A pszichológia és a pszichiátria korai történetében nem lehet nem felismerni a bizonytalanságot, hogy az emberi képzelet és képzettársítás, a pszichés működés zavarai semmiképpen sem értelmezhetők egy olyan stabil, tulajdonságok osztályozására használatos reprezentációs térben, amilyet például Linné alkotott az élőlények osztályozására. Az elmekórtannak nem csupán azzal kellett szembenéznie igen korán, hogy nem képzelhető el a pszichés működésnek olyan felosztása és táblázata, amely a kóros és a nem kóros megnyilvánulások között világos különbséget tesz és koherens csereviszonyokat teremt, tehát hogy nem képes folyamatos ellenőrzéssel objektíven igazolható határőrizetet biztosítani ezen a nagyon bizonytalan határon. Szembe kellett néznie azzal is, hogy csak az élő szervezet, a konkrét pszichés működés megfigyeléséből vonhat le következtetéseket, és a konkrét esetekben az általános rend alapjai könnyen meginognak, emellett kiderül az is, hogy a rendrakás műveleteit ugyanúgy mélyreható történetiség járja át, ahogyan a zavarok leírására szolgáló fogalmakat is. Könnyű ugyanis ráébredni, hogy akik elmegyógyintézetekbe kerültek, többnyire nem önszántukból, azoknak egy bizonyos része orvosi értelemben nem volt beteg, csupán bizonyos életesemények következtében krízisbe kerültek, vagy képzeletükkel és viselkedésükkel szétfeszítették a normalitás épp érvényes fogalmát, súlyosan megsértették azokat a hétköznapi viselkedési szabályokat, amelyek teljesítését a társadalom spontán és hatósági felügyelete elvárt tőlük.

Az elmekórtan a 19. század folyamán ugyanazokkal a provokációkkal találkozott, mint a korszak művészete. A modern művészet a határőrizet kijátszásával azon a határon született újjá folytonosan, ahol az ember fogalma, a nyelv és a formahagyományok működése, egymáshoz fűződő viszonya fellazult, cseppfolyóssá és bizonytalanná vált. Azzal a különbséggel, hogy amíg a pszichiátria valamiképpen mégis a normalizálásban volt érdekelt, hiszen tágabban az egészségügy nagy rendszerébe illeszkedett, a művészetek a provokáció előállítására szerződtek önmagukkal, tulajdonképpen azért, hogy a korábbi keretek elégtelenségét látva újra föltalálják az embert. Az irodalomnak, engedjék meg nekem, hogy hazabeszéljek, elsősorban azzal kellett szembesülnie, hogy a nyelv nem racionális, ellenőrizhető és ártatlan képződmény, és nem az épületes rendszerezés eszköze, hanem egyfelől maga is történelmi alakzat, másfelől olyan erőknek is forrása, amelyek a felsorolt minőségekkel ellentétesek: kaotikus, átláthatatlan, erőszakos és pusztító. Az ember újra-feltalálásában, ebben a kockázatos és kezdettől fogva igen kétséges kimenetelű vállalkozásban a huszadik század elejétől az elmekórtan, és még inkább a pszichoanalízis kéz a kézben járt a művészetekkel. Akkor is így volt ez, ha a művészetek a pszichoanalízis számára sokszor éppen arra szolgáltak, hogy általa bizonyítsa a kóros és a nem kóros csereviszonyok bizonytalanságát, koherenciájuk hiányát. A pszichoanalízis a modern művészetekben szövetségesre talált, de bizonyos pontokon nem habozott gyanúba keverni őket, mondván, azok tudtukon kívül vagy nagyon is tudatosan a veszélyes határ eltörlésén fáradoznak, vagy legalábbis azon, hogy az alkotás és a képzelet szabadságára hivatkozva hasadásokat idézzenek elő a határon, és ellenőrizhetetlen ösvényeket, járatokat nyissanak rajta. Pedig nem a művészetek teremtenek hasadásokat a dolgok rendjében, hanem maga az ember, a konkrét, egyszeri példány a hasadás maga.

 A sárga csendről – Művészeti projekt a Lipótmezőről című kiállítás enteriőr fotója. Kicsiny Balázs – Az önmeghatározás patológiája: 1 ember 11 hivatás, vászon, digitális nyomat, 145 x 90 cm, 2021. Fotó: Lidia Paseczki

Azt hiszem, a Lipótmező 1868-ban kezdődő és 2007 óta befejezettnek tűnő története elbeszélhető úgy is, mint egy tanulásai folyamat, amelynek során az orvosok, az ápolók és maguk a betegek is egyre inkább képessé váltak e hasadás finomodó olvasására. Nyilvánvaló, hogy a művészeteknek kezdettől nagyon szoros közük volt ahhoz, ami általában véve az elmekórtan területén, és konkrétan Lipótmezőn zajlott, és nem csupán azért, mert az ápoltak között minden korban találunk professzionális művészeket is. Másrészt a művészeti gyakorlat és a velük érintkező, de művészetinek nem nevezhető eljárások beépültek a terápiás és a diagnosztikai rendszerekbe, és ezzel maga is hozzájárult a művészet és a nem művészet határvonalának elbizonytalanításához.

A Lipótmező azonban nem elméleti tér. Helyben ápolt vagy bejáró betegek, az orvosok, az ápolók és az ellátó személyzet hétköznapi életének helyszíne volt nemzedékeken át. Konkrét élettörténetek kapacsolódnak hozzá, a hangok és a képek, az itteni élet eseményei szemekbe, azt kell mondanom, testvéreink szemébe, fülébe és bőrébe ivódott, ahogyan az ő arcuk, mozdulataik és történetük is beleivódott a falakba. Habár rengeteg dokumentum megsemmisült, ami felmérhetetlen veszteség közös emlékezetünk számára, az MTA Pszichiátriai Művészeti Gyűjtemény, az OPNI Pszichiátriai Klinikára áthelyezett könyvtára és a kacifántos nevű Országos Betegjogi, Ellátottjogi, Gyermekjogi és Dokumentációs Központ számos dokumentumot, képeket és szövegeket őriz, amelyek e megrendítő történetekről, szembesülésre kényszerítő szemekről és arcokról mesélnek. A történeteket ebben az esetben sem veszik körül világos határvonalak. Egyetlen korban, egyetlen konkrét esetben sem jelölhető ki, meddig tart az „ő” világuk, és hol kezdődik az enyém. Minden történet és a történetekre irányuló tekintet is belépés az ismeretlenbe, a személyes és a közös kölcsönös egymásba ékelődése. Ebben az értelemben társadalom- és politika-, intézmény- és tudománytörténet. Mert hiszen a Lipótmező és társintézményei minden korban szégyennel, rettegéssel, bizarr érdeklődéssel körülvett idegenségként, már-már fikcióként, míg mások számára utolsó mentsvárként, megint mások számára az élet legvalóságosabb tereként minden korban Budapesthez, a magyar társadalom tudatos és tudattalan életéhez tartoztak. 

A sárga csendről – Művészeti projekt a Lipótmezőről című kiállítás enteriőr fotója. Tillmann Hanna ‒ Érzelem növények I-III. (Szorongás, Agresszió, Szégyen). Három részes rajzsorozat. Egyenként 50x70 cm, pasztell ceruza fekete tónuspapíron, 2021. Fotó: Lidia Paseczki

Amikor Svéd című regényemen dolgoztam ‒ ennek köszönhetem, hogy most megnyithatom ezt a kiállítást ‒, én magam is ezekben a határzónákban mozogtam, és nem mondhatnám, hogy minden pillanatban pontosan tudtam, hol vagyok, milyen a viszonyom önmagamhoz, a számomra familiárisan ismert történetek sémáihoz, a belém épült társadalmi reflexekhez, amikor belépek egy Lipótmezőn ápolt konkrét személy történetébe. Jövök egy bizonyos irányból, és azt hiszem, tudom, hol vagyok, majd fordul velem a horizont, jövök egy másik irányból, és minden, ami bizonyos volt, kétségessé válik. Azt kérdeztem magamtól, vajon miért van az, hogy nem enged szabadulni egy történet, amelyhez végtére is semmi közöm. Magához láncol egy arc, amelyet soha nem láttam. Egy név, amelyet soha nem hallottam, és eddig semmit nem jelentett nekem. Várt rám ez a történet, ez az arc, ez a név ezen a határon? Én kerestem talán tudtomon kívül? És ha igen, miért? Mit teszek velük, ha már megtörtént a határsértés? Mit tesznek ők velem? Azóta sem tudok ezekre a kérdésekre megnyugtatóan válaszolni. Nem hiszem, hogy volna itt, lehetne itt még nyugalom, csak azt érzem, hogy e határvidék rémálomszerű, kellemetlen viszonyai a lehető legtermészetesebben, és felettébb valóságosan illeszkednek ahhoz a térképzethez, amit a magaménak ismerek. Igen, a rémálomszerű és kellemetlen otthonosságról beszélek, amit beékelődések, betörések sorozata hoz létre. Ezt fejezi ki számomra az az időkapszula, amelyet a befalazott szellőztetőben találtak, és a benne található üzenet pofonegyszerű, heurisztikus hétköznapisága: egy tetszőleges napon jelenlévők névlistája és a menü leírása, amit ezen a tetszőleges napon a jelen lévők fogyasztottak. Nevek és a gyomrok tartalma: egyszerre sokat és semmit nem mond el arról a napról Lipótmezőn.

A Képzőművészeti Egyetem harmadéves hallgatói, Balajthy Boglárka, Grisztel Eliza, Martincsák Kata és Menyhért Juci, akik a művészeti projektet kitalálták, valamint a kiállító képzőművészek, Kicsiny Balázs, Kicsiny Martha, Kis Judit, Tillmann Hanna és Ulbert Ádám, sokféle értelemben határsértők. Mélyre kellett merészkedniük e nyugtalanító otthonosságban, mert nem tehettek mást, miután elérte fülüket a sárga csend, a lezárt épület csendje, az eltemetett történetek csendje, a lakatra zárt rémálmok csendje, a kizökkentő kérdések csendje, a nevek csendje, a mi közös, zajos és egyre zajosabb csendünk, amely majd eltemet bennünket is. És talán itt a bökkenő. Talán ezért kell olyan nagy merészség e csend felsértéséhez. Nem tudjuk, ki a kísértet, a sárga csend kísértete, aki visszatér. Itt és most mi vagyunk azok, hölgyeim és uraim, egyenként és együtt.

Kérem, tekintsék meg a kiállítást.

A Magyar Képzőművészeti Egyetem harmadéves képzőművészet-elmélet szakos hallgatóinak diplomaprojektje.

Kiállító művészek:
KICSINY Balázs, KICSINY Martha, KIS Judit, TILLMANN Hanna, ULBERT Ádám
Kurátorok:
Balajthy Boglárka, Grisztel Eliza, Martincsák Kata, Menyhért Juci
Témavezető:
Lázár Eszter

Fotók: Lidia Paseczki

Az online megnyitó itt nézhető vissza. A kiállítás kizárólag online, a kiállítás saját honlapján tekinthető meg, az installáláshoz a helyszínt a IX. kerület Önkormányzata és a Konnektor Inkubátorház biztosítja.
Négyzetes kép: Kicsiny Martha ‒ Operatív tekintet, kétcsatornás videóinstalláció hanggal, 2’40”, 2020. Kép a főoldalon és a Facebookon: Ulbert Ádám ‒ Tengerek mennyasszonyai és A halász mennyasszonya, bronz, apron. 46x25x15 cm, 2018; akvarell, ceruza, olaj pasztel, A3, 2018.