zene
Az igazság az, hogy progresszív rockon nőttem fel, mintegy az anyatejjel együtt szívtam magamba a Yes, az ELP, és persze a King Crimson zenéit, és személyesen is emlékszem a hírre, amikor szárnyrakapott, hogy összeáll egy szupergroup ASIA néven... azóta sok idő eltelt és sok víz lefolyt a Dunán. Az ASIA egyáltalán nem váltotta be a hozzá fűzött – vérmes – reményeket: gyártott néhány slágert, aztán eltűnt a zeneipar színpadáról.
Aztán az újabb hírre, hogy az eredeti felállású ASIA koncertezik a Pecsában, újra meghallgattam a zenéiket, kutakodtam az ASIA történetében, és némi rossz szájízzel írtam egy cikket róluk, majd elmentem a koncertre.
Előző héten voltam a John McLaughlin koncerten ugyanezen a helyszínen: most jóval kevesebben és sokkal gyorsabban jutottak be, mint legutóbb. És a korosztály is változott: McLaughlin-en kicsit még fiatalnak is éreztem magam az (itt-ott persze családdal és ifjú hősökkel tartkított) átlag 50-es életkor mellett, most kicsit idősnek éreztem magam a 30-40-es átlagú, mint említettem, jóval gyérebb számú közönség soraiban.
A klíma is más volt: azon a napon esőre hajló idő volt, ezért is került a koncert a szabadtérről be, most hétágra sütött a nap és némileg fülledt levegő volt a zárt térben. A PeCsa akusztikája azonban fikarcnyit sem változott: ugyanolyan sz*r volt akkor és most, ahogy mindig és mindörökké... hát nem lehet az igényesebb zenék számára igényesebb akusztikájú, megfelelőbb helyiséget találni?
Szóval nem voltam kellőképpen elragadtatva az egésztől: a fülledt, fojtó levegőben látni, ahogy az egykori hősök, ifjúkorom legendái kissé nagypapásan kiállnak a színpadra és 80-as években divatos West Coast stílusban játsszák az egykori slágereket... pedig a közönség láthatóan élvezte az egészet. És egyébként valóban volt is mit élvezni: először egy egyveleget kaptunk a meghatározó ASIA lemezekről, majd egy-egy szólóban bemutatták, hogy mit tudnak. Míg John Wetton a magánszámában az örökzöld King Crimson slágert, a Book of Saturdays-t nem játszotta el, amikoris megindult a nosztalgiázás és egyvégtében eljátszottak 2 (kevéssé ismert és inkább rockos) Yes-zenét, majd a legendás In the court of the Crimson King-et, egy kis Buggles-t (VIdeo killed the radio star) megtűzdelve 2-3 új számmal a megjelenő Phoenix lemezről.
Leszámítva a rendkívül rossz akusztikát, tényleg jól szóltak, és talán csak egyedül én éreztem azt, hogy Wetton vészesen kezd hasonlítani a sógoromra és eközben a hangja is kicsit megfakult, Palmer pedig mintha a szenilitás szélén egyensúlyozna, annyira ragaszkodik a szabályos, pontos ütemekhez, mintegy meghazudtolva egykori, fantáziadúsabb önmagát.
Végül Palmer mégis bebizonyította, hogy nem csak energiája, hanem fantáziája is bőven maradt öregkorára egy utolsó, igazi nagy dobszólóban, majd elhangzott a – nyilvánvalóan tudatosan a végére hagyott – két nagy sláger: a Soul Survivor és a Heat of the Moment, s a zenészek levonultak a színpadról, John McLaughlin-hez hasonlóan perce pontosan 22.00-kor, pontosan 2 óra játék után.
A vetítésről nem szóltam. Nem minden zenekar használ és nem mindenkinek van szüksége vetítésre. Az ASIA vetítést használt a zenekar hátterében. Ez a vetítés azonban zavart, ugyanis nyilvánvalóan előre megírt koreográfiája volt (az egyes slágerek albumgrafikája – némileg megváltoztatott formában – volt látható a szám elején, és a vizuális effektek is jól látható rendet követtek), meglehetősen fantáziátlan, nagyjából egy kezdő Flash-animáció szintjén állt. Kihangsúlyozom: nem a „primitívsége” zavart. Az lehet jó. Az zavart, hogy látszott, hogy dolgoztak rajta – és mégsem sikerült jobbra.