Az utóbbi évtizedben nagy erőre kaptak a magyar zsánerfilmek, ami részben a filmtámogató rendszer ez irányú ösztönzésének, részben az újabb rendezőgenerációk tömegfilmes műfajok iránt tanúsított érdeklődésének eredménye. Persze a vígjáték mindig is erős volt Magyarországon, a 2010-es években azonban emellett nagy számban mutattak be bűnügyi filmeket, amelyek bár kirobbanó pénzügyi sikert nem arattak, viszont a korábbi zsánerkísérletekkel szemben kifejezetten profi módon kivitelezett, egyszerre izgalmas és társadalomkritikus vagy lélektani mélységű alkotások voltak. Ráadásul rendezőink a – tág értelemben vett – gyönyörű magyar vidéket és tájainkat is használták: az Erdélyben játszódó Víkendben és Valanban, a magyarországi „eldugott helyeken” bonyolódó A martfűi rémben, a Kojotban vagy az Apró mesékben az „isten háta mögötti” települések és tájegységek maguk is főszereplők voltak.

Csábító, hogy az erdélyi rendezőnő és egyetemi oktató, Felméri Cecília első nagyjátékfilmjét, a román-magyar koprodukcióban készült Spirált is ezekhez a magyar thrillerekhez kössük. A sztori egy idillinek tűnő, de a világtól elzártságában mégis nyomasztó horgásztó környékén játszódik, és a film előzetese is egyfajta szerelmi háromszöget ígér, gyilkossági ügyet sejtet, azonban ennél sokkal komplikáltabb, összetettebb helyzetről van szó.

Mivel a Spirált képtelenség a legfontosabb első fordulat ismertetése nélkül elemezni, így felhívjuk olvasóink figyelmét, hogy a cikk innentől spoilereket tartalmaz!

(A szöveg innentől a cselekményre és annak fordulataira vonatkozó részletes információkat, spoilereket tartalmaz, ha nem szeretnéd megismerni ezeket, ne olvass tovább!)

Roman Polanski klasszikusa a Kés a vízben, amelyben egy idősebb és egy fiatalabb férfi vetélkednek egy nőért egy vitorláson. A hasonlóan kamarajellegű, „lélektani krimiként” promotált Spirál is szólhatna arról, hogy a Kiss Diána Magdolna által eljátszott Janka és Borbély Alexandra Nórája küzdenek meg egymással a biológia tanárból lett haltenyésztő, Bogdan Dumitrache / Fekete Ernő Bencéje kegyeiért, de ez a nézői elvárás kicsit sem teljesül. Bence és Janka látszólag idilli közegben, idilli életet élnek, ám a nő belefásult az izoláltságba, amelyben még egy egyszerű telefonhívást is nehéz lebonyolítani, mivel csak a tó közepén van térerő. Úgyhogy Janka éppen azon az estén, amikor párja gyűrűt húz az ujjára, bejelenti, hogy megpályáz egy tanári állást a városban (ő is biológiát tanított egykoron), azaz elmegy innen.

A férfi nem az a rámenős, erőszakos fajta, de láthatóan nem tetszik neki a dolog, és megpróbálja mintegy visszacsábítani a szeretett nőt intim közeledéssel, illetve annak reményében, hogy majd egy közös gyermek marasztalja Jankát. Igen ám, de télen tragédia történik. Janka sikertelenül próbál beszélni az iskola képviselőjével, aki állást adna neki, és mivel Bence a tavi jégtöréssel van elfoglalva, nem akarja odaadni neki a csónakot, hogy a tó közepéről nyugodtan telefonálhasson, a nő a vékony jégre merészkedik, és be is szakad. A férfi a láncfűrész – amellyel a jeget vágja – zúgása miatt nem hallja meg a segélykiáltást, így már későn veszi észre, hogy szerelme vízbe fulladt.

Természetesen Bence magát hibáztatja, és furcsa módját választja a gyászmunkának. Talpra lehet-e állni egy ilyen tragédia után? Képes-e a férfi új kapcsolatot építeni Nórával, aki a horgásztó felvirágoztatását segítő pályázat megírásában segít neki? Ezek a Spirál fő kérdései.

Ugyan részletezni kellett a cselekményt, hogy érthető legyen, mik a film fő konfliktusai, de már csak azért is élesen elkülöníthető Felméri Cecília műve a tradicionálisabb bűnügyi filmektől, mert valójában nem a „bűntény” a lényege. Sőt, nincs bűntény, nincs nagy „titok” benne, hacsak nem az, hogy hová tűnt Janka holtteste, illetve korábban mi lett Bence édesapjával. A fő kérdés valójában az, hogy a férfi hogyan éli meg azt, hogy részben makacssága miatt megtörtént a szerencsétlen baleset, ami persze szintén kétértelmű: ugyan Janka segítségért kiált, de azért a mélabús nőből az izoláltságból fakadó frusztrációja, a szabadulás reménytelensége miatt kinézhető egyfajta szuicid hajlam is. Lélektani a Spirál? Nagyon is, a bűn és bűnhődés pszichológiáját mutatja be. De hogy krimi lenne? Aligha. Ez a film annyira krimi, amennyire Michelangelo Antonioni Nagyítása az: vannak benne a műfajra utaló motívumok, de ezek egy sokkal komplikáltabb dráma köré csoportosulnak.

Ebben a filmben nem kell nyomozni, illetve nincs értelme nyomozni, csak mérlegelni, értékelni, és legfőképp feldolgozni. Ha úgy tetszik, a Spirálban magával a „gyilkossal” azonosulunk, aki nem a rendőrség vagy az új barátnő, Nóra, hanem saját maga elől próbálja eltüntetni a „bűnjeleket”. Ám a lelket megnyomorító önvádat nem lehet pusztán az anyagi javak, a bűnhöz kapcsolódó tárgyak vagy a test eltüntetésével megszüntetni, sőt még az is kérdéses, hogy ha Bence otthagyná a tavat, ahogy azt nagynénje többször tanácsolja neki, akkor megnyugvásra lelne-e.

A traumákat nem lehet csak úgy eltüntetni, mert az ember gondolkodása, ha úgy tetszik, lelkiismerete nem anyagi természetű, és legfőképp nem kontrollálható teljes mértékben, főleg nem akkor, ha valakinek a lelke sérül meg. Márpedig Bence lelke tele van sebekkel, amelyek közül sok jóval Janka halála előtt keletkezett.

Kiemelkedő a Spirál vágása, illetve cselekményvezetése. Felméri Cecília alapvetően minimalista stílusban mesélte el a történetet, tehát az utolsó jelenetsort leszámítva nincs zene, visszafogott a színészi játék, a cselekmény epizódok láncolatából épül fel, amelyek a legfontosabb történésekre vannak redukálva, és nincs jelezve az idő múlása, azt csak a környezet és az időjárás változásából, a főhős arcszőrzetének változásából érzékeljük. Viszont a rendezőnő nem ragaszkodott az objektív realizmushoz, olykor be-betekint Bence fejébe, jellemzően álmában, vagy villanásszerű víziók formájában. Ám ezek a részletek is olyan frappánsan, gyorsmontázzsal lettek megvalósítva, hogy belesimulnak a cselekmény szövetébe, és olyan, mintha a képzelet, az álom és a realitás összemosódnának.

A filmforma tökéletes összhangban van a traumatizált Bence valóságpercepciójával, illetve a horgásztó izoláltságával, hiszen pont ezzel van Jankának is a gondja, hogy békés, de eseménytelen az életük, összefolynak a napok, és csak az időjárás változásából érzékelhető, hogy a telet a tavasz, azt pedig a nyár követi. A nő halála után pedig még erőteljesebb lesz ez a monotonitás, a napok, hetek, hónapok egymásba tolulása, minthogy a férfi számára kedvese hiánya még monotonabbá teszi az életet.

Sőt, Bence is megérzi azt az ürességet, amit ez a békés, de ingerszegény környezet jelentett Janka számára, ő is szembesül a „semmi” hatalmával, amellyel a Nagyítás hőse konfrontálódott a cselekmény végén.

Csak nála a bűntudat keveredik a mindent felemésztő hiányérzettel, ami miatt az Antonioni-film fotósával szemben a Spirál haltenyésztője nem tudja elfogadni a semmit, nem tud többé nyugalomban létezni, mivel ijeszti és frusztrálja, illetve a Janka után keletkezett űrt nem tudja semmivel sem kitölteni.

Felméri Cecília bűn- és bűnhődés-drámája emellett jól kigondolt, erős szimbólumokban is gazdag. Még az egészen egyszerű tárgyak vagy élőlények is fontos jelképek. A tóba hozott, a parton vergődő harcsákba, akik csak visszaficánkolnak a vízbe, nem nehéz belelátni a helytől elszakadni képtelen Bencét. A nekik táplálék gyanánt adagolt, nyüzsgő kukacok is visszatérő motívumok mind a férfi éber állapotában, mind vízióiban, és természetesen a „bűnére” utalnak, hogy hagyta meghalni Jankát, akinek „a testét már kukacok rágják”. Persze csak átvitt értelemben, mivel

a központi motívum, a komplex szimbólumként működő tó itt az, ami mindent és mindenkit elnyel.

A rendezőnő pedig azzal is remekül játszott el, hogy Janka és Nóra testalkatukban és hajszínükben hasonlítanak egymásra, így olyan, mintha Nóra képében Janka visszatért volna a halálból, ami egyfelől boldogítja, másfelől megrémiszti a férfit: megrémiszti, mert a nő hasonló helyzetekbe kerül, mint néhai szerelme.

Habár csábító volt a Spirál műfaji felhangjai miatt, a horgásztó szerencsére egyáltalán nem hatásvadász módon lett fényképezve, tehát nincsenek róla horrorfilmeket idéző, extrém kameraszögből (például sejtelmesen, közvetlenül a tóból) készült felvételek, Réder György a maga természetességében filmezte a vízfelszínt és a tájat. A tó még csak nem is az emlősállatokkal is táplálkozó harcsák, hanem az emberek lelki traumái és bűnei miatt válik misztikussá, sőt félelmetessé. Egyrészt ironikus módon emiatt kerül izolált helyzetbe Janka és Bence, hiszen ebből élnek, itt kell dolgozniuk, létezniük nap mint nap, másrészt a vízfelszín jelenti az egyetlen lehetőséget arra, hogy a külvilággal kapcsolatot létesítsenek, minthogy csak a közepén van akkora  térerő, hogy telefonálni lehessen. Uralja, meghatározza az emberek életét, és a telefonálási kényszer, illetve a szabadulási vágy miatt szó szerint elnyeli az embert. „Jutalmaz” és „büntet”, de csak annyiban, amennyiben az ember a megszállottjává válik a maradásnak vagy pont ellenkezőleg, a menekülésnek. Emellett a tó a lélek sötét bugyrait is szimbolizálja, ahová a lelkiismeretünket, bűneinket, traumáinkat próbáljuk eltemetni.

De ahogy a vörös bója, ahonnan a harcsákat szokta táplálni, és amelyet a végzetes napon ki akart szabadítani a jég fogságából, folyton emlékezteti Bencét a tragédiára, úgy a múlt bűnei és sérelmei is folyton a felszínre törnek, nem lehet végleg eltüntetni őket.

A Spirál rendkívül okos, sokrétű, izgalmas film. Nem, nem úgy izgalmas, mint egy lélektani krimi vagy pszichothriller: aki a bűnügyi zsánerek jellegzetes történetei és karakterei miatt ül be Felméri Cecília művére, az csalódni fog, ahogy az is, aki egyértelmű válaszokat vár egyértelmű kérdésekre. Nem, ez a bűn- és bűnhődés-dráma lassan szállja meg a nézőt, és arra kényszeríti, hogy felkutassa magában is azokat a saját traumákat, amelyek Bencééhez hasonlók, és amelyekkel esetlegesen még nem nézett szembe. Nem könnyed délutáni kikapcsolódást nyújt tehát a Spirál, de nem is felejthetjük el a moziból kilépve, hanem azon kaphatjuk magunkat, hogy még napok múlva is gondolkodunk rajta.

Spirál – színes, magyar-román dráma, 100 perc, 2020. Írta és rendezte: Felméri Cecília. Producer: Muhi András, Mécs Mónika, Mesterházy Ernő, Szántó Gábor, Oana Giurgiu, Tudor Giurgiu. Zene: Balázs Ádám. Operatőr: Réder György. Vágó: Politzer Péter. Szereplők: Bogdan Dumitrache (Bence), Fekete Ernő (Bence magyar hangja), Kiss Diána Magdolna (Janka), Borbély Alexandra (Nóra), Köleséri Sándor (haltelepítő), Krisztik Csaba (hal-viszonteladó). Forgalmazó: Vertigo Média Kft. Bemutató: 2021. május 13. Korhatár: 16+

A cikkben szereplő képek a Vertigo Média Kft.-től származnak.