromban gondolták úgy, hogy a teret, ahol állok, rólam nevezik el – kedves gesztus. Ekkor még több látogató jött és még több toboz. Adta magát az ötlet: éjjelenként, mikor még a Halálfejes Légió sem figyelt, a tobozokból kiütögettem a fenyőmagokat. Hagytam őket ázni, majd tavasszal szétszórtam őket, ki tudja, hány száz magot, körben a téren. Rengeteg ki is hajtott, a magoncokon csillogott a reggeli harmat. A fenyő remekül megköti a talajt, azt akartam, hogy ez a tér örökre itt maradjon, és a leendő sarki presszóból mindig látni lehessen, ellopták-e már a Parlamentet.
Egyszer csak sok ezer ember lepte el a teret, lyukas zászlókkal jöttek, és nagyon mérgesek voltak. Én még mérgesebb, mert letaposták a magoncaimat, már előre azt számolgattam, hány lengyel turistának hány toboza kell, hogy saját erdőm lehessen. De egyre kevesebb turista jött, feladtam. Évek múlva vettem észre, hogy a hátam mögött három kis fekete fenyő nődögél; örültem, hogy szép lassan eltakarják a laktanyát.
Aztán nem is olyan rég egy fiú lépett ki egy immár hatvanéves sarki presszóból, ahonnan a mai napig szemmel lehet tartani a Parlamentet. Vadul ütögette a tobozokat a betonhoz. A magokat gyűjtögette, bezacskózta és hazavitte. Hetente visszajár. Remélem erdész, vagy az lesz egyszer.